Európa a tudomány fellegvárának hitte magát, most ráébredt, hogy súlyosan lemaradt

Nem kapott különösebb hírverést, de május közepén az akadémiai szféra is beszállt az európai parlamenti választási kampányba: a huszonhét uniós tagállam tudományos akadémiái egy közös nyilatkozatban a kutatásra fordított összegek növelését sürgették, és arra panaszkodtak, hogy a választás során senki sem karolta fel hangsúlyosan az európai tudomány támogatását.

Az Európai Unió bruttó hazai össztermékhez (GDP) hasonlított kutatási kiadásai lemaradnak a világ technológiai éllovasaitól. Dél-Koreában a GDP 4,9, az Egyesült Államokban 3,5, Japánban 3,3, Kínában 2,4 százaléka megy alapkutatásokra, miközben az EU-ban mindössze 2,27 százalék az átlag. Ez az átlag persze jelentős tagállamok közti különbségeket rejt: míg az éllovas Belgium a maga 3,4 százalékával jól áll a globális összevetésben, addig hat uniós tagállam is egy százalék alatti aránnyal kullog, Romániában pedig a fél százalékot sem éri el az érték. A tudományos akadémiák szerint viszont legalább GDP-arányosan 3 százalékra kell emelni az értéket, miután a közeljövő ökológiai, társadalmi és gazdasági kihívásai erősebb innovációt követelnek.

A lemaradozó európai kutatási ráfordítás különösen annak fényében érdekes, hogy az Európai Unió és a befolyásos tagállamok vezetői az utóbbi években egyre hangosabban kongatják a vészharangot az európai versenyképesség romlásáról, évtizedes gazdaságpolitikai tabukat döntögetnek és egyre komolyabb pénzeket mozgósítanak az európai technológiai lemaradás csökkentésére, illetve a kevés területen megmaradt versenyelőny megtartására.

A fenti témák nagy európai szószólója, Emmanuel Macron francia elnök a stratégiai autonómia mentén manapság a kutatás felturbózását is igyekszik felkarolni, és európai uniós szinten is van némi politikai mozgolódás a kérdésben, de egyelőre több a nagy nyilatkozat, mint a pénz.

Erős lemaradás

Az alacsony európai ráfordítás hatása a kutatási tevékenység minőségén is meglátszik, és kevés helyen olyan világos, mint a napjaink legkomolyabb áttörésének tartott „mesterséges intelligencia” terén.

A MacroPolo elemzőcég összesítése szerint a huszonöt, legjobb MI-vel kapcsolatos publikációs tevékenységet mutató intézmény között egyetlen európai uniós székhelyű sincs, a mindössze két európai szereplőből egy brit (Oxfordi Egyetem), egy pedig svájci (Zürichi Szövetségi Műszaki Főiskola). Ezzel szemben tizenöt egyesült államokbeli és hat kínai van a listán, de még a 30 milliós Kanada is kitermelt egy vezető MI-labort.

Az MI-kutatók legproduktívabb 20 százalékából az Európában dolgozók aránya 2022-ben 12 százalék volt, amely bár minimális javulást jelent a 2019-es értékhez képest (10 százalék), de nagyon messze elmarad az amerikai (42 százalék) és kínai értéktől (28 százalék).

Szintén alacsony azok aránya, akik az európai oktatási rendszerből kerültek a világ élvonalába, míg 2019-ben az MI-kutatók legproduktívabb 20 százalékába tartozók közül 17 százalék végzett európai alapképzésen, addig ez az arány 2022-re 12 százalékra csökkent, szemben a 47 százalékos kínai értékkel. Bár itt az amerikai érték is alacsony a 18 százalékával, de ezt erősen kompenzálja az amerikai posztgraduális képzések erős agyelszívása: a kínai természettudományos tehetségek többsége a mai napig Amerikában köt ki.

Hasonlóan súlyos probléma, hogy míg az Egyesült Államokban és Kínában az akadémiai szférában és a hazai székhelyű vállalatok égisze alatt is jelentős kutatói munka folyik, addig Európában a húsz legjobb MI-műhely között nincs magánvállalat: azok az európai kutatók, akik nem az akadémiai szférában dolgoznak, jellemzően amerikai techcégek európai leányvállalatainál helyezkedtek el.

A politika önámítása

Számos más tudományterületen is ugyanez a helyzet. Egy 2020-as tanulmány szerint az európai kutatáspolitikát irányító döntéshozók régi téveszméje, hogy a kontinens erős kutatási teljesítményt mutat, de ezt nem tudja gyakorlati innovációra váltani, azaz nem tud termékeket létrehozni az alapkutatásokból. Ebből fakadóan az eddigi politikai beavatkozásokat is főként a gazdasági célok érvényesítése vezérelte.

