Mao Ce-tungtól a tálibokig sokan jövendölték Amerika hanyatlását már Orbánék előtt is

A romániai Tusnádfürdőn rendezett Bálványosi Szabadegyetem legalább 2014, Orbán Viktornak az „illiberális demokráciáról” és a keleti autokráciák felemelkedéséről szóló okfejtése óta jelentős részben arról szól, hogy a miniszterelnök és beosztottjai újabb és újabb fordulatokkal igyekeznek bizonygatni a Nyugat, és azon belül is különösen az Egyesült Államok hanyatlását.

Orbán idén ismét elővette a régi lemezt, és arról beszélt, Kína „ezekben a percekben megelőzi” az Egyesült Államokat, az amerikai dominancia folyamatosan húzódik vissza, és az élet igazsága az, hogy nincsenek állandó győztesek és vesztesek a világban.

A kreativitásdíjat viszont Csák János kulturális és innovációs miniszter kaphatná, aki szerint az Egyesült Államoknak nagy a cselekvőképessége, de nincs közös identitása, amire támaszkodhat, így meg

olyan, „mint a halott, akinek nő a körme. Történik a dolog fizikailag, de már nincs ott mögötte a lét.”

(Ezt Csák már az után mondta, hogy szakítva Matolcsy György jegybankelnök a csecsemők fenekén lévő pöttyökből levezetett, magyar–japán rokonságról szóló tézisével, most a dzsungáriai magyar–koreai rokonság elképzelésével állt elő, részben a K-popra alapozva.)

Ezek a nagy bölcsességek persze részben valós dolgokon alapulnak, az Egyesült Államok és Kína közti hatalmi viszonyok átrendeződése korunk meghatározó globális folyamata, még ha ennek sebességét és végpontját illetően kicsit optimista is Orbán. A nagy jövendölések megbízhatóságát jelzi, hogy 2010 táján még a 2020-as évek elejére-közepére jósolták, hogy Kína gazdaságilag megelőzi az Egyesült Államokat; a mostani előrejelzések 2035 és 2040 közé teszik ezt, miután a kínai növekedés üteme erősen lelassult.

Csák és Orbán megfejtései ugyanakkor egy másik, komoly múltra tekintő eszmei áramlatba is illeszkednek. Az Egyesült Államok kulturális tartásának hiánya, társadalmi gyengesége és állítólagos szellemi-fizikai hanyatlása régóta Amerika ellenségeinek visszatérő szövege.

Hirohito japán császárságától Mao Ce-tung kínai kommunista diktatúráján át Oszama bin Laden afganisztáni dzsihadista mozgalmáig sokan hivatkoztak arra, hogy az Egyesült Államok „papírtigris”, azaz materiálisan hiába erős, lélekben gyenge, ezért könnyen megtörhető

– veszi végig egy nemrég a patinás Survival biztonságpolitikai folyóiratban megjelent tanulmány, amely alapján a hanyatló Amerika mítosza jó egy évszázada hasonló pszichológiai torzításokra épül, amelyekbe jellemzően nem demokratikus rendszerek ringatják magukat.

Sok bevándorló, alacsony tűrőképesség

A második világháború előtt Japánban úgy értékelték, hogy az Egyesült Államok egy „keszekusza bevándorlóország, amely híján van az egységnek, és nem képes átvészelni komolyabb viszontagságokat”. Emiatt a japán propaganda abban bízott, hogy Amerika nem fogja bírni a második világháborút, a nép nem lesz hajlandó viselni az azzal járó nélkülözést, a közvélemény hamar a háború ellen fordul.

Természetesen ehhez hasonló fajelméleti fejtegetések jellemezték Adolf Hitler elképzeléseit is, aki szerint az Egyesült Államok „fajilag gyenge” volt, amelyet visszahúzott jelentős zsidó és fekete lakossága, és materiális ereje „az intelligencia súlyos hiányával párosult”. A nácik egy hanyatló, dekadens, belső ellentétek által szétfeszített társadalomként tekintettek az Egyesült Államokra, és ezért bíztak benne, hogy Amerika nem jelent majd komoly kihívást számukra.

