Mit (ne) tegyünk, ha világszintű informatikai leállás idején repülnénk?

„Reméljük, elindul a gép haza”

– ezzel a félmondattal nyugtázta bő egy hete a kolléganőm, amikor végül meggyőztem, hogy a későbbi járattal jöjjek haza az Európai Parlament strasbourgi nyitóüléséről, amin végig kint voltam a helyszínről tudósítani. Aggódott, hogy ha lehet, ne az esti, hanem a késő délutáni géppel jöjjek egy másik társasággal, mert a cég a mostani hírek szerint elég sokszor késik. Telefonon megnyugtattam, hogy ne aggódjon, ez a biztosabb megoldás, mert nem tudni, mikor tudok hazaindulni.

Végül a nagyjából kétórás eltérésből majdnem két nap lett, részben az elmúlt hetekben az európai légi közlekedésben tapasztalt különösen sok késés és járattörlés, részben a világszintű informatikai leállás miatt. De ne rohanjunk ennyire előre.

Július 16-án, kedden kezdődött az EP-ülés. Az utolsó pillanatban véglegesített napirendben péntekre már nem tettek olyan programot, amit ne lehetett volna otthonról is kezelni, de a csütörtök fontos nap volt, akkor választották meg az Európai Bizottság elnökét. A papíralapú szavazás eredményét össze kellett számolni, ráadásul biztosnak tűnt, hogy utána egy sor sajtótájékoztatót is tartanak. Eredetileg nem én mentem volna, hogy a nyári szünet miatt legalább késő délutánra és estére ne maradjon a feleségem egyedül a három gyerekünkkel, de a nagyszülők kettőt vidékre vittek egészen vasárnapig, így nyugodtabb szívvel vállalhattam az utat.

Nagyon szép jelképe a francia–német megbékélésnek, hogy a két ország közötti háborúk után passzolgatott Strasbourgba tették az Európai Parlament rendes üléseit, csak a pár százezres elzászi kisváros közlekedési szempontból messze nem a legjobb választás. Ha valaki Magyarországról megy, általában két lehetőség közül választ: drágább járattal Frankfurtba, vagy hozzám hasonlóan fapadossal Bázelbe repül, és az adott városból vonatozik át.

Csütörtökön inkább korán elindultam visszafelé Bázelbe, de még kifelé találkoztam egy másik lapnál dolgozó kollégával, aki panaszkodott, hogy ő nem aznapra, hanem csak péntekre vett jegyet. Már sejthetik, mi lett a vége. Bezzeg én kényelmesen átbuszoztam a már jól bevált útvonalon a strasbourgi pályaudvarra, felültem a bázeli vonatra, ahol menet közben még bepötyöghettem az utolsó sajtótájékoztató nagy részét, és némi buszozás után ott is voltam a reptéren. Még talán a korábbi gépet is elértem volna, néztem az órára, de így legalább nem kellett rohannom.

Az kezdett furcsa lenni, hogy miközben rohamosan fogyott az idő az indulásig, a beszállókapunál található kijelzőn a járat adatai helyett gyanúsan sokáig csak a reptér logója virított, miközben semmiféle késést nem mertek kiírni a járat mellé. Az indulási idő környékén feltűnt két ember a pultnál, de a gép még mindig sehol. Végül nagyjából az eredetileg kiírt időpontban közölték: a járatot törölték. Átvisznek minket egy szállodába, másnap pedig egy másik járat hazavisz minket, ígérték.

Már jártam úgy, hogy például Brüsszelbe vettem jegyet, Liège-be indultunk és Kölnben szálltunk le, úgyhogy az ilyenkor szokásos többórás sorban álldogálásra készen írtam meg a rovatvezetőmnek, hogyan jártam, aki leadta a drótot a kolléganőnknek. Ő a késő esti időpont ellenére elkezdett nézni egy másik gépet. Talált is egy másik társaságtól egy járatot, de szinte ugyanakkor indult volna, mint amire átfoglalták volna a miénket, így

megnyugtattam: jó lesz a felajánlott gép.

Nem lesz jó, állapítottam meg másnap reggel, miközben záporoztak a szerkesztőségi levelek a CrowdStrike-féle informatikai leállásról, ami szétbarmolta többek között a légi közlekedést is, rengetegen ragadtak különféle reptereken. Természetesen ez nem minden társaságot vágott hátba. Például azt, amelyikkel egy kicsit előbb eljöhettem volna, közvetlenül nem. Azt, amelyikkel jönni akartam, igen.

Sorban kaptam a fotókat a ferihegyi sorokról, de a bázeli reptér közleménye kicsit megnyugtatott, a képek alapján ott sokkal rendezettebb volt a helyzet. Így derűlátóan várhattam a szállodához küldött taxikat, mert miért pont épp mi szívnánk meg egy világszintű informatikai összeomlást.