Ezzel szemben az azt értékelő akadémiai elemzések szerint az európai kutatási teljesítmény egyáltalán nem erős, és romlik. Az említett tanulmány tizenhárom tudományterületet vizsgálva arra jutott, hogy az európai kutatási és publikációs teljesítmény nem haladja meg a világátlagot, és természetesen erősen elmarad az amerikaitól, a lemaradás pedig napjaink leginkább felkapott területein a legjelentősebb.

Egyetlen terület volt (egyéb élettudományok), ahol az európai szint elérte az amerikait.

A tanulmány külön vizsgálta két európai országcsoport teljesítményét az orvosi alapkutatások és a fejlett technológiák területén. Az első csoport, Németország, Franciaország, Olaszország és Spanyolország kifejezetten gyenge teljesítményt mutatott a globális átlaghoz és az európai éllovasokhoz képest is. A második csoportba tartoztak az éllovasok, az EU-n kívüli Egyesült Királyság és Svájc, valamint Hollandia – ugyan ezek az országok sem érik el Amerika szintjét, a lemaradás sokkal mérsékeltebb volt.

Ugyan az uniós programok, például a Horizont, illetve az Európai Kutatási Tanács magas szintű kollaborációkat támogató forrásai növelték a minőségi kutatások számát, de a tudományos áttöréseket ezek sem igazán tudták elősegíteni a német–francia csoportban.

Hasonló jelenségek figyelhetők meg a vállalati kutatás-fejlesztést illetően is, ahol Európa a McKinsey buzzwordgyártó konglomerátum szerint mintegy 30 százalékkal alacsonyabban teljesít az innovációs mutatókban, mint a globális éllovasok, amelyek jellemzően amerikai és egyes területeken már kínai cégek. Az MI mellett Európa a kvantum-számítástechnikában sincs sehol, és még régi európai erősségek (például a nanoanyagok) területén is lecsúszóban vannak.

Agyelszívás

A problémák egyik, régóta ismert forrása a pénzhiány és az amerikai agyelszívás. A legjobb európai kutatók gyakran amerikai egyetemeken vagy vállalatoknál kötnek ki, ami mögött elég prózai okok állnak.

• Az európai bérek alacsonyak, átlagban 37 százalékkal maradnak el az amerikaitól. A különbség nagyrészt a 2008-as válság hatása, amely jelentős költségcsökkentéshez vezetett az európai egyetemeken.
• A fiatal, „pályakezdő” kutatók gyakran csak instabil, határozott idejű szerződéseken tengődnek. Az oktatók negyede-harmada nem kap határozatlan idejű állást, ami a rossz bérek mellett fontos szerepet játszik benne, hogy gyakran elhagyják a pályát, és a magánszektorban helyezkednek el.
• Az európai egyetemek a felvételnél gyakran homályos kritériumokat alkalmaznak, és nem a kutatói teljesítményre fókuszálnak, avagy kissé világosabban fogalmazva, általános jelenség a Magyarországra is jellemző urambátyám világ és a csókosok, ismerősök, seggnyalók előrejuttatása.
• Az angolszász országok hagyományosan nyitottabbak a kutatók bevándorlásának támogatása iránt, szemben az európai rendszerekkel, ahol nehezebb adminisztratív akadályokkal néznek szembe a bevándorló kutatók.

A felsőoktatás üzletiesítése paradox hatással volt a szektorra. Az ezredforduló után Európa-szerte jellemző volt a magánforrások nagyobb bevonása és a finanszírozásnak a kutatási teljesítmény mérhető(nek tekintett) elemeihez kötése. Ettől a hatékonyság növelését és a kutatási és oktatási tevékenység jobb gazdasági hasznosulását várták, ám a gyakorlatban ez nem jött be, a gazdasági helyzet ingatagsága miatt ciklikus költségvetési megszorítások követték egymást, amelyek hozzájárultak a fenti problémákhoz.

Felmerül az eltérő finanszírozási modellek szerepe is. Az Egyesült Államokban a nagy magánegyetemeket jellemzően eszeveszett összegek felett diszponáló magánalapítványok tartják fent (avagy a Harvard egy magántőkealap, amelynek van egy kevésbé nyereséges felsőoktatási üzletága is, tartja a félig komoly vicc), amelyek kevésbé kitettek a ciklikus gazdasági folyamatoknak, míg az állami finanszírozású európai modellben a megszorítások gyakran az elsők között érik el a felsőoktatást.

