Ha támadó drónt látsz, fuss az első házba, és csukd be az ajtót, különben utánad repül

„Az orosz hírekben majd ezt is biztosan megsemmisített katonai célpontként mutatják be” – bök a fejével a néhány nappal korábban megsemmisült posta és áruház felé egy idős férfi a donyecki Mikolajivkában. Rezignáltan ül a fűben, már nem is igyekszik, hogy sorra kerüljön a segélyszervezetnél, amelyik begurult a város központjába, hogy regisztrálja a bombatámadásban berobbant ablakok pótlására jelentkezőket.

A robbanásban lakások tucatjai sérültek meg, márpedig a télre fel kell készülniük azoknak, akik ott maradnak az egykor 14 ezres városban. Most még nyáriasan meleg van, de a hideg hirtelen köszönt majd be, és attól tartanak, hogy idén keményebb lesz, mint az elmúlt két évben. Főleg, ha megsemmisül a városhoz közeli áramfejlesztő, ami szintén kézenfekvő célpontja a civil infrastruktúrát módszeresen pusztító orosz haderőnek, ha már elfoglalni nem tudja a települést.

A kis város Putyinnak nagy siker lenne

Pedig nagyon szeretné, hiszen innen karnyújtásnyira lenne a szinte összenőtt Kramatorszk és Szlovjanszk, amelyek nélkül Moszkva katonai szempontból a legalapvetőbb célját sem érte el az Ukrajna ellen indított, villámháborúnak tervezett, de már 31 hónapja folyó háborújában. Elvégre Donyeck megyét sem sikerült teljes egészében ellenőrzése alá vonnia, hiába szerezte meg a javát már 2014-ben a kelet-ukrajnai szeparatisták támogatásával.

A front nagyjából 20 kilométerre áll, az orosz erők nyomása egyelőre inkább délebbre, Pokrovszk irányában erős (ott készült helyszíni riportunkat itt olvashatják), Kramatorszkot és környékét inkább a siklóbombák és rakéták fenyegetik. A térség azonban tartja magát, egyelőre áram, víz és gáz is van, ami nagy dolog a front közelében.

Mikolajivka egyelőre nem is készül evakuálásra, miközben a délebbre fekvő Pokrovszkból a gyerekes családoknak, de legalább a gyerekeknek már kötelezően el kellett jönniük. Segítségre azonban sokaknak szüksége van. „Hát, kellene egy kis pénz, látja, a cipőm is lyukas” – mutatja a helyzet komolyságát kedves kuncogással oldva egy idős asszony, akinek már az is megkönnyebbülés volt, hogy sorra került a segélyszervezetnél, ahol bejelentheti a bombatámadás miatt a lakásában keletkezett károkat.

A háttérben kicsit tülekednek, a segélyszervezet egyik képviselője már kiabálással fegyelmez, a főként idősekből állók erre végül megtorpannak. Türelmetlenségüket végül a sors igazolja: a kárfelmérésnél nem kerül mindenki sorra. Az ugyanis csak addig tart, amíg kiosztják a regisztráltaknak az ENSZ egyik szervezete nevében küldött segélycsomagot. Van benne pokróc, napelemmel működtethető kislámpa, fogkefe, fogkrém, tisztasági betét és egy termosz. Mindenki elfogadja, bár nem ez tűnik a legpraktikusabbnak, elvégre nem menekültekről, hanem otthonaikban lévő rászorulókról van szó, de most ez érkezett.

„Ugyan, mi kellhet, ha nincsenek ablakaink?” – kérdezte egy fiatalabb nő, aki iskolás kislányával még a városban maradt. Ő már korábban bejelentette a kárt, az ablakok úton vannak. „Most kellene találnom valakit, aki meg is csinálja” – márpedig szakemberből kevés van. Vagy azért, mert a fronton van, vagy, mert a szakmájával országon belül is talál magának biztonságosabb helyet.

