„Nem Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy a balett az orosz világ. Hanem ez” – helyszíni riport az ukrajnai Irpinyből
2024. október 10. – 19:13
„Tessék, így néz ki az orosz kultúra. Ez nem a mi definíciónk, ez az ő definíciójuk saját magukra.”
A Kijev agglomerációjában lévő Irpiny határában állunk Olena Jampolska mérnökkel, az irpinyi városháza nemzetközi együttműködésért felelős vezetőjével. Velünk szemben a két és fél éve felrobbantott Romanivszkij híd romjai, erre bök rá a várostervező a gúnyos megjegyzés közben. Tőlünk balra az újjáépített híd, jobbra egy keskeny, rozogább verzió, amit az építkezés alatt átmenetileg használtak a helyiek. „Nem Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy a balett az orosz világ. Hanem ez” – mutat körbe Jampolska.
Az Irpiny folyót átszelő új hidat tavaly novemberben adták át, de a város úgy döntött, nem takarítja el a régi híd maradványait: a romok mellett emlékmű emlékeztet arra, mi történt itt 2022 februárjában és az azt követő hetekben. A Kijev felé vezető, a fővárostól mindössze néhány kilométerre lévő hidat február 25-én, egy nappal az orosz invázió kezdete után robbantotta fel az ukrán hadsereg, hogy megakadályozza az orosz előrenyomulást Kijev felé.
A döntés fontos szerepet játszott Kijev ostroma során, ezzel viszont az egyetlen lehetséges menekülési útvonal is megsemmisült. Irpinyből 95 ezer ember menekült el azokban a hetekben egy sietve összerakott, fadeszkákból álló, düledező hídon. A romokon keresztül tömegesen menekülő helyiekről készült megrázó fotók az egész világsajtót bejárták, a háború korai szakaszának egyfajta szimbólumai lettek.
A lebombázott híd romjai, az átmeneti híd és a legújabb verzió egyvelegeként ma kaotikus látványt nyújtanak. Az új hídon a hétfő délutáni csúcsforgalomban araszolnak az autók, mellette járókelők várják, hogy zöldre váltson a lámpa, és átmehessenek a sarkon lévő szupermarketbe. Az átmeneti híd mellett kóbornak kinéző kutyák üldögélnek, majd váratlanul ugatva nekirontanak egy arra kocogó férfi spánieljének. A futó kézbe veszi a kutyáját, és nyugodtan, komótosan továbbszalad. Pár lépéssel odébb, az egykori híd alatt néhány járókelő nézelődik, óvatosan lépkedve a romok között.
Az orosz csapatok február 27-én érkeztek a később több száz civil lemészárlásáról elhíresült Bucsába, a szomszédos Irpinynél, a Kijev előtti utolsó településnél azonban már nem jutottak tovább. Az ukránok a Bucsa felőli oldalon lévő hidat is felrobbantották, és hetekig tartó, elkeseredett harc indult meg a területen, míg végül március végén az ukrán erők végleg visszaverték az ezen a részen visszavonuló orosz csapatokat. Az orosz offenzíva előtt két hónappal Irpiny felállított egy önkéntesekből álló polgárőrséget, a várost mindössze ez a 250 ember védte.
Az oroszok közülük száz védőt, és további háromszáz civilt öltek meg.
Az irpinyi harcokban halt meg március 6-án Pasha Lee fiatal ukrán színész és televíziós személyiség, miután ráadta saját golyóálló mellényét egy gyerekre, akinek egy házból segített kijutni, és itt kapott halálos lövést Brent Renaud díjnyertes dokumentumfilmes-újságíró is.
A küzdelemben Irpiny hetven százaléka megsemmisült, a város azonban már májusban elkezdte az újjáépítést, és azóta is úttörőnek számít Ukrajnában. Irpiny volt az egyik első, ami elkezdte a veszteségek felmérését és a jövő újratervezését, emiatt már 2022-ben egyfajta laboratóriummá vált más települések számára. A feladat nehéz: össze kell hangolni a lakók normális életre való igényét a megemlékezés fontosságával, a gondosan előkészített tervezést a hatékony, minél gyorsabb kivitelezéssel, a nemzetközi jóakaratot és a támogatások kritériumrendszerét a helyiek elképzeléseivel.
„Addig a hirdetőoszlopig nyomultak előre az oroszok – mutatja Jampolska, már a város túlsó, Bucsa felőli részén. – Itt volt az ütközőzóna, ez a rész folyamatosan légicsapás alatt volt.” Mindössze néhány méterre vagyunk Irpiny siralmas látványt nyújtó művelődési házától. Az 1954-ben felhúzott épületben korábban mindennaposak voltak a kulturális események, most néhány férfi dolgozik a reflektorfényben, úgy tűnik, még inkább a visszabontáson, mint a felújításon. Jampolska azt mondja, nem tudni, meddig tart a munka, egyelőre várják, hogy megkapják az építkezéshez szükséges támogatást.
