Prigozsin elengedésénél is jobban fájhat Putyinnak, hogy Lukasenko ellopta a show-t

„Zsenya Prigozsin, én csak így hívom, nagyon jó a kapcsolatunk” – idézte fel a Szabadság rádió Alekszandr Lukasenko belarusz elnök három évvel korábbi szavait a Wagner-zsoldossereg vezetőjéről, aki szombati, egynapos lázadása után a moszkvai bevonulást ígérő fenyegetése helyett végül Belaruszba távozhatott. Jevgenyij Prigozsin kedden meg is érkezett Minszkbe.

A Wagner-vezér lázadását korábban itt elemeztük: ami történt, az példátlan a Vlagyimir Putyin által lassan negyed százada irányított Oroszországban, és súlyos nyomot hagy az orosz vezetésben.

Amikor a Wagner Lukasenko ellensége volt

Lukasenkónak több szempontból is nagyon jól jött Prigozsin ilyen szinten váratlan – bár novemberi portrénk alapján az ambíciók ismeretében nem előjel nélküli – lázadása a Kremllel szemben. Pedig három éve súlyosnak látszó konfliktusa volt a belarusz elnöknek a zsoldossereggel.

Mielőtt rátérnénk arra, mit nyert Lukasenko a konfliktus rendezésében való részvétellel, érdemes feleleveníteni, mi történt három éve, nem sokkal az előtt, hogy az országot 1994 óta vezető elnök nekifutott hatodik – és mindmáig legnehezebb – elnökválasztásának, amelyet a csalások sorozata miatt hónapokon át tartó, több százezres tiltakozások követtek. (Akkori helyszíni riportunkat itt olvashatja.)

A Wagner-zsoldossereg (amelynek felemelkedéséről itt írtunk) először a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták oldalán jelent meg, majd pedig feltűnt a polgárháborús Szíriában – Bassár el-Aszad elnök oldalán – és Afrika több országában. Ezek közül is kiemelkedett a Közép-afrikai Köztársaság, ahol három orosz újságírót vélhetően azért öltek meg, mert a Wagner-csoport tevékenységét akarták feltérképezni.

Akkoriban Belarusz fontos állomása volt a zsoldosseregnek: kiképzési helyet adott, hátországot biztosított, és fedezékül szolgált a zsoldosok továbbutazásához.

Nyáron azonban Lukasenko nem lehetett biztos a moszkvai támogatásban, ahogy közeledett az elnökválasztáshoz, amelyről tudható volt, hogy a korábbiaknál több kell a rendszerszinten biztosított 80 százalékos győzelem eléréséhez. (Korábban is voltak viták az egyébként létező, de valós tartalom nélküli orosz–belarusz Szövetségi Állam két tagja között, többnyire a Minszk által moszkvától kért kedvezményes hitelek miatt.)

Így 2020 nyarán váratlanul őrizetbe vettek 33 orosz állampolgárt, akik állítása szerint a Wagner-magánhadsereg (CSVK Wagnera) tagjaiként azért jöttek Minszkbe, hogy fegyveresen is beavatkozzanak a választásokba. A látványos előállítások után Moszkva visszautasította a vádakat. A történet – miközben Lukasenkónak fontosabb dolga akadt, mert az augusztusban meginduló százezres hazai tiltakozások miatt nagyon megrendült a hatalma – azzal zárult, hogy Minszk átadta az őrizeteseket, és bocsánatot is kért tőlük.

Zsenya Prigozsin, a régi ismerős

A hivatalossá tett értelmezés szerint más külföldi szolgálatok csalták az érintetteket Belaruszba, hogy ott elfogják és aztán Ukrajnába szállítsák őket. A kijevi vezetés azon az alapon kérte a kiadatásukat, hogy az el nem ismert donyecki és luhanszki szakadárállamok oldalán harcoltak Ukrajna területén. Lukasenko a konfliktus rendezése után beszélt a cikk elején idézett módon Prigozsinról, igaz, helyre is tette őt. Arról beszélt, hogy nem ő hozza az igazi döntéseket, csak a gyakorlati irányítás tartozik a Wagner-vezérhez, hogy a fentebbről érkező parancsokat teljesítse.

