A város, amelynek elfoglalása még saját országa felszabadításánál is fontosabb Putyinnak

„Már mindenünk oda lett, a bátyámat is eltemettem, mit akarnak még?” – Natalja kifakadása visszhangtalanul száll el a vízért sorban állók között. A távolból tüzérségi párbaj zaja hallatszik, már amennyire távolinak mondható az a két hete még 12, mostanra 6-8 kilométer, ahol jelenleg a város elfoglalására készülő orosz erők állnak. Pokrovszkban vagyunk, Donyeck megyében, a front egyik legintenzívebb szakaszának közelében. A békeidőben 60 ezres város – ahol a front közeledtével is 15 ezren maradtak – több mint egy pont a térképen, amelynek megváltozik a színe a Deepstate alkalmazásban, ha esetleg elfoglalják az orosz erők. Fontos vasúti csomópont, de emellett a maradék acélipar fontos forrása is: itt van az acél előállításához szükséges kokszbányák nagy része. Ha ez elvész, az a hadiipart is megrengeti.

A hidakat már lerombolták az orosz erők

Pokrovszk központjába nem olyan egyszerű eljutni. Három felüljáró vezet oda a vasúti sínek felett – csakhogy a múlt héten az utolsó felüljárót is találat érte. Az előttünk haladó katonák is tanácstalanul keringtek egy ideig, mire megtalálták a poros, göröngyös utat, amelyiken átdöcöghetünk a síneken keresztül a városba. Ott már nincs víz, gáz, sokszor kimarad az áram is – például amikor a Kramatorszk közelében fekvő áramfejlesztőt találat éri, ahogyan a héten is.

Generátorokról működő boltok még akadnak, már ha üzemanyaghoz jutnak. Az utcák néptelenek, de nem is lehetne másképp: a kijárási tilalom miatt csak 11-15 óra között lehet kint lenni. Natalija is ebben az időben jött vízért, amely csak tartályokban jut el a városba. „Nem akarjuk megadni magunkat” – mondja fáradt elszántsággal a mérnök végzettségű asszony, pár száz méternyire rakétacsapástól megsemmisült munkahelye romjaitól. Szerinte azok, miként a magyar kormány is, akik azt állítják, hogy a béke érdekében le kellene állítani a nyugatról érkező fegyverszállítmányokat, valójában Ukrajna megadását követelik. „De nekem Magyarország akkor is tetszik. Apám is szolgált ott, nagyon jókat mondtak azok is róla, akik dolgozni jártak oda. Tényleg tetszik és kész” – mondta mosolyogva, elvonatkoztatva a magyar kormány nyilatkozataitól. A bátyja idén májusban halt meg a fronton, nem messze a várostól, 50 éves volt. Nataljának ez épp elég ok, hogy biztos legyen benne: ha az oroszok bejönnek, ő megy.

A tartályhoz csatolt csőből csobogó vízzel lassan mindenki megtölti a flakonjait. Türelmesen, morgolódás nélkül várják ki sorukat, aztán ki biciklin, ki kerekes szatyorral indul haza.

„Húzzanak el a földünkről! Fejezzék be a háborút, csináljanak valami hasznosat” – üzente az oroszoknak oroszul a vízért utolsóként érkező Andrej. A nyugdíjas férfi rögtönzött beszédében megemlékezett Gorbacsovról, aki befejezte a Szovjetunió afganisztáni háborúját, és „mindenkinek szabadságot adott”. Aztán végül oda jut, hogy ha el is foglalnák a várost az oroszok, ő mégsem menne el, inkább próbálná Pokrovszkban – amit 2018-ig szovjet nevén Krasznoarmejszknak, azaz „Vöröshadseregnek” hívtak – hasznossá tenni magát.