„Hova menjünk, minek? Egyszer elmentünk, munka ott nem volt, az albérlet egy vagyonba került, visszajöttünk” – van ugyan anyagi segítség, havi ötezer hrivnya (egy hrivnya 9 forint), de biztonságosabb helyen egy lakás legalább 12 ezer, ad gyors képet arról, miért maradnak sokan inkább a fenyegetett városokban lévő otthonaikban. Így van ez Pokrovszkban is, ahol a múlt héten jártunk. „Csak maradni tudunk, és reménykedni, hogy eljön végre a béke. Mondjuk, nem látok rá esélyt. Így élünk. Vagy inkább túlélünk.”

Orbánról mindenkinek van véleménye

A békét hangoztató Orbán Viktor híre nem kerüli el Mikolajivkát sem. Kérdés nélkül is van mindenkinek véleménye arról, miért lóg ki annyira a magyar kormányfő az EU és a NATO tagjainak vezetői közül, úgy, hogy az legalábbis jól jön az orosz elnöknek.

„Mert anyagilag megéri neki, azért. Úgy tesz, mintha Magyarországért tenné, de a saját hasznáért is teszi. Kedvezményesen jut vagyonhoz Putyintól, én így látom” – mondja a teljes, apai nevével, nemzetiségi származásával együtt bemutatkozó férfi. Infarit Atmahkajevics Davlat tatár, „de nem krími, hanem kazah, van ott egy csoport, azok ilyen vörös hajúak, és kék szeműek” – mondja, kicsit elviccelve, hogy talán az orosz gyarmatosítók is hozzátették ehhez a magukét. Ő maga is még ott született a Szovjetunió alatt, 40 éve költözött Kelet-Ukrajnába. 67 évesen már nem akar menni sehova, de azt sem akarja, hogy az orosz állam alattvalója legyen.

A távolból néha hallatszik a tér felett a tüzérségi harcok dübörgése, egyébként csend van. De mindenki tudja, hogy egy-egy bomba bármikor becsapódhat. Csapódik is, hiszen Mikolajivka szállodája már a posta előtt megsemmisült. De úgy tűnik, itt még nagyobb eséllyel lehet átvészelni majd a telet, mint a front más szakaszain.

Megszállt, felszabadult, ostromlott

200 kilométerrel északra a helyzet súlyosabb: Kupjanszk romokkal teli város, ahol az egykori 30 ezerből legfeljebb háromezer ember maradt. Az áramellátás gyakran szünetel. Amikor van, működnek banki automaták is, ilyenkor mindenki megpróbál készpénzhez jutni, amit heti rendszerességgel beszállít egy-egy páncélozott autó.

Kupjanszk két éve sikeres ukrán ellentámadás helyszíne volt, a város 7 hónapnyi orosz megszállás alól szabadult fel. Az ukrán hadsereg akkor a várost kettészelő Oszkil folyón is átjutott, további településeket szerezve vissza Ukrajnának. Most azonban folyamatos a kimenekítés. A folyón túlra pontonhíd vezet, az orosz erők állandóan lövik, szeptemberben is újra kellett telepíteni, hogy a civilekért bemehessenek az autók. Ha nincs híd, akkor önerőből kell eljutniuk biztonságosabb részre a menekülőknek, akik aztán a város szétlőtt hídjának maradékán kelhetnek át gyalogosan.

Egy katona szerint napok kérdése, és a folyó ismét szürke zóna lesz az orosz támadások miatt. Tulajdonképpen már most is az, Kisvarivkába, Petropavlovkába már nagy kockázattal mennek el az önkéntesek az evakuálásra jelentkezőkért.
„Hogy minek maradnak az utolsó pillanatig, én nem értem. Nem mindegy, hogy most vagy két nappal később, amikor már sokkal veszélyesebb mindenkinek?” – jegyzi meg keserűen Volodimir. Évek óta járja már Harkivtól keletre a térséget, tudja, hogy mire számítson, de azért ez a makacsság mindig meglepi, bár azért egy kis elismeréssel is adózik a kitartás iránt.

Valentina és Pavel is így voltak vele. Nyolcvanon túl vannak, eddig nem akartak elmenni. Kitartottak a gyorsan, harc nélkül, órák alatt elfoglalt városban az orosz megszállás idején, megkönnyebbüléssel fogadták a felszabadulást, kibírták, hogy ezután vált az élet igazán nehézzé, mert a visszaszoruló orosz erők ekkortól kezdték intenzíven lőni a várost, hónapokra elvágva a stabil víz-, gáz- és áramellátástól is.

