Új roham indult az Amerikát máig kísértő hármas gyerekgyilkosság tisztázásáért
2022. január 28. – 23:04
Közel harminc év után az utóbbi hetekben újra rendszeresen feltűnik a friss bűnügyi hírek között West Memphis neve, az arkansasi a városé, amely három nyolcéves kisfiú halála és a gyilkosságokkal megvádolt kamaszok sorsa miatt szerzett szomorú hírnevet. A bíróság ki is mért egy halálbüntetést és két életfogytiglant, de az ártatlanságukat hangoztató elítéltek addig küzdöttek a közvéleményt is nagyrészt a maguk oldalára állítva, mígnem egy sajátos alku keretében 18 leült év után szabadultak, papíron bűnösként. A szabadulásuk nem hozott megnyugvást senkinek. Vagy ártatlanként ültek, és akkor egy nap is túl sok lett volna, vagy bűnösként, de akkor meg a 18 év volt túl kevés. Most azért harcolnak újult erővel, hogy a régi bizonyítékokon próbálják ki a legújabb, fejlettebb DNS-technológiát, hátha egyértelműen kiderül végre, ki bűnös és ki nem az.
1993. május 5-én délután három nyolcéves kisfiú, Christopher Byers, Stephen Branch és Michael Moore bicajozni indult az Arkansas állambeli West Memphisben. Amikor nem értek idejében haza, a családjuk keresni kezdte őket. Ahogy nőtt a kétségbeesés, egyre többeket vontak be a keresésbe, a rendőrség is beszállt. A következő napon, május 6-án szúrt szemet valakinek egy gyerekméretű cipő a sáros vízfolyásban a Robin Hood domboknak nevezett erdős-fás területen. Rátaláltak a három kisfiú borzalmas állapotban lévő holttestére, és ezzel kezdetét vette a modern Amerika egyik leghírhedtebb és – az állítólagos megoldását tekintve – legmegosztóbb bűnügye, amelyet a West Memphis-i hármak eseteként szoktak emlegetni.
A név nem a három áldozatra, hanem a három elkövetőre utal, pontosabban arra a három helyi kamasz fiúra, akiket meggyanúsítottak és elítéltek a gyerekek meggyilkolásáért. A 18 éves Damien Echols, a 16 éves Jason Baldwin és a 17 éves Jessie Misskelley nagyon hamar a rendőrök látókörébe került. A nyomozók fejében az a kép állt össze, hogy sátánisták rémtettével van dolguk: a három gyanúsítottjuk különösebb indíték nélkül, a Sátánt szolgálva végzett a három nyolcévessel, akiket haláluk előtt megerőszakoltak, megkínoztak, megcsonkítottak.
A kezükben egyetlen igazán erős ütőkártya volt, Jessie Misskelley beismerő, a társaira nézve terhelő vallomása. Ebben Misskelley azt állította, hogy bár ő maga tevőlegesen nem vett részt a gyerekek bántalmazásában, ott volt, és végignézte, amit Baldwin és Echols művel velük. Sőt, amikor az egyik kisfiú megpróbált megszökni, ő volt az, aki visszavitte a gyilkosokhoz. Baldwin és Echols a kezdetektől fogva tagadta, hogy bármi közük lett volna a gyerekek halálához.
Bár érdemi tárgyi bizonyíték nem volt a hármak ellen, és utóbb Misskelley is visszavonta a beismerését, mindannyiukat bűnösnek találta a bíróság. Misskelley és Baldwin életfogytiglant kapott, Echolst méreginjekció általi halálra ítélték.
Egy remek, filmtörténeti jelentőségű dokumentumfilm, az utóbb két folytatást is megélt Paradise Lost volt az, ami hírét vitte a világban a West Memphis-i hármak ügyének. Joe Berlinger és Bruce Sinofsky eredetileg azzal a tervvel vágott bele a forgatásba, hogy majd arról készítenek filmet, miként válik gyilkossá három elidegenedett, a társadalom szövedékéből kiszakadó kamasz.
Az 1996-os film azonban végül azt mutatta be, milyen súlyos kételyek merülnek fel a három elítélt fiatal bűnösségét illetően, és mennyire híján volt a vád az erős bizonyítékoknak.
