„Lehet, este támadnak, lehet, holnap vagy holnapután. De biztosan lesz valami”

„Gondoltuk, hogy nem lesz reggel semmi, de a napnak még nincs vége. Mondjuk, mi is csak a légiriadóból tudjuk, ha történik valami. Ti hallottatok támadásról a hírekből?”

– kérdezte tőlünk Sanyi, amikor reggel Beregnél február 24-ről beszélgettünk. Kárpátalján a meghatározó, szinte tapintható érzés a feszültség a háború kitörésének évfordulóján. Katonákból és segélyszállító autókból is többet láttunk ezen a napon a beregszászi utakon, és Munkácson is arról beszélt reggel az emberek egy része, hogy meglepte őket, amikor nem orosz támadásra és nem légiriadóra keltek. Nagy kő esett le elsőre a szívekről, voltak, akik azt mondták, nem is lesz aznap már semmi, de olyanok is, akik attól tartottak, „ez a vihar előtti csend. Lehet, este támadnak, lehet, holnap vagy holnapután. De biztosan lesz valami.”

A beregi iskola és jelenlegi menedékhely, ahol a napunkat kezdtük, tavaly március 5-én nyílt, jelenleg 24 menekült lakik benne, akik a kelet-ukrajnai részekről jöttek. Géczi Tihamér, az iskola igazgatója azt mondta, hogy a legtöbben június és július környékén voltak az iskolában kialakított menedékhelyen. Ekkor előfordult, hogy 170-en is éltek az épületben.

Szeptemberben aztán csökkenni kezdett az itt élő menekültek száma: mint a Kárpátalja elmúlt egy évéről szóló cikkünkben írtuk, ez a csökkenés nem egyedi eset. A kárpátaljai segélyszervezetek is úgy látják, az első három, igazán kaotikus hónap óta a menekültek számának csökkenése figyelhető meg.

A maradásban sokaknak tényező, hogy vagy idősek, vagy nincs pénzük új életet kezdeni, vagy közel akarnak lenni Kárpátalján a saját hazájukhoz. A beregi iskola lakóinak életében az utóbbi tényező a legfontosabb, mindenki, aki most itt él,

„ki akar várni a háború végéig, aztán bármi is van, hazamenni”.

A menekültszálló lakóinak február 24-e majdnem úgy telt, mint a többi nap. A felnőttek közül volt, aki dolgozni, volt, aki vásárolni indult a városba, mások egymással beszélgettek. A különbség annyi volt, hogy mindenki feszülten várta a híreket, történik-e aznap valami.

A képen látható Ánya a keleti fronthoz közeli Kramatorszkban élő apjával tartotta a kapcsolatot telefonon, sokuk pedig benne van a szülővárosuk Facebook- és Telegram-csoportjaiban, azokban, ahol követik, mi történik, aztán elmesélik a szállón egymásnak. „Arra számítottunk, hogy Putyin rakétákkal fogja ünnepelni a tavalyi támadást, egyszerűen rémisztő. Ami ma történik, amiatt nem lehet megnyugodni, mert nem tudjuk, mi fog következni” – mondták nekünk.

A felnőttekkel vártak ezen a napon a gyerekek is, akik online oktatásban vettek részt 24-én. Ezt az ukrán kormány rendelte el, hiszen, ahogy az itt lakók, úgy a kormány sem tudta, mire számíthatnak ezen a napon. Géczi szerint az egyik legnehezebb része a háborúnak, hogy a gyerekeket is érinti; aki háborús övezetben van, traumatizálódik, aki ezzel nem találkozik, azt is érinti, hogy a légiriadók miatt folyamatosan megszakadnak a tanítási napok.

„Ott vannak azok a gyerekek is, akik nem menekültek el, akik mellett mindennap robbannak a bombák. Hogy fognak akár ezek a gyerekek, akár a felnőttek új életet kezdeni, ha ennek vége lesz?”

– kérdezte az igazgató. Aztán hozzátette: ha riadó van, a gyerekeket kötelességük biztonságban tudni, ők mindig lemennek az óvóhelyre – „mint a magyar mondás tartja, az ördög nem alszik”, tette hozzá.

Amikor Erzsi néni ebédje előtt a lakókat kérdeztük arról, mi lesz, ha elindul a légiriadó, csak elmosolyodtak. „Már Kramatorszkban sem mennek le a pincébe, ha riadó van, az elején mi lementünk, már mi sem fogunk. Minden egy lapra van már feltéve itt” – mondta Ánya. A lakók aztán visszaemlékeztek tavaly február 24-re, amikor „az utolsó másodpercig nem hittük el, hogy ki fog törni a háború”.