2023 nyugodtabban telt, 2024 azonban ismét az orosz erők közeledését hozta.
Anyanyelvük ukrán, otthon mindig úgy beszéltek, de a munkahelyen oroszul, legalábbis a Szovjetunió idején. De ukránságuk számukra sosem volt kérdés, ellentétben a város lakóinak egy részével. Közmegegyezés van arról, hogy 2014-ben még bőven voltak, akik várták volna az orosz hadsereget, és vannak ilyenek ma is, bár jóval kevesebben, elvégre a felszabadítást ígérő Oroszország rakétáitól kell tartaniuk. Közülük vannak, akik úgy vélik, hogy nem kellett volna barátkozni a NATO-val. Sokszor a születési hely határozza meg, ki, hogyan vélekedik Oroszországról. Valentináék ellenérzéseit részben megmagyarázza az, hogy ők Nyugat-Ukrajnából települtek át keletre jó negyven éve.

Két idős asszony ül a buszmegállóban. Nem mintha buszt várnának, olyan már nincs. Pihennek, miután sikerült készpénzhez jutniuk a kártyájukra érkezett nyugdíjukból. Nem akarnak elmenni, bár félnek a rakétáktól. Ők viszont nem bánnák, ha a háború akár úgy érne véget, hogy Kupjanszk Oroszországé lesz. „Egy ország voltunk régen is, mi lenne a különbség” – mondja egyikük, aki a megszállás alatt Moszkvába utazott, 9 hónapot töltött rokonoknál. A határt ukrán útlevéllel lépte át, nem gördítettek elé akadályt orosz oldalon. „Nagyon jó volt” – mondja, cseppet sem neheztelve Oroszországra a háborúért.

Abban egyetértenek, hogy ők akárhogy is lesz, maradnak. Legalábbis, amíg van áram és víz is.

Harkiv bombák alatt

Valentináék viszont nem maradnak, még egyszer nem kockáztatják meg a megszállást, Harkivba mennek. Igaz, Harkiv sem nyújt teljes biztonságot: az ország második legnagyobb városa a háború első óráitól kezdve a frontvonalba esett, de az orosz erők nem tudták elfoglalni. Hónapokig álltak a város határánál, mire a 2022-es nyári ellentámadás csaknem teljesen kisöpörte őket a megyéből, keleten 120 kilométerre, északon egészen az országhatárig. Egy időre a rakétacsapások is ritkultak, de 2024-re az orosz erők a várostól 25 kilométerre, Vovcsanszk környékén ismét Ukrajnába törtek, és intenzívebbek lettek a rakétatámadások is. A májusi találat az Epicentr nagyáruházba csak egyike volt a támadásoknak.

Az elmúlt tíz napban becsapódás volt a belváros egyik szakrendelőjénél, majd szombaton volt egy újabb, amely lakóházat ért. Legalább másfél ezer ablak betört, tucatnyi autó megsemmisült, de – szerencsére halálos áldozat nem volt. Kedden jött a legsúlyosabb támadás: a város északkeleti negyedében egyszerre négy helyen volt találat. Három egy üres kenyérgyárnál és egy üres iskolánál, míg a negyedik – a szombatihoz hasonlóan egy siklóbomba – egy magas házba csapódott be. Több emeletnyi lakás semmisült meg, legalább hárman meghaltak, több mint húszan megsebesültek.

„Mi már rég nem gondolunk erről semmit! Mit lehet erre mondani?” – mondja forrongva egy asszony, akinek a lakása a szomszéd háztömbben volt, így megúszta a támadást. „Lát itt katonai objektumot?! Egytől egyig ki kell nyírni minden orosz katonát” – bár aztán azt is kevesli, mondván, mégiscsak tehet róla az orosz társadalom, hogy háborút indító elnöke van. Dühét oroszul adja ki, sokadszor erősítve meg, hogy az orosz nyelv használata a legkevésbé sem jelentette az orosz állami iránti lojalitást, ellentétben azzal, ahogyan a Kreml hitte. Nem volt ez igaz a háború elején sem, két és fél évvel később pedig végképp nem. Az egykor valóban orosz nyelvűként számon tartott városban a nyelv – többek között amelynek megvédésére hivatkozva Vlagyimir Putyin elindította a háborút – látványosan szorul vissza, sokan a támadás után fontosnak érezték, hogy nyelvileg is leváljanak az agresszor szomszédról.