Ekkoriban hangzott el az is, hogy valójában már több mint 20 éve ismerik egymást, 2002-ben ugyanis Lukasenko oroszországi tárgyalásai alatt a hivatalos vacsorák egyikét Szentpéterváron, Prigozsin egyik hajóján tartották. A New Island az ezredfordulón az orosz elit népszerű helyszíne volt, még Jacques Chirac francia elnököt is itt látták vendégül.

Moszkva azután, hogy a zsoldosokat szeptemberben visszakapta Minszktől, ha nem is segítette közvetlenül, de nem is akadályozta Lukasenkót abban, hogy amennyiben önerőből képes rá, leverje a tiltakozásokat, és megszilárdítsa hatalmát. Igaz, így is az volt a legvalószínűbb, hogy a végleg Moszkvára utalt vezetőt idővel egy Kremlnek kedvező forgatókönyv alapján félreállítják.

A háborúval lazult a hurok

Ez azonban a 2022. február 24-én Oroszország által Ukrajna ellen indított háborúig nem történt meg, ezután pedig nem ez volt az orosz vezetés elsődleges feladata. A posztszovjet állam területét ugyan felhasználták az orosz erők az Ukrajna elleni támadásra – és a katonai vezetés lényegében orosz irányítás alá került –, de azt a minszki rezsim el tudta kerülni, hogy deklaráltan belarusz erőkkel egyértelműen részt vegyen a háborúban.

Lukasenko így lélegzetvételhez jutott – bár neki és vele együtt az ország hatalmi elitjének jelentősen szűkült a mozgástere. A háború elhúzódása, az orosz katonai kudarcok, a váratlanul nagy, becslések szerint halottakkal és súlyos sérültekkel együtt már 220 ezer felett járó orosz emberveszteség miatt újra nyugodtabban mozoghatott saját politikai játékterén. Tavaly áprilisban az orosz erők először Kijev környékének megszállását adták fel, aztán az ukrán ellentámadások nyomán nyáron Harkiv megyét, novemberben pedig a kilenc hónapig megszállt Herszon városát.

Ezután pedig az orosz erők folyamatos veszteségeket elszenvedve tudták csak tartani a lényegében megmerevedett frontvonalakat, amelyekben az egyetlen mérhető, bár stratégiailag nem meghatározó változás a kelet-ukrajnai Bahmut orosz bevétele volt – épp a Wagner-zsoldossereg súlyos veszteségei mellett.

Prigozsin a bahmuti veszteségei előtt már 50 ezresre becsült, jelentős részben börtönben toborzott magánhadseregének ledarálása mellett azért aggódhatott, mert a Kreml egyre határozottabban követelte, hogy a zsoldoscsapatok – amelyekből több is van a Wagner mellett – szerződést kötve tagozódjanak be a hadseregvezetés irányítása alá. Prigozsin számára ez a saját haderő feletti kontroll elvesztését jelentette volna – végső soron ez vezethetett a szombati lázadáshoz, amely ugyan egy nap alatt véget ért, de mindenképp intő jel volt a Kreml számára.

Megmutatkozott, hogy a vezetést hamar zavarba lehet hozni egy lázadással, amely egyébként semmi jót nem ígért volna a világnak, hiszen Prigozsin sokkal radikálisabb harci igényekkel lépett fel, mint a mostani hadvezetés. Oroszországot a mostaninál is nagyobb mértékben rendelné alá a háborúnak, Ukrajnát pedig még súlyosabb fegyverek bevetésével fenyegetné, ahonnan már csak egy fél lépés lenne a taktikai atomfegyver.