Kína is feljött

Ezek a hátrányok a fejlett technológiai kutatási területeken ma már Kínával szemben is kezdenek megjelenni.

A kínai kutatások minőségével kapcsolatban persze számos probléma felmerül. A szabadalmak számát tekintve például hiába előzte meg az Egyesült Államokat, Európát és Japánt, részletesebb vizsgálatok alapján a kínai szabadalmak nagy része mögött nem valós innováció, hanem politikai ösztönzőrendszer hatása áll: miután a Kínai Kommunista Párt ukázba adta, hogy a szabadalmak számának növelése fontos pártállami cél, hirtelen elkezdtek záporozni az értéktelen találmányok.

Hasonló kételyek vannak a kínai publikációk minőségével kapcsolatban is. A publikációs tevékenység mennyiségi mutatóiban például számos, nem különösebben patinás kínai egyetem is a világ élvonalába tartozik (Csöcsiangi Egyetem, Szecsuáni Egyetem, Vuhani Egyetem, stb.), de itt joggal merül fel a gyanú, hogy a publikációs tevékenységre nagy hangsúlyt fektető egyetemi rangsorok, illetve a kutatók belső értékelési (és bérezési) ösztönzőrendszerének kijátszása folyik a rengeteg, de nem feltétlenül valós kutatáson alapuló cikkel. (Az Óbudai Egyetem egy feltűnően produktív kutatójának története mentén ezt a jelenséget korábban a Telex is részletesen bemutatta.)

Ezzel együtt az is tény, hogy a kínai innováció gyakorlati eredményeket is elér, a Huawei telefonjaitól a Temu vagy a TikTok virális ajánlóalgoritmusaiig, amelyekkel az európai konkurencia nem nagyon tud versenyezni.

Macronnak erre is van terve

A francia elnök még tavaly év végén prezentálta a francia kutatási rendszer jövőjéről szóló vízióját, amelyet természetesen nagyrészt az európai stratégiai autonómia megteremtésének (más szóval az Egyesült Államoktól való védelmi, politikai és technológiai függés csökkentésének) szükségességével, az MI-t és a kvantumtechnológiát övező geopolitikai versengéssel indokolt.

Idén azt is felvetette, hogy létre kellene hozni az amerikai fejlett védelmi kutatási projektekért felelős ügynökség, az egyebek mellett a műholdas helyzetmeghatározás, a drónok, a számítógépek és az internet kifejlesztésében is kulcsszerepet játszó DARPA európai megfelelőjét, és az európai kutatási ráfordítás megduplázását is bedobta. Felvetette továbbá a Horizont kutatási program forrásainak növelését (ez az európai egyetemek közti kollaborációt serkentő program, amelyből a magyar „alapítványi” egyetemeket kizárták).

A francia elnök terveivel ugyanakkor a franciak kutatók körében sem népszerű, miután az állami kutatóhálózat helyett az egyetemek előtérbe helyezését, azon belül is kis számú elitegyetem felemelését célozza, valamint komolyabb teljesítményi elvárásokat támaszt és gyakorlati gazdasági hasznot vár a kutatói szférától. Ezzel együtt egyes mutatók szerint történt értékelhető előrelépés Macron színre lépése óta ezen a téren.

Szintén a kutatási ráfordítás emelését hangsúlyozta az Enrico Letta volt olasz kormányfő nevével fémjelzett, áprilisban publikált jelentés az uniós közös piac jövőjéről. Ennek alapvető üzenete, hogy a jelenlegi világgazdasági és geopolitikai környezet, valamint az EU és tagállamai által megfogalmazott célok, például a fenntarthatóság, a kibocsátáscsökkentés, a versenyképesség és innováció serkentése vagy a digitalizáció megvalósítása meghaladták azokat a kereteket, amelyeken az EU eddigi gazdasági és politikai rendszere nyugvott. Míg annak idején a kereskedelmi integráció volt a cél, addig a mai világ kihívásai megkövetelik, hogy az uniónak közös, integrált és több forráshoz hozzáférő kutatás-fejlesztési és innovációs ökoszisztémája, digitális infrastruktúrája és oktatási rendszere jöjjön létre.

Ugyan ez egy nagy ívű víziógyűjtemény, nem szakpolitikai cselekvési terv, de a Letta-jelentés jelzi, hogy az uniós nagy öregekhez is eljutott az üzenet a gyenge kutatási teljesítményről. A kérdés, hogy a nagy ötletek az uniós döntéshozók fantáziáját is megmozgatják-e.