Ahová már a rendőrautót sem merik beküldeni

Ahogy Harkiv, úgy értelemszerűen a város környéke is ismét veszélyesebbé vált, folyamatosan zajlik az evakuálás a várostól a határig tartó 40 kilométeres szakaszon.

„Kozákos jóegészséget kívánok, értitek, hová megyünk, ugye?” – kérdezi Alekszandr, amíg az önkéntesekre várakozunk a Harkivval szomszédos Derhacsiban. Szemben a két éve lerakétázott kultúrház áll, 2023-ban már megkezdték volna a helyreállítást, a támadások kiújulása miatt azonban a munkálatokkal le kellett állni. Alekszandr Derhacsiban járőr, a feladata az evakuáláskor általában az, hogy rendőrautóval kíséri az önkénteseket. Ám az orosz határtól alig két kilométerre álló, egykor 6500 fős faluban most már olyan gyakoriak az orosz drónok, hogy a rendőrség már nem enged be rendőrautót, mert arra külön is utaznak a támadó drónok.

Így inkább egyetlen kisbusszal megyünk be, Alekszandr jobb híján fegyverével kísér, bár azt ő maga sem hiszi, hogy azzal lelőhetne egy támadó drónt. „Ha látunk egyet, mindenki kifut a kocsiból. Bokorba, fa alá vagy házba – de az ajtót csukd be, mert utánad szállhat” – adja ki a helyes eljárást az öngyilkos drónokkal szemben, amikor beszállunk a kisbuszba.

Páncélozott jármű, bár ennek viszonylagosságát jelzi az oldalán látható három lyuk, az egyik bent az ülésen is folytatódik és a túloldalon is látszik. „Pokrovszknál lőtt ránk egy mesterlövész, pedig azt hittem, odáig nem merészkednek” – mondja Volodimir. A háború kezdetétől foglalkozik evakuálással, egyébként autószerelőként dolgozik, most leginkább a hadseregnek.

Elindulunk a göröngyös úton a bejelentett címekre, Kozacsa Lopanyba. A város hónapokig orosz megszállás alatt volt, felszabadulása után jártunk ott, megnéztük az ottani pincéket is, ahol civileket tartottak fogva a megszállók.

A faluban azóta több épület kapott találatot orosz oldalról. Most nem állunk meg nézelődni, amilyen gyorsan csak lehet – nem nagyon lehet – megyünk a címre. Drónokat zavaró eszközünk, a rádióhullámokat összekuszáló, ukrán és orosz rövidítéssel REB ezúttal nincs a kocsin, mondván, azzal az ukrán drónokat is megzavarnák. Alekszandr a maga nyugtatására kémleli az eget, de én inkább Volodimir gyors vezetésében bízom.

A házhoz érve kiugrunk az autóból, be az udvarba. A kissé kusza udvaron álló ép ház üres. Nincs otthon, akiért jött a busz.

Az utolsó pillanatig maradnak

Egy ideig tanácstalanul állunk a lugasban, majd Volodimir elindul a földeken át, hátha rátalál arra, akit ki kellene vinnie. Utána indulunk. Úgy száz méterre egy asszony a tüzérségtől dörgő ég alatt gazt éget. Kicsit arrébb paradicsomos veteményes, láthatóan rendszeresen gondozva.

„Persze, hogy félek, nem normális, aki nem fél. De nem megyek el, itt a kutyám is, meg a földem” – mondja az asszony. Itt volt a megszállás alatt is, marad, ameddig lehet, de aztán arra jut, hogy ha jönnek az oroszok, akkor megy, bár nem tudja, hová.

