Tíz év titokzatos rabság után bukkant fel Kadhafi fia, és bejelentkezett apja örökségére

2021. november 30. – 10:59

Tíz év titokzatos rabság után bukkant fel Kadhafi fia, és bejelentkezett apja
örökségére
Szaif al-Iszlám Kadhafi ül apja, Moammer Kadhafi portréja alatt egy tripoli üzleti konferencián 2004 októberében – Fotó: Lynsey Addario / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Szaif al-Iszlám Kadhafi a kétezres években még a Nyugat kedvence volt, emberi jogi jelentésekben ostorozta apja rendszerét, de közben Moammer Kadhafi örökösének tartották. A líbiai rezsim elleni tüntetések kirobbanásakor azonban bekeményített, és szembefordult a felkelőkkel. Apja halála után a mélysivatagban fogták el, három testvéréhez hasonlóan rá is kivégzés várt, de egy milícia megerődített házában rejtegették éveken keresztül. Idén azután visszatért, és bár a líbiai hatóságok kizárták a decemberi elnökválasztásról, ezzel csak újabb fegyvert adtak a kezébe az elmúlt tíz év elleni harcához.

2011 novemberében a Szahara mélyén fekvő Aubári oázisváros mellett a zintani milícia tagjai elfoglalták lesállásaikat. A Moammer Kadhafi rezsimje ellen harcoló fegyveresek mögött ezer kilométeres út állt, miután egy sivatagi kalauz riasztotta őket, hogy egymillió eurót (kb. 370 millió forintot) kínáltak neki, ha egy konvojt biztonságban elvezet a nigeri határig. A kalauz és a zintani milícia vezetői is biztosak voltak abban, hogy az alig egy hónappal korábban egy öntözőcsőből előrángatott, majd brutálisan meggyilkolt diktátor valamelyik bizalmasa fogta menekülőre a NATO légitámogatásának köszönhetően győzedelmeskedő forradalom elől.

És nem is kellett csalatkozniuk, a fegyveresek által meglepett és ellenállást nem tanúsító konvoj egyik autójában egy minden líbiai számára ismerős, kopasz, borostás, kerek szemüveges fiatalember ült: Szaif al-Iszlám Kadhafi, a halott diktátor másodszülött fia és valószínű utódja, egyben a rezsim konszolidációjának nemzetközi arca, aki azonban a Kadhafi-ellenes tüntetések kirobbanásakor egyik napról a másikra az emberi jogok elkötelezett védelmezőjéből vérontással fenyegető ellenforradalmárrá vált.

A jobb kezének ujjait egy NATO-légitámadásban elvesztő Szaif al-Iszlámnak csak annyi oka lehetett az optimizmusra, hogy elfogói nem végezték ki azonnal, hanem egy szállítógéppel elvitték a Líbia északnyugati hegyvidékén fekvő 50 ezres városba, Zintánba. Az akkor 39 éves Kadhafi sarj elfogásának hírére Líbia-szerte spontán örömünnep tört ki, mivel mindenki úgy gondolta, hogy ezzel a rezsim iránt lojális frakciók elveszítették az utolsó potenciális vezetőt (hét fiútestvére közül ekkorra már hárman életüket vesztették, a többiek elmenekültek), aki körül egy ellenállási góc jöhetett volna létre, végleg lezárul a Kadhafi-korszak, és az országban beköszönt a megbékélés, modernizáció és demokrácia aranykorszaka.

Hát, nem köszöntött be.

Moammer Kadhafi bukása után Líbiában lényegében visszaállt a régi rend, azaz a száznál is több törzs anarchiája, melyet az olasz gyarmati igazgatás, a második világháború utáni kérészéletű királyság, majd az 1969-ben katonai puccsal hatalomra jutott diktátor is csak elnyomni tudott – a különböző színezetű líbiai nacionalista törekvések ellenére –, megszüntetni nem. A 2012-es demokratikus választások nem emeltek fel egyetlen legitim kormányt sem, ráadásul a diktatúra megdöntésében főszerepet játszó Franciaország és Olaszország beérte azzal, hogy az energiahordozók kitermelése zavartalanul folyik, a bengázi iszlamista központot, illetve az Iszlám Állam Szirt központtal létrejött vilajetjét sikerült felszámolni, és 2017-től a líbiai kikötőkből Európába irányuló migrációra is sikerült féket vetni.

Miközben az európai hatalmak a számukra fontos ügyeken és néhány, érdeklődést mímelő gesztuson kívül lényegében levették a kezüket az országról, Líbia hamar a módszerekben nem túl válogatós közel-keleti hatalmak játszóterévé vált. A nemzetközileg elismert tripoli kormányt Katar és Törökország, a Halifa Haftár tábornok vezetésével a másik nagy régiós központban, Tobrukban megalakult Líbiai Nemzeti Hadsereget Egyiptom, a Katarral ellenséges Öböl-országok és Oroszország támogatja.