A koreai háború elején Mao Ce-tung kínai kommunista diktátornak is meggyőződése volt, hogy „minden reakciós papírtigris”, azaz hiába tűnik fenyegetőnek, az Egyesült Államok a valóságban gyenge, és a kapitalizmus társadalmi feszültségei megroppantják majd az amerikai imperializmust.

Hasonló gondolatokat dédelgettek Amerikáról

• a vietnámi kommunisták;
• az 1991-es öbölháború és a 2003-as amerikai invázió előtt Szaddám Huszein iraki diktátor;
• Oszama bin Laden, az al-Kaida dzsihadista mozgalom vezére és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás kitervelője;
• az afganisztáni tálibok;
• az 1999-es koszovói háború előtt Slobodan Milošević szerb nacionalista autokrata;
• Bassár el-Aszad szíriai diktátor;
• Hugo Chávez, a venezuelai bolivári szocializmus néhai egyszemélyi vezetője;
• vagy legutóbb akár Vlagyimir Putyin orosz nacionalista autokrata is.

Az Egyesült Államok egy belső ellentmondások, társadalmi és gazdasági ellentétek, etnikai feszültségek által hátráltatott, gyáva, materialista, gyenge társadalomként jelenik meg a nagy ellenségek szövegeiben.

De Amerika gyengeségeinek hangoztatása és az amerikai hanyatlás jövendölése visszatérő eleme napjaink kínai propagandájának is, amelyből Orbán és beosztottjai is gyakran merítenek. A papírtigris imázsa nem csak Mao alatt volt meghatározó, máig visszatérő fordulata a kínai nacionalista világmagyarázóknak; ahogy az amerikai társadalom állítólagos széthullása is ugyanolyan erős téma 2023-ban, mint az 1950-es években volt.

A népnek szól

A szerzők, Dominic Tierney és Barak Mendelsohn szerint az Egyesült Államok gyenge ellenfélként való beállítása az esetek jó részében természetesen szimpla kommunikációs stratégia, amely az adott rezsim erejét próbálja bizonygatni saját lakossága előtt, illetve a rezsim külpolitikai elképzelései mellett próbálja mobilizálni a lakosságot.

Más esetekben az Egyesült Államok ellenségei az amerikai hadsereg és társadalom valós gyengeségeire reagálnak. A második világháborúba valóban nehezen szállt be a sokáig izolacionista Egyesült Államok; az észak-vietnámi kommunisták valóban jól mérték fel, hogy az amerikai társadalom és a hadsereg nem fogja bírni az évtizedes dzsungelharcot; ahogy Oszama bin Ladennek is igaza lett abban, hogy Afganisztán nem amerikaiaknak való vidék.

Ugyanakkor a retorika és a racionalitás nem teljesen magyarázza Amerika ellenségeinek magatartását. A retorikai üzenetekben a jelek szerint az érintett vezetők gyakran mélyen hittek, azaz nem pusztán a nép hülyítése volt a cél; a racionális helyzetértékelések pedig sokszor nem voltak racionálisak, hiszen Amerika egyszer sem omlott össze, sőt a példaként említett legtöbb fenti esetben legyőzte ellenfeleit.

Emellett a valós amerikai gyengeségektől függetlenül a papírtigris imázs számos olyan belső önellentmondást is tartalmaz, amelyet nehéz racionalista megközelítéssel feloldani: az Egyesült Államok gyenge, mégis végzetes ellenség; uralja a világot és rabigába taszítja a többi népet, de közben gyáva és nincs tartása.