Az út túloldalán lévő társasházon viszont már csak egy vékony sáv árulja el, hogy milyen állapotban lehetett két és fél éve. A harcokban 560 társasház sérült meg, ebből 510 ház felújításával már végeztek, 40 esetében pedig már biztosan lehet tudni, hogy nem lehet helyrehozni a károkat, ezek többségét el is bontották. A családi házak felújítása már nem halad ilyen jól: erre jóval nehezebb forrást találni, ráadásul sokkal kisebb arányban lehet megmenteni őket. Összesen 3000 családi ház sérült meg, a várostervező azt mondja, ezekből körülbelül ezret mindenképp le kell bontani.
A felújításokba a városvezetés a legkülönbözőbb helyekről érkező forrásokat vonja be: érkezett pénz az ENSZ-től, a Vöröskereszttől, a Nemzetközi Migrációs Szervezettől (IOM) és nemzetközi cégektől is, az új Romanivszkij hidat pedig török támogatásból építették meg. A munkákra eddig 6,6 milliárd hrivnyát (58 milliárd forintnak megfelelő összeget) költöttek.
A sorrend miatt persze van feszültség a helyiek között.
„Nem tudunk mindenkit boldoggá tenni, sok a panasz, de lépésről lépésre haladunk előre” – mondja Jampolska.
Bárki adhat be kérvényt az újjáépítésre, a városvezetés most egy olyan akcióterven dolgozik, ami konkrétabban is kidolgozza, hogy mostantól mi legyen a felújítási sorrend. Jampolska azt mondja, tervezik új iskolák építését, de az infrastruktúrára is ráfér még a további modernizálás.
A tempó azért is indokolt, mert az evakuáltak többsége visszatért Irpinybe, és rengetegen jöttek ide az ország keletebbre lévő részeiből. A városban és a hozzá tartozó három másik településen a korábbi százezer helyett most 107–110 ezer ember lakik, sok a belső menekült (internally displaced person, IDP), és rengeteg helyi család hozta ide rokonait a keleti régiókból. Jampolska az egyik park mellett sétálva rámutat egy égősorokkal kivilágított, hangulatos étteremre, ezt például egy mariupoli férfi vezeti.
Az élet Irpinyben ma a körülményekhez képest nyugodt, az elmúlt két évben nem pusztított itt se drón, se rakéta. Ezek általában Kijevet célozzák, de a légiriadó mindennapos, mint ahogy az is, hogy szinte minden sarkon emlékeztet valami a durva harcokra: lövedékek nyomai a kerítéseken, találat érte járdák és épületrészek. A temető mellett több tíz méteren sorakoznak szétlőtt autók roncsai. „Menekülő civilek ültek bennük, nagyrészt nők és gyerekek – mondja Jampolska. – Mint a szafarin, úgy indítottak hajtóvadászatot az oroszok a civilek ellen.”
Az egykori ütközőzónától nem messze egy fiatal nő rak ki plakátokat a társasházak bejáratára: koncertet szerveznek helyi nyugdíjasoknak, magyarázza. Julia szerint gyorsan és nagyon aktívan zajlik a város felújítása. Arra a kérdésre, hogy az ő háza is megsérült-e, a legnagyobb természetességgel válaszol igennel. Az ő családja úgy döntött, maguk gyűjtik össze a pénzt a homlokzat, az erkély és az ablakok felújítására. „Nem volt annyi időnk, hogy megvárjuk, amíg érkezik támogatás” – mondja. A testvére a városközpontban lakik, azt az épületet szintén a lakók építették fel nemzetközi szervezetektől érkezett pénzből.
Néhány sarokkal odébb beszédbe elegyedünk egy férfival, aki szatyrokkal a kezében, ráérősen dohányzik egy utcasarkon. Olekszandr a Donyeck régióban lévő Toreckből származik. Korábban egy ukrán áramtermelő cégnél dolgozott: az első bombázások után még részt vett az áramellátás helyreállításában, volt, hogy úgy zajlottak a munkák, hogy közben a fejük felett repültek a rakéták. A családját már korábban elküldte Toreckből, végül 2022 augusztusában annyira veszélyes lett az élet, hogy ő is úgy döntött, hogy eljön.
A beszélgetésünk idején az orosz csapatok már hetek óta ostromolták Torecket, a találkozásunk után egy héttel végül sikerült behatolniuk a város keleti része felől. Szeptemberben mi is megnéztük, hogyan zajlik az evakuálás a környéken, és miért fordul elő, hogy valaki a harcok árnyékában is az otthonában marad.
Olekszandr azt mondja, a felesége választotta Irpinyt: több ismerősük is ide menekült, tőlük hallottak arról, hogy az irpinyiek barátságosak és vendégszeretők. Azt mondja, szeret itt lenni, de a felújításdömpingről szomorúan beszél, nem tud nem Toreckre gondolni. „Nehéz belegondolni, hogy a szülővárosomat talán soha nem fogják újjáépíteni. Irpiny megújul, de Toreck már soha nem fog úgy kinézni, mint régen.”