Egy darabig úgy tűnt, hogy a változatos életutat maga mögött tudó Haftárnak sikerül fokozatosan bekebeleznie az országot, a bengázi iszlamista milíciák, a Bengázi-öböl „Olajfélhold”-ja után többször is nekiveselkedett a főváros elfoglalásának, azonban mindannyiszor kudarcot vallott. A katonai patthelyzetet azután az ENSZ közvetítésével sikerült tárgyalásokra fordítani, melyek eredményeképp idén októberben a két frakció tűzszünetet kötött.

Az elmúlt három évben Tripoli térségét leszámítva viszonylagos nyugalom optimizmusra adhat okot, és 2021 őszére maga a főváros is az ébredés jeleit mutatja. Ez a nyugalom azonban inkább tűnik vihar előtti csendnek;

paradox módon az emberek leginkább a megbékélési folyamatot megkoronázó decemberi parlamenti és elnökválasztásban látják a megbékélési folyamatra leselkedő legnagyobb veszedelmet.

Kevesen hiszik el azt, hogy az egymást fúró külföldi hatalmak által támogatott, jól körülhatárolható régiókra támaszkodó és a jelenlegi miniszterelnök Fajez al-Szarradzs, illetve a Líbiai Nemzeti Hadsereg élén álló Halifa Haftár esetében komoly haderővel rendelkező jelöltek egy választási vereséget követően készek feladni ambícióikat, erőforrásaikat, támogatóikat.

Az éra kudarcainak és dilemmáinak mintegy groteszk összegzéseként ráadásul Kadhafi fia szinte napra pontosan tíz évvel elfogása után is besétált a Líbia szaharai részét felölelő Fezzan régió fővárosa, Szabha választási irodájába, és jelöltette magát a 2021. decemberi elnökválasztásra. Azt túlzás lenne állítani, hogy az öltönyös-borostás technokratából barna burnuszos sejkké átvedlett Szaif al-Iszlám Kadhafi felbukkanása teljes meglepetés lenne, ám senki nem tudja, hogyan élte túl az elmúlt évtizedet, mivel foglalkozott, és milyen ember lett belőle.

Szaif al-Iszlám Kadhafi megváltozott külsővel beadja jelölését a 2021-es elnökválasztásra – Forrás: Líbiai Választási Bizottság Facebook oldala
Szaif al-Iszlám Kadhafi megváltozott külsővel beadja jelölését a 2021-es elnökválasztásra – Forrás: Líbiai Választási Bizottság Facebook oldala

A menedzseriszlamizmus prófétája

A kérdések megválaszolásához – sőt, mivel Szaif al-Iszlám személyével kapcsolatban válaszok helyett inkább csak spekulációkra hagyatkozhatunk, ezért pontosabban: magukhoz a kérdésekhez – vissza kell ugranunk a Kadhafi-örökös forradalom előtti életéhez.

Szaif al-Iszlám – a 2000-es évek elején szintén nagy reformreménységként induló Bassár el-Aszad szíriai elnökhöz hasonlóan – az ambiciózus diktátorcsemeték egyik díszpéldányának számított, Moammer Kadhafi második fiaként neves brit egyetemen szerzett diplomát; mondjuk, a London School of Economicsra benyújtott, a globális civil társadalom demokratizáló hatásáról szóló doktori disszertációját egy tanácsadó céggel íratta meg. Szaif al-Iszlám az angol nyelv mellett tökéletesen elsajátította a nemzetközi nyilvánosságban mindig óriási piros ponttal jutalmazott emberi jogi nyelvezetet és a gazdasági reformzsargont. Reformerimázsára jellemző, hogy amikor egy amerikai tisztségviselő megkérdezte tőle, mire van szerinte a leginkább szüksége Líbiának, akkor kapásból rávágta: „demokráciára”.

  • Úgy érti, nagyobb demokráciára?
  • Nem, mivel a „nagyobb demokrácia” arra utalna, hogy Líbiában van bármiféle demokrácia.

De a saját imázsának ápolása mellett úgy tűnik, Szaif al-Iszlámban őszintén megvolt az elkötelezettség a hazai viszonyok megváltoztatására, és saját jótékonysági szervezetén keresztül valóban komoly eredményeket tudott felmutatni a líbiai börtönviszonyok átláthatóságában vagy a HIV-fenyegetés enyhítésében. Sőt, Szaif al-Iszlám még azt is megengedte magának, hogy a líbiai emberi jogokat ostorozó jelentést rakjon le az asztalra, amivel még inkább elmélyítette a személye iránt táplált reményeket.

Nyelvismerete és kapcsolatai miatt nem meglepő módon Szaif al-Iszlám volt az, aki hazája nemzetközi elszigeteltségének feloldásához a líbiai vegyi és biológiai fegyverkészlet teljes leszereléséről tárgyalt, és ő vezette a kárpótlási alkudozást a nyolcvanas évek Líbia által szponzorált nagy terrortámadásainak – köztük egy amerikai katonák által látogatott nyugat-berlini diszkó elleni merénylet vagy a skóciai Lockerbie felett felrobbantott utasszállító – áldozatait képviselő amerikai kormányzattal.