De akkor miért ismerte be?
Jessie Misskelley beismerő vallomása például egy véget nem érő kihallgatás eredményeként született meg, és a fiúnak, akinek a szavaira építkezett a vád, mindössze 72 az IQ-ja, ami igen alacsonynak számít, az értelmi fogyatékosság határa körül mozog.
A hamis beismerés egyáltalán nem olyan ritka jelenség, mint ahogyan azt sokan hiszik. Létezik egy amerikai adatbázis, ami az ártatlanul elítélt emberek eseteit, az utólagos felmentéssel végződött bűnügyeket gyűjti és rendszerezi. Ebben körülbelül 12 százalék azoknak az ügyeknek az aránya, amelyekben szerepe volt hamis beismerésnek. Az Innocence Project által felkarolt és DNS-bizonyíték segítségével tisztázott ügyek közel 30 százalékában jelen volt.
Felsorakozó sztárok
Nem kell feltétlen erőszakos vallatásra gondolni: hamis beismerés könnyen születhet pszichikai nyomásra is. Bizonyos kihallgatási technikák nagyban megnövelik ennek a kockázatát, és vannak különösen sérülékeny, veszélyeztetett csoportok ebből a szempontból, például többek között a nagyon fiatalok és az alacsony intellektusú emberek. Mint amilyen Jessie Misskelley is volt.
A West Memphis-i hármak elítélésében nagy szerepe volt annak, hogy a három gyanúsítottból – főként Damian Echolsból – könnyű volt kinézni, hogy igazak a vádak. Echols elvégre különc volt, fekete ruhákban járt, heavy metált hallgatott, okkult könyveket is forgatott, és vad dolgokat írogatott. A Paradise Lost bemutatása után azonban Echols alakja új fénytörésbe került: egyre többen véltek ráismerni benne saját kamaszkori énjükre.
Ha öltözködésen, zenei ízlésen, a furcsa, mágikus dolgok iránti vonzódáson múlik az ilyesmi, akkor ezzel az erővel jószerivel bármelyik lázadó tizenéves találhatta volna magát a sátánista gyilkossággal megvádolt fiú helyében – ütött szöget a gondolat sokak fejébe.
A három elítélt mögött idővel komoly tábor sorakozott fel olyan emberekből, akik hittek az ártatlanságukban, és hajlandók voltak szót is emelni ezért, legyen szó tüntetésen való részvételről vagy nyilvános kiállásról mellettük. És ezek között az emberek között sok befolyásos figura, tömegeket megszólítani képes híresség volt, például Johnny Depp, Pattie Smith, Eddie Vedder, a Pearl Jam frontembere, vagy éppen Peter Jackson, aki 2012-re maga is elkészítette a saját dokumentumfilmjét a West Memphis-i hármak ügyéről West of Memphis címmel.
Jackson filmje már – ha ezt happy endnek azért távolról sem lehet nevezni – be tudta mutatni az ügynek azt a fordulatát, amiben régóta reménykedtek a hármak ártatlanságában hívők. A három, a rács mögött időközben férfivá érett fiút 2011-ben, 18 év fogság után szabadon engedték.
A jog szemében bűnösök, de szabad bűnösök
A szabadulás oka egy magyar szemmel nagyon furcsa, fából vaskarikának látszó amerikai jogintézmény, az úgynevezett Alford-alku megkötése volt. Az egyre nagyobb társadalmi nyomás alatt álló ügyészség ajánlotta ezt fel lehetőségként egy ponton a hármaknak, ők pedig elfogadták, mert belátták, hogy az adott pillanatban ennél többet nem remélhetnek, és bolondok lennének a szabadulás esélyét elszalasztani. Aki az Alford-alkut megköti, fenntartja, hogy továbbra is ártatlannak vallja magát, de elismeri, hogy ezt bíróság előtt nem tudná bizonyítani. Máshogy mondva: nyugtázza, hogy elég bizonyíték van ellene ahhoz, hogy bűnösnek találják.
Az Alford-alku révén a három férfi visszanyerte a szabadságát, de a jog szemében továbbra is bűnösök maradtak. Ennek nemcsak morális súlya van, hanem nagyon is gyakorlati következményei is akadnak bőven. Sújtja őket a büntetett előélet minden jogkövetkezménye, és kártérítés sem jöhet szóba a már leült 18 évért.