Maradni veszélyes, menekülni drága

„Mennék én, de hová?” – kérdezte a 85 éves Ljudmila. Az egykor idegenvezetőként dolgozó özvegyasszony fia két éve halt meg a fronton, 52 évesen. Önként jelentkezett. Harkiv közelében esett el. „Kiharcoltam, hogy hazahozzák, itt van eltemetve”. Elmenni már csak ezért is nehéz, még ha vannak is önkéntesek, akik egy bőröndnyi csomaggal készek lennének elszállítani.

„Itt van az egész életem. 80 ezer hrivnya lenne egy teherautó (egy hrivnya 9 forint), honnan lenne erre pénzem?!” – a nyugdíjas Ivan lemondóan néz a járdán álló vödreiből kilónként 30 hrivnyáért árut paradicsomaira. „Nézze, milyen szép volt a termés az idén, csak ez a háború ne lenne” – mondja. A ne lenne, azonban nem jelenti, hogy akárhogy legyen vége. Ha tehetné, elmenne ő is. „A feleségem mondja, hogy menjünk, menjünk, menjünk, de hát hagyjunk itt mindent?” Értékei között a hűtőszekrényét is felsorolja, bár az ő környékén már rég nincs áram. „Gyertyafenynél vacsorázunk” – mondta, de a romantikus felhang gondolatát is gyorsan elnyomja az alig hat kilométerre lévő tüzérségi harcok zaja.

Az út túloldalán van egy olyan pontja Pokrovszknak, amelyik olyan, mintha béke lenne. Ott áll a város egyetlen működő kávézója, a Churchill és az ételeket még felszolgáló Admiral. Két, füstüveges, modern épület, előttük szépen öntözött, nyírt gyeppel.

A háborúra csak az emlékeztet, hogy a vendégek szinte mind katonák. „Túl kicsi ez a pont ahhoz, hogy belelőjenek” – mondja a padról Alekszandr, bár optimizmusát árnyalja, hogy lőttek már kisebb kioszkokba is rakétát. Alekszandrnak köze van a kávézóhoz, de a bemutatkozáskor gyorsan egyértelművé teszi pozícióját: „A tulajdonos férje vagyok” – mondja, mikor az ajtóban megjelenik Julija.

A fiatal házaspár tíz éve kezdte a vállalkozást. A szomszéd településen van egy nagyobb éttermük is, pontosabban csak volt, bezárták, mindent kivittek onnan, mielőtt találat érte volna. A kávézó és az étkezde azonban még működik. Kútvízről, generátorból nyert árammal.

„Persze, hogy félünk, józan emberek vagyunk” – neveti el magát a kérdésre. „Minden este, amikor halljuk a lövéseket, úgy vagyunk vele, hogy indulunk. Aztán eltelik az éjszaka, másnap mégis maradunk. De a gyereket már kivittük, nincs itt helyük gyerekeknek” – mondja. Ez augusztus óta kötelező is, hivatalosan nem is maradhattak. Később megtudjuk, hogy a karitatív szervezetek szerint még mindig négyszáz gyereket bujtatnak a szüleik. Hogy kik lehetnek ők, arról később még lesz szó.

„Itt van, amit megteremtettünk, itt van a csapat, amelyikkel dolgozunk. Nehéz ezt itt hagyni és menni az ismeretlenbe, hogy valami újba kezdjünk, ami vagy sikerül, vagy nem.” De könnyen lehet, hogy kelleni fog, Julija számol ezzel. Maradni semmiképp sem akar, ha a város elesik.

Szerinte van, aki maradna, főleg az idősebbek között. „Hová menjenek? Nem ítélhetjük el őket. Mi fiatalok vagyunk, újrakezdhetünk. De ők, 70-80 évesen mit tehetnek. Van most fedél a fejük felett, a sajátjuk, megdolgoztak érte, lakásért, házért, amit idősen el kellene hagyniuk. Persze, hogy félnek. És igen, talán maradnak akkor is, ha ne adj’ isten elfoglalják a várost az oroszok. Nem feltétlenül, azért, mert támogatják Oroszországot, sokféle helyzet van, amely miatt kénytelenek maradni.”