Közben egy kicsit lassan haladt a kijelentkezés a szállodából, mert a háromból két recepciós egy számítógép fölött görnyedt. A nap összefoglalása volt egy jelenetben, amikor az egyik csoportnak megemlítették, mi a helyzet a repülőkkel, majd amikor nem teljesen értették, mi történt,

megmutatták a kék háttérrel lehalt saját laptopjukat, amit épp próbáltak életre kelteni.

Szerencsére a reptérre kiérve elégedetten láthattuk, hogy tényleg nincs tömeg, és több járat késik ugyan, de csak keveset töröltek. Persze a délutáni és esti járatok nagy hátránya, hogy az adott gép minden aznapi késése rájuk torlódik, de biztosan minden rendben lesz, nyugtáztam magamban.

Sebaj, járt egy ingyenszendvics, és ehhez csak egy csoporton kellett átvágni magamat, amelynek tagjai egy addigra ötórányi késést összegyűjtő bukaresti járatra vártak. Ekkor futottam össze egy ismerőssel: a másik lapnál dolgozó kollégával, akitől még csütörtökön köszöntem el az EP-ből indulva.

Az ő gépe kicsit előbb indult volna ugyanazzal a céggel. Végül néhány óra késéssel, de felszállt. A miénk viszont először elkezdett óránként egy órát csúszni, végül pedig este kilenc körül jött a sajnossal kezdődő mondat, aminek már meg se lepett a folytatása: törölték a járatot.

Most már fel se dobták, hogy visszavisznek minket a szállásra: ki-ki menjen, ahogy tud.

A másnapi járatok természetesen eddigre már tele voltak, Frankfurtból sem látszott értelmes kerülőút, de elég is volt a repülésből. A legtöbben – ahogy én is – vonatra váltottunk. Irány vissza busszal a pályaudvarra.

Miközben az elfogyó roaming mellett (mert Svájc hiába van gyakorlatilag a közös uniós piacban, a külföldi telefonhasználat megkeserítéséből ugyan miért maradna ki) igyekeztem összebarkácsolni egy útvonalat és jegyet venni, befutott egy hívás. A lányom és a szüleim voltak, hogy otthon vagyok-e, mert a kicsiknek honvágyuk van, ezért nem vasárnap, hanem aznap, pénteken mennek vissza. Vagyis a késések miatt csak sikerült a feleségemet cserben hagynom a három gyerekkel.

Szerencsére sikerült egy jegyet venni egy Heidelberg–München–Budapest útvonalra, pedig a nemzetközi jegypénztár eddigre már természetesen bezárt. Helyjegyeket kérek? – kérdezte készségesen a svájci vasút alkalmazása. Persze, ahol lehet, pipáltam be a lehetőséget. Ja, nem lehet, csak az utolsó szakaszon, mert ott kötelező – kaptam vissza, de a késlekedés ellenére még épp maradt elég időm, hogy befejezzem a vásárlást.

Sebaj, jöhet egy jó kis svájci–német vonatélmény a MÁV-hoz szokott fejemnek, gondoltam magamban. Tévedtem: addigra pontosan nulla hely maradt, így sokakkal együtt két kocsi között zsúfolódtunk össze. Felszállás közben épp sikerült kikerülnöm egy nyitott szekrény ajtaját, amin utána egy szerelő babrált. Nem figyeltem, de hamar kiderült, mi lehetett az: a légkondi.

Útközben, már német oldalra érve még épp időben jutott eszembe megnézni térképen, hol lehetek, hogy lássam:

épp Strasbourg mellett suhanunk el pár kilométerrel. Több mint egy nap alatt ennyit sikerült haladnom.

Heidelbergből egy éjjeli átszállás után már egy civilizált IC-n gurultunk be hajnalban Münchenbe. Hely itt se volt, de ezen a ponton már mindegy is volt. Innen már egyenes út vezetett haza, és Münchentől még foglalt helyem is volt.

Hogy mi a tanulság? Mindezek ellenére az, hogy valahol szerencsém volt. A kollégáim igyekeztek segíteni, ahol tudtak. A visszaúton együtt utaztam egy magyar EP-s gyakornokkal, így figyelhettünk egymásra, és csak egy laptoptöltőm bánta az utat, amit a kavarodásban valahol sikerült elhagynom. És nem a nyaralásom bánta, nem a családommal együtt kellett ezen átvergődnöm, mint sokan másoknak, mert kisgyerekekkel nem vállalhattam volna egy ilyen hazautat. Nem kellett nekik olyasmiket mondanom őszintének és nyugodtnak tűnő arccal az éjszaka közepén, hogy minden rendben van, csak kicsit hosszabb lesz a nyaralás egy jobb szálláson, mint ahol eddig voltunk.

Összesen, átszállásokkal együtt közel 17 óra volt így a vonatút, amivel szombaton negyed 3-ra értem a Keletibe. Nem is olyan lassú ahhoz képest, hogy csütörtökön délután 4 körül indultam el az EP-ből, nagyjából 6-kor értem a reptérre, és onnantól semmit sem haladtam repülővel.