Egy éve több száz ember maradt fedél nélkül az erdélyi tűzvészben, sokan a mai napig egy sportcsarnokban laknak

Egy évvel a csíksomlyói nyomornegyedben pusztító tűzvész után még mindig a csíkszeredai Erőss Zsolt sportcsarnokban kialakított szükségszálláson lakik a 250 fedél nélkül maradt ember jelentős része

– derül ki a Maszol.ro erdélyi hírportálnak az évforduló alkalmából készített riportjából.

Ahogy arról beszámoltunk, 2021. január 7-én este óriási tűz ütött ki a Csíkszeredához tartozó Csíksomlyó főként romák lakta részén. Húsz faépület égett le mintegy ezer négyzetméter területen, a családok próbálták menteni a menthetőt, sok kisgyermek hiányos öltözetben, mezítláb, pokrócokba burkolózva menekült a telepről. Az állattartók pánikszerűen kiengedték az istállókból, ólakból a lovakat, a disznókat, nehogy bennégjenek.

A tűzvészben a romák által lakott nyomornegyed mintegy fele semmisült meg. A tűzvész nem követelt emberéletet, és senki sem sérült meg. A hajléktalanná vált lakosok egy része rokonokhoz menekült, 252 embert – köztük 141 gyereket – viszont a helyi hatóságok a néhai hegymászóról, Erőss Zsoltról elnevezett sportcsarnokban szállásoltak el ideiglenesen.

A riport szerint a tűzvész utáni kezdeti segítő szándék hamar átadta a helyét a – sokszor a rasszista előítéletek által táplált – kétkedésnek és türelmetlenségnek, így nem csoda, hogy a tűzkárosultak közül mintegy százan még egy év elteltével is az Erőss Zsolt Arénában élik mindennapjaikat.

A portál helyszíni riportjában megállapította: a kisebb kárt szenvedett házakat lakóik helyrehozták, a leégett viskók helyén új építmények – leginkább fészerek – emelkednek, melyekben lakni nem lehet, a nyomornegyed lakói tűzifát, lomokat tárolnak. A polgármesteri hivatal szociális osztályának a képviselői hetente többször összeírják a nyomornegyedben lakók szükségleteit, és próbálnak segíteni, de az önkormányzat még mindig nem töltötte fel a telep közepét, mely az ősz végére sártengerré vált.

A Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei havonta egyszer nagytakarítást szerveznek a nyomornegyedben, a helyi lakók azt is „nagy eredménynek tartják”, hogy egyáltalán heti egy alkalommal elszállítja a konténerbe összegyűlt szemetet a helyi köztisztasági vállalat.

A riport végszóként megállapítja, „nagy léptékű változás” nem történt a telep életében.

A legkisebbek reménye talán az lehet, hogy ha időben a hónuk alá nyúlva nem hagyják, hogy a romatelep több évtizedes öröksége a nyomorban tartsa őket. Szemléletváltás nélkül ugyanis ugyanazt az életet fogják élni ők is, mint szüleik, és ugyanazt adják majd tovább gyermekeiknek is. És ezzel a kör bezárulhat újra és újra anélkül, hogy valódi megoldások születnének.