De Julija sem akar szakítani a várossal. Ha elmennének, mert a város elesik, de a háború végén „ez újra Ukrajna lesz, akkor amint lehet, visszajövünk, még ha nyitunk is máshol valamilyen helyet.”

Van, aki titkon az oroszokat várja

Julija említ egy szót, amelyiket az utóbbi időben azoknak egy részére használják, akik a súlyos háború ellenére is maradnak a rommá lőtt városokban: ez a „zsdun”, amit jobb híján a „várós” szószörnnyel lehetne lefordítani. A zsdunok azok, akik valójában az orosz hadseregre várnak. Vannak ilyenek, a nyilvánvalóan felmérés nélküli, hasraütés alapú, de gyakran hallható becslések szerint ez a lakosság öt százaléka lehet. Sokak szerint az orosz hadsereget felszabadítókként várok teszik ki a nagy részét azoknak is, akik inkább a gyerekeiket rejtegetve is maradnak a rakétáktól fenyegetett városokban.

„Zsdunok” voltak a mára már az orosz hadsereg által elfoglalt, 100 kilométerre lévő Bahmutban is és vannak máshol is. Ez a front közelében különösen érzékeny dolog, hiszen megvan a veszélye annak, hogy helyiként észrevétlenül adatokhoz jutnak tőlük az orosz erők. Kramatorszkban például tavaly egy helyi adta le a drótot egy kávézóról, ahol külföldi újságírók találkoztak rendszeresen. A kávézó rakétatalálatot kapott, 13 ember meghalt, köztük három kolumbiai – egy parlamenti képviselő, egy író és egy újságírónő –, és egy amerikai veterán tengerészgyalogos. Az oroszországi hírekben először ukrán rakétatalálatról volt szó, később mégis vállalták az akciót, amelyben szerintük két tábornok, 50 katona és 20 zsoldos halt meg, azaz állításuk szerint nem civil célpontot semmisítettek meg.

Vannak tehát, akiktől tartanak a katonák. Végül is az oroszpártiakra épített a Kreml is az Ukrajna elleni támadás kezdetekor, csak arányukat alaposan túlbecsülte. Ezzel is magyarázható Pokrovszkban a különlegesen hosszú, napi 20 órás kijárási tilalom. Minél kevesebb avatatlan szem legyen, amely beszámolhat az oroszoknak az ukrán katonák mozgásáról.

„Magukból is elegem van, újságírókból, meg a kijárási tilalomból” – bosszankodott a város egyik utolsó taxisa a vasútállomás előtt. Távolsági vonat már nem jár, furcsa is elképzelni, hogy bárki taxit rendelne. Szerinte azonban bőven lennének, csak a kijárási tilalom miatt nem lehet. „Van, aki elmenne messzire, de nem tudom elvinni, mert nem érnék vissza a kijárási tilalomra.” Mások pedig jönnének vissza, mert hiába mentek el, érdemi segítséget nem kaptak, elfogyott a pénzük, magyarázza, egy valós problémára mutatva rá: a menekülteknek járó segítség sokszor rövid idejű, márpedig, aki elmegy, élni is akar, nem csak túlélni. Utóbbit megpróbálhatja otthon is, legalábbis, amíg a lakását meg nem semmisíti egy rakéta.

Ennek gyakran valóban semmi köze nincsen ahhoz, hogy ki hogyan viszonyul Oroszországhoz.

A drónok harca sem elég ijesztő

Egy némiképp megerősített furgonnal a Pokrovszk melletti Mirnohradba robogunk. A sofőr Michelle, Floridából, mellette egy másik önkéntes lány Alaszkából jött. Shannon nővérként dolgozott 8000 kilométerre lévő otthonában. A szülei orvosok, eredetileg ők járták a világot és jöttek orvosként Ukrajnába is. „Mondtam nekik, hogy én is jövök” – szólt a szokatlan történet, amely már több mint egy éve kezdődött. Shannon második útjára már egyedül jött. Érkezésének, akár csak Michelle-nél, vallási töltete is van. „A segítségünkkel meg akarjuk mutatni, hogy bármi történjék is, Isten szereti őket”. Michelle már lassan két éve folyamatosan Ukrajnában van, és oroszul, ukránul is egészen jól megtanult.