Innen nézve érthető, hogy hiába telt el a szabadulásuk óta már jó tíz év, Echols és a társai azóta sem adták fel a küzdelmet azért, hogy tisztázzák a nevüket, bizonyítsák az ártatlanságukat.
Ha valóban igaz, hogy ártatlanok, akkor a küzdelmüknek nemcsak a saját személyes sorsuk szempontjából van tétje. Hiszen ha nem ők voltak a tettesek, akkor a három kisfiú valódi gyilkosa vagy gyilkosai soha nem lettek elszámoltatva.
A West Memphis-i ügy azért is olyan felkavaró az igazságszolgáltatás működésének szempontjából nézve is, mert a rendszer az Alford-alku pontján mintha elengedte volna, hogy a gyilkos, bárki is volt az, megbűnhődjék. Hivatalosan más gyanúsított nem volt a hármakon kívül, ők pedig nem ülték le a rájuk kiszabott büntetést, Echolst nem végezték ki.
Gyanúba keveredett mostohaapák
A közvélemény szemében persze voltak és vannak más gyanúsítottak. A Paradise Lost film a három áldozat egyikének a nevelőapját, Mark John Byerst mutatta be gyanúsként, miután az egyik stábtag kapott tőle ajándékba egy olyan kést, amelyen vérnyomokat fedeztek fel, és az első teszteredmények azt jelezték, hogy a vér Christopher Byersé. A későbbi, alaposabb vizsgálatok ugyanakkor nem bizonyultak terhelőnek Mark Byersre nézve, utólag a filmesek kicsit meg is bánták, hogy gyanúba keverték őt, majd a Paradise Lost folytatásában azt is bemutatták, hogy a férfi vállalta a kamerák előtti hazugságvizsgálatot, és át is ment rajta.
Sok évvel később a Peter Jackson-féle filmes stáb egy másik áldozat, Stevie Branch nevelőapját, Terry Hobbsot kínálta fel a nézőknek potenciális gyilkosként. A Terry Hobbs-teóriát erősíti az FBI-os profilozó legenda, az egyik valódi mindhunter (itt írtunk a munkájukról nemrég), John Douglas szakmai véleménye is.
Ez a teória arra az alapmegállapításra épül, hogy a West Memphis-i rendőrség teljesen félreértette a hármas gyilkosság természetét: a gyerekek halála nem sátánista rituálé, és nem is szadista kéjgyilkosság következménye volt.
Ezt az elképzelést a fiúk rettenetes sérülései táplálták elsősorban, de Jacksonék arra jutottak, hogy a sérüléseket nem a gyilkos okozta, hanem – már a gyerekek halála után – állatok, egészen pontosan a teknősök, amelyek abban a vízben élnek, ahová a holttesteket dobták.
A 2012-es dokumentumfilm egy nehezen végignézhető pontján demonstrálják is ezt: megmutatják, hogy milyen nyomot hagy a teknős harapása az emberi karon és azt is, hogyan marcangolnak a teknősök egy közéjük engedett disznótetemet.
A Hobbs bűnösségét felvető elmélet szerint a férfi személyes okokból végzett a nevelt fiával, a másik két fiú mintegy mellékesen esett áldozatul, csak mert éppen Stevie-vel voltak. Annyi biztos, hogy Hobbs múltjában voltak erőszakos bűncselekmények, feleség- és gyerekverés is. A dokumentumfilmben Jacksonék megkérdőjelezték a férfi alibijét, és nyilvánosságra hozták azt is, hogy a gyerekek megkötözésére használt cipőfűzőkre kötött csomók egyikébe szorulva megtalálták a férfi egy hajszálát is. Hobbs természetesen tagadja az összes, nem hivatalos vádat.
Most ezek a bizonyos cipőfűzők azok, amik reményt adnak arra, hogy talán 2022-ben végre kiderülhet, ki vagy kik ölték meg a három kisfiút. Az Echolst támogató jogászcsapat egy jó ideje hadakozik már azért, hogy legalább kísérletet lehessen tenni a bűnügy megoldására a legújabb DNS-technológia segítségével, kihasználva a terület rohamos fejlődését.
