A túszdiplomácia legveszélyesebb terepe lett az Oroszországban letartóztatott amerikai kosársztár ügye

Brittney Grinerre elég sok mindent lehet mondani. Egyfelől korunk (a történelem?) egyik legjobb női kosárlabdázója. A feminizmusban rejlő ígéret példaképe amerikai lányok sokaságának. Egy gazdag híresség. Egy LMBTQ+ ikon. És a többnyire Amerikát célzó túszdiplomácia egyik legújabb, és talán legismertebb áldozata.

A 31 éves, kétszeres olimpiai bajnok, egyszeres női NBA-bajnok, nyolcszoros All-Star-játékos Grinert 2022. február 17-én, egy héttel az orosz–ukrán háború kitörése előtt tartóztatták le a Moszkva melletti seremetyjevói nemzetközi repülőtéren, miután hasisolajat tartalmazó, elektromos cigarettához való patronokat találtak a poggyászában. Griner a WNBA mellett – sok női kosárlabdázóhoz hasonlóan – Amerikán kívül is játszott, ő például az orosz Jekatyerinburg csapatában, ismert figurának számított tehát Oroszországban, amikor elkapták a repülőtéren.

Griner mindenképp hibázott. A hosszú hónapok jelentette nyomás alatt július 7-én elismerte bűnösségét a Moszkva melletti bíróság előtt, azt vallva, hogy sietve pakolt, ezért a kérdéses patronok véletlenül kerültek a táskájába. Ekkorra már Griner – aki akár 10 év börtönre is számíthat – egy geopolitikai játszma sokadik, de mindezidáig talán legnagyobb halnak számító résztvevője lett.

A túszdiplomácia

Nagyon sok esetben az, hogy valaki amerikai útlevéllel járja a világot, egy elég komoly védőburkot jelent a számára.

„Amikor amerikaiakkal szórakozol, akkor valójában az amerikai hatalom egészét teszed próbára”

– mondta Luke Hartig, a Nemzetbiztonsági Tanács terrorizmusellenes részlegének korábbi vezető igazgatója, aki most több, a tengerentúlon fogva tartott amerikai állampolgárok kiszabadításán dolgozó szervezetnek ad tanácsot. „Ez olyan dolgokat jelenthet, mint hogy az USA bevetheti a katonai erejét, szankciókkal élhet, vagy diplomáciai eszközöket használhat a kérdéses ország ellen.”

Mindez szép és jó, amíg két békés félről beszélünk, amelyek közül egyiknek sem érdeke elmérgesíteni a viszonyt. Az olyan, az USA-val amúgy sem túl baráti kapcsolatot ápoló országok, mint mondjuk Oroszország, Irán, Szíria, Venezuela, Törökország, Kína vagy Észak-Korea esetében a védőburok nagyon könnyedén pukkan ki, amikor az érintett fél valós, felnagyított, vagy teljesen mondvacsinált okkal börtönbe zár amerikai állampolgárokat.

Okkal teszik ezt persze: minden egyes zárkába tett amerikai javítja a tárgyalási pozíciójukat, minden egyes ember átváltható valami másra egy sötét, részben titkos, de mindenképp homályos piacon. Lehet az fogolycsere, a szankciók enyhítése, vagy bármi más, a lényeg, hogy mindkét félnek megérje. Amerikának az, hogy megmutassa, haza tudja vinni a családjához az ilyen vagy olyan okból bebörtönzött állampolgárát, a másik félnek meg azért, mert elért valamit, amit amúgy nem kapott volna meg.

A Fehér Házra mutogatnak

Ez viszont gyakran patthelyzethez vezet, mint azt Griner esete is mutatja. Filmekből rendkívül ismerős mondat lehet, ahogy az amerikai elnököt (vagy valamelyik magas rangú beosztottját) játszó színész vörös fejjel, dagadó nyakizmokkal lecsapja a telefont, miután kimondja a mondatot:

Amerika nem tárgyal terroristákkal.