„Mindig győzködni kell őket” – mondja ez a Volodimir is, ahogyan már hallottuk a másik névrokonától. Igaz, ezúttal nem a győzködés volt nehéz, hanem megtalálni a férfit, aki az érkezésre teljesen leitta magát. Valami zsák van nála, remélhetőleg az összes cucca, amit magával akart vinni.

A következő cím Nyikolajé, a falu szélén, már egészen közel az orosz határhoz. A 61 éves férfi mozgássérült, néhány éve mindkét lábát amputálták. Betegségéig építkezéseken dolgozott. A házával korábban aknavető végzett, a fészerben húzta meg magát egy ideje, felesége már rég elköltözött, de Nyikolaj még maradt.

Csomagja összepakolva, Alekszandr gyorsan kitolja a kerekesszékét a furgonhoz. Sietősen rakják fel, Volodimir bedobálja a csomagokat. Alekszandr drónoktól tartva nézi az eget, azt mondja, túl jó idő van ahhoz, hogy ne legyenek a közelben.

A megszállás még rosszabb, ha el se hiszik

Nyikolaj a furgonban vizet kér, ijedség nincs rajta, de megkönnyebbül, hogy elmehet a háza maradékából. Harkivba megy egy rokonához. Gyereke messze van. „Ellenünk harcol” – mondja, de aztán árnyalja a dolgot, valójában egy lánya van, aki 20 éve elköltözött Oroszországba, valahová északra, azóta csak párszor beszéltek, de jóval a háború előtt. De így is biztos benne, hogy mit mondana, elég sok ilyet hallott másoktól, akiknek vannak rokonaik a túloldalon. A háborús propaganda sokszor erősebbnek bizonyult a rokoni kötelékeknél.

Sokaknak a hitetlenkedő oroszországi rokonok miatt még nyomasztóbb volt az orosz megszállás. Nyikolaj ugyan nem nagyon ment ki az utcára, mozgássérültként egyébként sem piszkálták, de a fosztogatásokra jól emlékszik. Erőszak sem nagyon kellett hozzá, hiszen elég volt a percek alatt elhagyott lakások ajtajait berúgni. „Vittek amit értek” – emlékszik vissza Nyikolaj a hűtőkkel, mikrohullámú sütőkkel, tévékkel megrakott oroszországi katonákra, akik közül leginkább a burjátokat említi, ahogyan sokan mások is. Viccek tömege van arról, hogyan tépték ki a routereket, hogy hazavigyék benne az internetet – mindegy is, hogy igaz-e vagy sem, a fosztogató megszállókra ez már rájuk ragadt.

Miközben Nyikolaj beszél, Alekszandr egy kémdrónt vél felfedezni az égen, de végül maga sem biztos benne, hogy tényleg látta. Amiben biztos, hogy sem ő, sem a családja nem megy vissza Kozacsa Lopany mellé, ahol lakott. A háború váratlanul érte, pedig felesége határőrként dolgozott a szakaszon, és két nappal korábban már látta a gyülekező orosz erőket. „Azt hittük, csak blöffölnek” – Alekszandr annyira nem számított a támadásra, hogy 2022. február 24-én Derhacsiban volt szolgálatban, így ő kívül maradt a megszálláson, míg felesége és a lánya Malaja Lopanyban ragadtak. Egy hónapot voltak bent, ami feleségének már csak határőrként is nagy kockázat volt. Végül április elején kerülőutakon, csomagtartóba bujtatva mentették ki a kislányával együtt.

Az már csak hab volt a tortán, hogy az autóját sem vitték el a megszállás alatt, pedig a szomszédok szerint megpróbálták. Alekszandr szerint pont az történt, amit a viccek is leírnak a megszállókról. „Beültek, nem tudták beindítani, azt hitték, nem működik, otthagyták. Pedig tudod mi volt a baja? Hogy automata váltója volt, sose láttak olyat” – mondja nevetve, aztán eszébe jut, hogy ha ez vicces is, a helyzet nem az, hiszen visszajöhetnek a környékre, elvégre most is az ő drónjaik miatt kéri meg Volodimirt, hogy taposson egy kicsit a gázba.