Hasonlóan emlékszik vissza az igazgató is:

„Ha nekem valaki azt mondta volna egy évvel ezelőtt, hogy háború lesz, azt gondoltam volna, hogy bolond. Hogy egy testvérnép nem támadhat a másikra. És mégis.”

A képen mosogató Tánya és a háttérben sürgölődő, a lakóknál is már csak Valinak – a magyar lakóknál pedig Vali néninek – hívott, két idősebb nő igazi nagymamákként, avagy ahogy ők mondják, „babuskaként” lettek részesei a menekültszálló mindennapjainak. Ahogy leültünk, Vali már kávéért szaladt nekünk, Tánya pedig az ebéd után beállt, hogy segítsen takarítani.

Tánya április 5-én indult el Kramatorszkból, április 6-án pedig találat érte a házát, az ablaküvegek kirobbantak a helyükről.

Vali szintén tavaly érkezett az iskolába, akkor jött a lánya is, aki azóta visszaköltözött Kijev mellé, Hosztomelbe. „A lányom mesélni szokta, ha elrepül fölöttük egy rakéta. Látja azt is, ha repül, azt is, ha leszedi a hadsereg. Hazamentek, hogy mentsék, ami még menthető a házainkból” – mondta.

„Nekünk egy katona mondta, hogy jöjjünk mindenképp Kárpátaljára, mert ez biztonságos” – mesélték Valiék. Arról is beszéltek, hogy hálásak a magyaroknak, de kicsit úgy érzik, Kárpátalján azért is lehet más a helyzet, mert Orbán Viktor „jó viszonyt ápol Putyinnal”. Hozzátették, nagyon sok segítséget kaptak a magyaroktól Kárpátalján. De február 24. alkalmából hamar téma lett a magyar közvélemény is a menekültszállón – lévén, magyar újságírók érkeztek hozzájuk.

Először azt kérdezték, tényleg vannak-e olyan magyarok, akik annak ellenére is Oroszország mellett vannak, hogy „biztos ismerik néhány ukrán menekült történetét”. „Azt hallottuk, a magyaroknál van, aki úgy gondolja, hogy az ukránok támadták meg az oroszokat. De hát mi élünk itt, nekünk kell menekülnünk, az én lányom osztálytársa halt meg egy bombázás miatt. Akkor mégis hogy merülhet fel bárkiben, hogy mi támadtunk volna?” – kérdezték.

„A vejem is kint van a fronton, ő maga vonult be. Azért erős a mi hadseregünk, mert ukránokból van” – fejtette ki Vali. Szerinte mindenki meglepődött azon, milyen határozottan tudott reagálni a háború kitörése után a hadseregük, de ez reményt adott nekik. Volt remény a török béketárgyalások alatt is bennük, de mint mondták, ez hamar szertefoszlott.

„Putyin soha nem fog tárgyalni, ennek a háborúnak harccal lesz vége. Mi pedig reméljük, hogy azt a harcot Ukrajna nyeri”

– tették még hozzá, mielőtt mi elindultunk Munkácsra és Ungvárra, hogy megnézzük, mi történik a kárpátaljai katonai temetőkben a háború 365. napján.

„Istenem, istenem” – ahogy 23-án, úgy 24-én is szinte csak ennyi hallatszott az ungvári temetőben. Családok, barátok, az elhunytakat nem is ismerő, csak tisztelő ukrajnaiak látogattak az évforduló környékén a temetőbe, még annak ellenére is, hogy egységes megemlékezést nem nagyon mert senki szervezni.

„Nem lehetett semmilyen eseményt meghirdetni mára, háborúban minden tömegrendezvény célpont lehet” – indokolták nekünk a megemlékezők. Egy férfi hozzátette:

„Nem tudtuk, mi lesz ma, csak az volt a biztos, hogy fogunk gyertyát gyújtani.”

A magyar határhoz közelebbi Beregszászon is gyertyát gyújtottak a kárpátaljai ukrán és magyar harcosoknak. Megrázó jeleneteket lehetett látni a nagyobb ukrán lakossággal rendelkező nagyvárosokban, Munkácson, Ungváron. Az ungvári temetőben egy középkorú férfi sírjánál az anyja vetett keresztet, aztán sírni kezdett: a fia idén február 5-én halt meg a háborúban. Mellettük egy friss koporsó várt arra, hogy eltemessék, ezt katonák vették körbe.

A munkácsi temetőben seregként lengedeztek a szeles, esős időben a zászlók egymás mellett, férfiak és nők, fiatalok és idősebbek sírjainál égtek a gyertyák. „Nekünk is vannak barátaink, akik kint harcoltak, de mostanra már mindannyiukat eltemettük” – mondta nekünk két nő a temető közelében. Ahogy mások, úgy ők is gyertyát gyújtottak a háború évfordulóján ismerőseik sírjánál, hogy „a hőseinket ne felejtsük, éljen Ukrajna”.