A harmadik potenciális magyarázat a kognitív torzítás. A kutatók által közelebbről vizsgált nyolc rezsim közül hat nemcsak az Egyesült Államokat becsülte alul, hanem jelentősen túlértékelte saját képességeit is. Az a klasszikus torzítás is jellemző volt rájuk, hogy míg az Egyesült Államok magatartását kizárólag belső jellemzőkből (leginkább az amerikai társadalomról alkotott képük) próbálták levezetni, és figyelmen kívül hagyták a helyzeti és külső tényezők szerepét, addig saját magatartásukat és kilátásaikat pusztán a külső tényezők alapján magyarázták.

Így például az amerikai gyengeség bármilyen jelét rögtön az amerikai társadalmi és gazdasági rendszer gyengeségére vezették vissza, és nem például arra, hogy az amerikai hadsereg technikailag nem volt felkészülve a dzsungelharcra.

A negyedik magyarázat az ideológia szerepét emeli ki. Az Egyesült Államok ellenségei között a fasizmustól a kommunizmuson át a baaszizmuson keresztül a szélsőséges iszlamizmusig elég sokféle ideológiai irányzat képviselői megtalálhatók ugyan, az összeköti őket, hogy egy demokratikus rendszer sincs köztük, és a kapitalizmus sem igazán jellemző rájuk.

Miután jellemzően olyan jelenségekben keresték az Egyesült Államok gyengeségét, amelyekben az amerikai rendszer eltért a sajátjuktól, gyakran az amerikai politikai intézményekben, a társadalmi és gazdasági struktúra eltéréseiben vélték felfedezni ezeket: a hitehagyott, megosztott, gyáva, materialista, a nép és az elit aktuális hangulatától függő Egyesült Államok állt szemben az egységes, erős, bátor és magasabb értékeket képviselő ellenféllel – ahogy a Csák János és főnöke által előadott népmesékben is.

Tajvannak is árt

Bár Tierney és Mendelsohn természetesen nem foglalkozik napjaink kevésbé fajsúlyos kihívóival, de a magyar kormányra és egyes nemzetközi elvtársaira napjainkban az is jellemző, hogy az Egyesült Államok valós belső gyengeségeit a végletekig kiforgatják saját ideológiájuk bizonygatásához. A Donald Trump-féle populizmus megjelenése és különösen a Capitolium 2021. január 6-i ostroma tényleg az amerikai demokrácia sebezhetőségét jelezte, ám

a súlyos politikai válságot előidéző Trump máig Amerika megmentőjeként szerepel az orbáni retorikában és a fideszes propaganda köznépnek szánt hullámhosszain.

Persze akár 4D-s sakknak is lehetne minősíteni, hogy az Amerika bukására vágyó Orbán az Amerika bukását előidéző Trumpot tömjénezi, ám ez a tömjénezés valójában nem növeli Trump hatalmi esélyeit, ezért nem alkalmas Amerika bukásának felgyorsítására.

A történelmi példák persze abban jelentősen eltérnek Csák és Orbán fejtegetéseitől, hogy az Egyesült Államok katonai ellenségeitől származnak, amelyek kifejezetten az Amerika elleni háború kontextusában értékelték Washington képességeit. Ezzel szemben Orbán vélhetően nem tervez háborúba bocsátkozni Amerikával, sőt pont ellenkezőleg, a jelen állás szerint Washington a NATO-n keresztül formálisan Magyarország területi épségének és szuverenitásának fő garantálója.

Mindazonáltal a magyar miniszterelnök zárt körben állítólag az Egyesült Államokat tartja fő geopolitikai riválisának, és a Fidesz retorikailag gyakran közel evez az amerikai hanyatlás korábbi prófétáihoz, kiváltképp amikor a kormány kreatívabb tagjai jobban szabadjára engedik gondolataikat.

Az amerikai külpolitika számára mindenesetre a magyar kormánytagok fantáziálgatásainál tágabb kihívást jelent a „papírtigris imázs”. Az amerikai katonai erő növelésének, illetve fenntartásának pont az lenne a fő célja, hogy elrettentse az ellenfeleit, és ezzel például megakadályozza, hogy Kína lerohanja Tajvant, Oroszország a Szovjetunió helyreállításával próbálkozzon.