A helyzet viszont az, hogy de, Amerika tárgyal terroristákkal, csak ezt nem szereti nagydobra verni. Persze nem tehet azt, amit csak akar, komoly szabályok vonatkoznak erre – például nem lehet készpénzt átadni terrorszervezeteknek –, de bizonyos dolgok, mint például a fogolycsere, megengedett.

Ez történt 2015-ben is, amikor az USA elengedett öt, a guantánamói fogolytáborban őrzött tálibot a tálibok által elrabolt Bowe Bergdahlért cserébe. A kiengedett öt tálib Katarban kikötve jutott magasra a tálibok politikai ranglétráján.

Viszont amint az amerikai vezetés egyezkedésekbe kezd, illetve sikerrel kerül ki egy ilyen kutyaszorítóból, a sikerrel együtt óriási, a Fehér Ház tetejére szerelt neonreklámmal hirdeti a nem baráti országok számára, hogy ez a módszer bizony működik. Ha börtönbe zárnak egy amerikait, akkor felkerül az autó tetejére a kék villogó, jön a vaskezű elnök, leteszi a biankó csekket az asztalra, aztán viszi is haza a családhoz a bebörtönzött amerikaikat.

Ez pedig, valljuk be, nem annyira jó reklám, ugyanis nem sok mindenkit rettent el, sőt.

Nem két perc alatt megy

Oroszország persze nem egy terroristaállam, de ettől még nem könnyebb kiszabadítani a bebörtönzött amerikaiakat. Főleg, hogy egy felelős kormány sem szokta kitűzni a táblát, hogy igen, őt bizony politikai okokból, koholt vádakkal tartóztattuk le, hogy aztán indulhasson a szkander. Ettől még finoman jelezhetik, hogy erről van szó, és az az ikszéves börtönbüntetés megoldható okosba'.

Más a helyzet persze, ha az USA-val viszonylag kis, főleg nem túl erős turisztikai és üzleti kapcsolatot ápoló Irán vagy Észak-Korea tesz ilyet, és megint más, ha mondjuk Oroszország. Előbbiek nem sokat kockáztatnak, így merészebb lépésekre is képesek elszánni magukat. Elég csak az észak-koreai börtönbe kerülő Otto F. Warmbier esetére gondolni, akit 17 hónap fogság után, lényegében kómában adtak csak vissza Amerikának. Warmbier a „szabadulása” után egy héttel meg is halt.

2016-ban Törökországban egy odalátogató lelkészt, Andrew Brunsont tartóztatták le kémkedés vádjával, de mindenki számára világos volt, hogy Amerikába szökött török disszidensek kiadatását akarták elérni.

Szintén ide illő példa, hogy amikor a Trump-kormány 2017-ben megpróbálta külső eszközökkel elmozdítani helyéről a venezuelai kormányt, akkor az országban letartóztattak hat amerikai olajipari vezetőt. Nem nehéz összerakni, miért. Venezuela márciusban elengedett egy embert a hatból, nem meglepő módon akkor, amikor Washington belengette, az orosz háborús helyzet miatt hajlandó enyhíteni a venezuelai olajembargón. Az enyhítés később meg is történt.

Kína egyébként picit külön úton járva nem direkt Amerikát, hanem annak szövetségeseit veszi célba ilyen módon. Kanadával a Huawei pénzügyi vezetőjén, Meng Van-csoun ment az izmozás. Menget 2021 szeptemberében el is engedték, cserébe többek között a magyar állampolgársággal is rendelkező Michael Kovrig is szabadult, ő több mint 1000 napos kínai fogságból.

Az ügy folyományaként Kanada összehozott egy nemzetközi nyilatkozatot, amely elítéli a a civilek önkényes, diplomáciai célú fogva tartását. A nyilatkozatot 58 ország, köztük az EU és annak tagországainak jó része külön is aláírta (Magyarország viszont azóta sem tartotta fontosnak külön szignózni a kezdeményezést).

Ha ez a nyilatkozat nem is, maga a nemzetközi csereügylet nekik is ismerős lehet. Elég csak a 2014-ben Azerbajdzsánnak kiadott baltás gyilkosra, Ramil Səfərovra gondolni, akit hogy, hogy nem, pont akkor adott ki az Orbán-kormány – az örmények heves tiltakozása ellenére –, amikor Azerbajdzsán 2-3 milliárd euró értékben magyar államkötvény vásárlására szánta el magát.