Ehhez az első lépés az volt, hogy hozzáférést kapjanak a bizonyítékokhoz.
Elpusztultak a bizonyítékok? Ja, mégsem
Amikor egy 2020-as dokumentumfilm kapcsán felvetődött az újbóli DNS-tesztelés ötlete, az ügyész, Scott Ellington eredetileg ellenezte azt, írja a Memphis Flyer, amely egy ügyvédi beadvány alapján foglalja össze az eseményeket. Később aztán az Echols-féle ügyvédcsapat egyik tagja újra rákérdezett a dologra az ügyésznél, aki akkor már azt mondta, hogy „nincs gondja” a felvetéssel, és meg is egyeztek, hogy pontosan melyik bizonyítékokat vizsgálják majd így, sőt, kiválasztottak egy kaliforniai magánlabort is a célra. De a bizonyítékokat végül nem szállították át oda, és az ügyvédek magyarázatot sem kaptak arra, hogy miért nem.
Aztán márciusban Ellington új posztra került, és egy Keith Chrestman nevű ügyész váltotta. Echols ügyvédei pedig azt az információt kapták, hogy a bizonyítékok egy része elveszett az Alford-alku után, egy részét tűz pusztította el.
Az ügyvédek végül egy, a városi rendőrséghez benyújtott, információszabadságra hivatkozó kérelemmel érték el, hogy megnézhessék, milyen bizonyítékok vannak meg. Decemberben bejárta a sajtót a hír: az ügyvédek bejutottak a raktárba, a bizonyítékok mégiscsak megvannak, és jó állapotban vannak.
West Memphis polgármestere, Marco McClendon akkor mosta a kezét: azt nyilatkozta, hogy sem ő, sem pedig a rendőrfőnök nem tehet róla, hogy ilyen sokára jutottak hozzá az ügyvédek a bizonyítékokhoz, mondván, neki nem érdeke azokat visszatartani egyik oldaltól sem. Egyébként ekkor Echols ügyvédje, Patrick Benca is azt mondta, hogy mindenki nagyon együttműködő volt a West Memphis-i rendőrségen, nem akadt senki, akiről ne azt érezte volna, hogy szeretné megtudni az igazságot, hogy ki követte el a bűncselekményt.
A bíróságnál pattog a labda
De a dolgok még ezután sem mentek egyszerűen. Damien Echols január 18-án a Twitterén adta hírül, hogy Chrestman arkansasi ügyész megtagadta az együttműködést az új DNS-tesztelés ügyében. Echols szerint az ügyész lényegében azt üzente meg, ha el akarják végeztetni, a bíróságon meg kell harcolniuk érte, ő pedig a maga részéről akadályozni fogja ezt, ahogy csak tudja.
Azóta a legfrissebb, hétfői fejlemény, hogy Echolsék beadvánnyal fordultak az illetékes, Crittenden megyei bírósághoz, amelyben kérelmezik a tesztelés engedélyezését. Arkansasban törvény írja elő erőszakos bűncselekmények esetén a bizonyítékok megőrzését. Erre a törvényre hivatkozik a beadvány, azzal érvel, hogy ez nem valami üres, tartalom nélküli formalitás, nem csak úgy öncélúan kell őrizgetni a bizonyítékot, hanem éppen azért, hogy lehetőséget biztosítsanak egy esetleges jövőbeli új vizsgálatra.
A West Memphis-i hármaktól a korábbi vizsgálatok során nem találtak semmiféle DNS-t a bizonyítékokon. Az új technológia, amit most kipróbálnának, sokkal érzékenyebb, pontosabb eredményt ad, olyasmit is képes lehet kimutatni, amit korábban nem sikerült.
„Echols tudja, hogy az ő DNS-e nincs rajta azokon a kötelékeken, mert nem volt szerepe azokban a gyilkosságokban” – áll a kérvényben, amit Patrick Benca ügyvéd írt. „Mások talán nem annyira biztosak ebben, és hogy kik ezek a mások, azt meg kell határozni az igazság érdekében.”
A téma érzékenysége miatt ebben a cikkben nem jelenítünk meg reklámokat.