Prigozsin egyébként formálisan nem Putyin ellen lázadt, hiszen kizárólag a védelmi minisztert és a vezérkari főnököt kritizálta és vádolta meg azzal, hogy zsoldosaik táborára rakétákat lőttek ki – amit a védelmi minisztérium visszautasított –, de a végletekig centralizált rendszerben a konfliktus csak úgy értelmezhető, hogy az végső soron Putyin ellen irányult.

Putyinnak fájhat, hogy Lukasenko lett a békekövet

Ekkor léphetett közbe Lukasenko. Az kérdés, hogy hol volt valójában Putyin – az tudható, hogy az elnöki gép elhagyta a fővárost, bár a Kreml állította, hogy az elnök Moszkvában maradt –, de érthető, ha nem akarta emelni Prigozsin elismertségét azzal, hogy közvetlenül tárgyal vele. Így praktikus megoldásnak tűnt, hogy bevonják a belarusz elnököt. Neki ez viszont nem szolgai feladatot, hanem nagy lehetőséget jelentett, hiszen a Moszkvára leselkedő konfliktus rendezőjeként léphetett fel. Lukasenko ezt nem is mulasztotta el megjegyezni, és később Putyin is kénytelen volt megköszönni a belarusz elnök közreműködését.

Az Putyin hétfői beszédéből is látszott, hogy ezt nem szívesen tette meg.

Ebben megerősítette, hogy a lázadás büntetlen marad: miközben azt mondta, hogy a cél Oroszország meggyengítése volt az „ukrajnai nácik és nyugati támogatóik” érdekében, azzal zárta, hogy az abban részt vevők közül valójában sokan hazafiak, és ha akarják, a hadsereggel szerződést kötve harcolhatnak tovább Oroszországért, de haza is térhetnek családjaikhoz vagy elmehetnek akár Belaruszba. Ezután köszönte meg Lukasenko közreműködését.

A beszéd időzítése azonban mutatta, hogy a történteket a Kreml szeretné minél előbb elfelejteni: moszkvai idő szerint este tízkor hangzott el – ez egész Oroszországot nézve a legnyugatibb Kalinyingrádban este kilencet, a legkeletibb Kamcsatkán reggel hét órát jelent –, azaz akkor, amikor a legkevésbé van szem előtt.

Rég nézett ennyire félre a Kreml

A szombat reggeli és a hétfő esti Putyin-beszédek egyébként sem a koherens valóságértelmezésről szóltak. Egyrészt a fentiek miatt, vagyis hogy az ország hátbaszúrásából büntetlen akció lett, hiszen a Prigozsin ellen indított nyomozást még aznap lezárták az elnök szóvivője szerint, hivatalosan ez keddre meg is történt. Viszont azért is, mert Putyin hősöknek nevezte a jelentős részben börtönből, amnesztia ígéretével toborzott katonákat – most tehát elítélt raboknak ajánlotta fel, hogy ha akarnak, mehetnek Belaruszba vagy haza, de katonákként harcolhatnak tovább is.

De azzal is szemet hunyt a valóság felett, hogy azt mondta, az ország kiállt a törvényesség és az alkotmányos rend mellett:

elvégre a helyi szervek semmilyen ellenállást nem tanúsítottak, a Wagner akadálytalanul foglalta el Rosztovot, és ment Voronyezsen is túl Moszkva felé, ahol csak a városhoz egészen közel állítottak fel vele szemben erőket – pedig az útburkolat felmarkolásával már jóval előbb útjukat lehetett volna állni, ám ez is csak sokára merült fel. A Wagner végül Prigozsin szerint 200 km-re jutott a fővárostól.

Rosztovban pedig hősként fogadták és úgy is búcsúztatták a Wagner zsoldosait az utcákon, ami jelzi, hogy Prigozsin kormányt kritizáló nézeteinek van támogatottságuk.