A lavírozás viszont nem egyszerű. Ha túl nagy csendben intéznek el egy ügyet diplomáciai úton, azt jelezhetik a többi államnak, működik a dolog, szépen csendben mindenki megkapja, amit akar.

Ha túl nagy hírverést kap egy ügy, akkor a túszul ejtett személy értéke nő meg.

Ezért is megy viszonylag lassan a hasonló ügyek megoldása. A New York Times cikke felsorolja, hogy Trevor Reed két évig ült egy orosz börtönben, mire egy fogolycserének hála hazajutott. A kémkedés vádja miatt 16 évet kapott korábbi tengerészgyalogos Paul Whelan 2018 óta orosz börtönben ül – a családja szeretné, ha Whelan ügyét hozzácsapnák Grineréhez, és együtt mentenék meg őket Moszkva karmaiból.

Lesz megoldás

Griner a híressége miatt mindkét oldalon kiemelt esetnek számít. Odahaza (és világszerte) óriási médiaérdeklődés követi az ügyét, és ezt Oroszország is jól tudja. Ahogy azt is, hogy mivel Griner egy világsztár, ha oda jutnak a dolgok, szinte bármit kérhetnek Amerikától.

Az orosz média – nyilván nem légből kapott információk alapján – már be is lengette, kit tartanának Grinerrel egy lapon említhetőnek. Leginkább azt a Viktor Butot emlegetik, aki a sajtóban legtöbbször a „halál kalmára” jelzőt kapja, és nem mellesleg nemzetközileg ismert fegyverkereskedő, aki korábban a KGB-nél szolgált. A férfit 2008-ban, Thaiföldön vették őrizetbe amerikai segítséggel, de Butot az Interpol is körözte. Elfogása után Belgium, Oroszország és az Egyesült Államok is szerette volna a kiadatását – utóbbi járt sikerrel, így Butot 2013-ban 25 év börtönre ítélték. Egyébként But élete ihlette a 2005-ös, Nicholas Cage főszereplésével készült Fegyvernepper című filmet.

Szóval But elég nagy hal, a bűnlajstroma össze sem vethető a pár hasisolajat tartalmazó, elektromos cigarettához való patronnal megbukott Grineréval, de a fogolycserepiacon nem így mérik a dolgokat.

Eközben növekszik a nyomás Amerikában is. Twitteren és a médiában egyre többen vetik fel, hogy ha nem Griner, hanem mondjuk a legismertebb férfi kosaras, LeBron James került volna ilyen helyzetbe, akkor is ilyen lassan haladna-e az ügy. Mintha lenne egy „LeBron James esetén betörni” üvegtábla mögé zárt mágikus gomb, amit csak meg kell nyomni, és minden megoldódik, de Griner esetére hasonló gomb híján a diplomácia ingoványos, lassú terepén kell egyezkedni.

A dologba maga James is beszállt, amikor a The Shop: Uninterrupted tévéműsorának friss előzetesében arról beszélt, hogy érezheti-e Griner a hazája támogatását, és hogy fordított helyzetben James azon gondolkodna, haza akarna-e egyáltalán térni. James emiatt magyarázkodásra is szorult, mondván nem hazáját akarta kritizálni ezzel, csak próbálta magát a jóval több mint 100 napja bebörtönzött Griner lelki állapotába képzelni.

Mivel sem LeBron James-, sem Brittney Griner-vészgomb nincs, a Fehér Háznak a már ismert, óvatos, puhatolózó tárgyalási megoldással kell élnie, ráadásul az orosz–ukrán háború árnyékában. Antony Blinken külügyminiszter fogadkozott, hogy az amerikai kormány nem hátrál meg addig, amíg Grinert és a többi „jogtalanul fogva tartott amerikait” haza nem hozzák.

Griner oroszországi ügye július 26-án, egy újabb bírósági meghallgatással folytatódik.