A furgon átszáguld Mirnohradba, a frontvonalhoz közelebbi településre, hogy civileket menekítsen ki. Sietni kell, drónoktól tartanak, mert tiszta az idő és a szél sem fúj. Az úton hallatszik a tüzérség zaja, kifelé is lőnek és Pokrovszk közelében is becsapódik egy orosz lövedék. Ennek ellenére az evakuálás – amellyel az elmúlt másfél hónapban több mint 20 ezer ember elmenekült – ezúttal mégis elmarad. Az asszony, akiért a busz egy ismerőse kérésére jött, üresen megy tovább. „Majd, ha igazán veszélyes lesz, de ma még inkább maradok” – mondta az önkénteseknek. Szerinte jóakaró barátnője feleslegesen aggódik érte. A szomszédja sem akarja elhagyni a házát, és a harmadik címen lévő férfi sem megy el. „A saját bőrömet ráérek megmenteni, addig inkább dolgozom a bányában” – mondta, egyúttal jelezve azt is, miért kiemelt jelentőségű ez a térség.

Az acélipart és célba vették Pokrovszkkal

Pokrovszk környéke ugyanis széntermelő központ, méghozzá a kokszgyártáshoz megfelelő feketekőszéné, ami az acéltermelés nélkülözhetetlen fűtőanyaga. Márpedig az ukrajnai acélipar még mindig számottevő, noha az oroszok Donyeck 2014-es elfoglalásával egy fontos fémipari központtól és a Donyec-medence szénmezőinek jelentős részétől már megfosztották Ukrajnát. A koksz nagy része így drágább importból jön, de az igények felét még Pokrovszk környéke biztosítja. Ha ez elvész, az az acélra különösen éhes hadiipart is megrázná – ebből a szempontból volt nagy veszteség Ukrajnának Mariupol elvesztése is a háború első hónapjaiban.

A Metinvest vezetője, Jurij Rizsenkov szerint nem áll le a termelés, de az ország gazdasága bizonyosan megérzi majd, ha csak import koksszal tud dolgozni az ukrán acélipar. Ez az egyik oka annak, hogy az orosz erők erre a térségre koncentrálják támadásaikat. Olyan fontos stratégiai cél ez, hogy nem vontak el innen erőket akkor sem, amikor Ukrajna váratlanul behatolt Kurszk megyébe, és elfoglalt több mint ezer négyzetkilométert Oroszország területéből, amit az orosz hadsereg másfél hónap alatt sem tudott visszaszerezni.

Pokrovszk a Donyec-medence legnyugatibb részén fekszik, ezt elfoglalva az oroszok elérik Dnyipropetrovszk megyét. Bár ezzel a villámháborús tervek kútba esése után megfogalmazott legfőbb cél, Donyeck megye teljes elfoglalása továbbra sem tejesül, mivel a szinte egybenőtt Kramatorszk és Szlovjanszk erődítéseit továbbra sem vennék be. Igaz, az eddig is egy-egy kilométer elfoglalásáért több ezer katonáját feláldozó orosz vezetésnek Pokrovszk is alkalmas lenne arra, hogy újabb győzelemről számoljon be, amire nagy szüksége van a Kremlnek. Ráadásul ha sikerül, azzal valóban az eddigieknél nehezebb helyzet elé állítaná az ukrán védőket a térségben. A paradicsomait a járdán egyre reménytelenebbül kínáló Ivan szerint a város védelme talán ki sem húzza télig. Talán kevésbé lenne volna pesszimista, ha sikerülne eladnia a paradicsomokat, de a kijárási tilalom alól mentes röpke négy óra alatt nem talált vevőre.