Arról is szinte teljesen elfeledkezett az orosz vezetés, hogy az egynapos lázadás nem egyszerűen katonai konvojok és harckocsik vonulásából és egy város irányításának időleges átvételéből állt – nem mintha ez csekélység lenne –, de legalább négy helikoptert és egy repülőgépet is megsemmisítettek, ezzel legalább 13 orosz katonát megölve. Nem mellesleg mindez olyan emberhez kötődik, aki többszörös állami kitüntetett: Prigozsin 2014-ben a haza szolgálata rend negyedik fokozatát kapta meg, tavaly nyáron pedig az Orosz Föderáció Hőse kitüntetést.

Lukasenko Putyinnak is odaszúrt

Az semmiképpen sem a stabilitás jele, hogy az államilag elismert hősökből lázadók lehetnek, amit Lukasenko szívesen hangsúlyozott is keddi beszédében, emlékeztetve arra, hogy a béke folyamatos, néha nem is különösebben látványos munka eredménye. „30 éve készülök a háborúra, hogy most békében éljünk” – mondta az elnök, aki később bennfentes részleteket is elárult a Prigozsinnal folytatott szombati, még a lázadás alatt folytatott telefonos beszélgetésből.

„Az első fél órában csak káromkodtunk… Zsenya, senki sem adja neked át sem Sojgut, sem Geraszimovot (a védelmi minisztert és a vezérkari főnököt – a szerző), senkit, főleg ebben a helyzetben. Ismered Putyint, legalább annyira, mint én. Ráadásul nemhogy találkozni nem fog veled, de telefonon sem áll szóba” – mondta Lukasenko.

A belarusz elnök azt is megjegyezte, hogy úgyis széttapossák Prigozsint, ha Moszkva felé megy, és azzal is fenyegette, hogy kész Moszkvába vonulni a belarusz hadsereg. Igaz, kissé Putyinnak is odaszúrt az orosz erők korlátait jelezve: „Még akkor is (széttaposnak), ha az erők egy része – erről Putyin beszélt nekem – le is van foglalva a fronton.”

De mi lesz a zsoldossereggel?

Az bizonyos, hogy Prigozsin otthoni befolyását elvesztette – bár az, hogy egyelőre látszólag szabadon távozhatott, önmagában is fegyvertény. A zsoldosseregnek azonban bizonyos funkciói akár meg is maradhatnak, akár az afrikai szerepvállalás, akár a belarusz állomásoztatás.

Ezt Lukasenko azonban korlátokkal képzeli el: kedden azt mondta, hogy a zsoldosok átadhatják katonai tapasztalataikat, kaphatnak kisebb őrzési feladatokat is, de a legkomolyabbakat nem. Azt is kijelentette, hogy toborzóállomásaik sem lesznek az országban, bár ezt kissé ellentmondásosan tette: tábort nem építenek nekik, de kapnak területet, hivatalos toborzás nem lesz, „de aki akarja, biztosan megtalálja az utat” a zsoldosokhoz, és ha szeretné, szolgálhat is „sok pénzt keresve”.

Lukasenko azt azonban egyértelműen kizárta, hogy a Belaruszba telepített orosz taktikai atomfegyverek őrzésében részt vehetnének a zsoldosok. Ezt az orosz reguláris erőkkel közösen hajtja végre Belarusz. Igaz, az őrzés megszervezése az orosz és nem a belarusz erők feladata, így nem is Lukasenkón múlik, ki kerülhet ezeknek a fegyvereknek a közelébe, amelyek az ukrajnai harcokra hivatkozva jelentek meg az országban.

Miközben Lukasenko a konfliktus nyilvános rendezőjeként Moszkvával szemben is növelheti mozgásterét, nyerhet a vélhetően mindenre felhasználható zsoldossereg tagjainak befogadásával is: a politikai ellenzéket már elüldözte vagy bebörtönözte, de a zsoldosok a civil ellenzékiek begyűjtésekor is jól jöhetnek. Ez ugyanis folyamatosan zajlik az országban, csak a belarusz belföldi helyzet teljesen kiszorult a világ híreiből.