De közben azért apja fia maradt: és nemcsak azért, mert bécsi tanulmányaira magával vitt egy tigrist, hanem azért is, mert amikor 2011-ben kenyértörés jött a rezsim és a változásokat követő tüntetők között, akkor egy óriási visszhangot kiváltó tévés szózatban több ezer halottal és patakokban folyó vérrel fenyegette meg a tiltakozókat, akiket külföldi hatalmak és iszlamista frakciók „leitatott és bedrogoztatott” bábjainak nevezett (mondjuk, apja szerint a Nyugat a Nescafén keresztül tömte tele a tüntetőket hallucinogén drogokkal). Sokan úgy vélték, Szaif al-Iszlámot belekényszerítették a forradalom ostorának szerepébe, ráadásul a beszédnek 2021-ben olvasva van egyfajta kasszandrai jellege, ugyanis megjósolta az ország részekre szakadását, a permanens polgárháborút, a külföldi hatalmak befolyásszerzését és az iszlám szélsőségek megerősödését.

Szóval Szaif al-Iszlám bizonyos szempontból enigmaként távozott a líbiai közéletből, és ugyanolyan rejtélyes figuraként került elő tíz évvel később.

A forradalom elleni erőszakos fellépésben játszott szerepe miatt azonnal kiadatását kérte a hágai Nemzetközi Törvényszék, de fogvatartói a fülük botját sem mozdították. Hosszas huzavona után egy tripoli bíróság távollétében halálra ítélte, de évekig nem lehetett tudni, hogy az egyórás autóútra fekvő Zintanban végrehajtották-e a nemzetközi jogvédő szervezetek által kifogásolt ítéletet.

Az évek alatt barátaivá tette az őreit

Szaif al-Iszlámra végül két és fél éves nyomozás és egyeztetés után idén tavasszal bukkant rá Robert F. Worth, a New York Times riportere. Amit Kadhafi fiáról tudni lehet, az leginkább Worth forrásgazdag és mesterien megírt cikkéből derül ki (ez az idézetek forrása is). Többek között az is, hogy annak ellenére, hogy a milícia egyik masszív, kerítéssel körülvett villájában élt, a fogoly tulajdonképpen már 2017-ben szabadlábra került. A korábbi ellenségekből azonban a fogság alatt barátok lettek, a forradalomban való csalódásuk miatt a zintani milícia vezetői 2014-től kezdve már leginkább foglyuk megvédésében gondolkoztak. Az egykori rab az amerikai riporternek mosolyogva jegyezte meg:

„El tud ilyet képzelni? Az emberek, akik az őreim voltak, mára a barátaimmá váltak.”

Elképzelhető, hogy a ravasz, kiváló retorikai képességekkel rendelkező fogoly évek alatt át tudta hangolni felettes autoritás nélküli őreit. De még könnyebben el tudom képzelni, hogy Szaif al-Iszlámot egyes, Líbiában érdekelt hatalmak talonban tartották – talán arra az esetre, ha a már 75 éves Halifa Haftárral valami történik, és gyorsan találni kell egy szintén antiiszlamista, az apja rendszerében felemelkedett katonai-gazdasági elit (amit ma a Kadhafi-rendszer unikálisnak tartott iszlám szocialista államformájától megörökölt elnevezéssel jamahirijának neveznek) bizalmát élvező és minden ízében politikus karaktert.

Halifa Haftár tábornok – Fotó: Abdullah Doma / AFP
Halifa Haftár tábornok – Fotó: Abdullah Doma / AFP

Jelenleg még a Kadhafi-örökös a főbb közjogi méltóságok mellett inkább Haftár riválisának számít. Szervezeti hátterét a már fentebb említett ancien régime hálózatain kívül a 2016-ban alapított Líbia Felszabadításáért Népfront adja, mely a 2011-es tüntetéssorozattal indult fegyveres felkelést külföldi összeesküvésnek tartja, és a „Kadhafi alatt béke volt” szlogenjével próbálja meggyőzni az állandó válságoktól megcsömörlött líbiaiakat. Szaif al-Iszlám maga is elsősorban a 2011-es kataklizmát szereti ostorozni:

„Erőszakot tettek az országon, térdre kényszerítettek minket. Líbiai gázzal világítják meg fél Olaszországot, miközben nekünk kell szenvednünk az áramkimaradások miatt.”

Esélyeiről rettentő ellentmondó nyilatkozatokat lehet olvasni, egyes elemzők eleve csak provokációnak tartják indulását, mivel Líbiában Kadhafi uralmát nem övezi a Kádár-korszakéhoz hasonló nosztalgia. De közben az Africa Report idéz egy olyan – ismeretlen módszertannal készült – közvélemény-kutatást, mely szerint Szaif al-Iszlám az ország három legnépesebb régiójában 57 százalékos támogatottsággal bír, és beágyazottsága belső száműzetése ellenére is igen mély. És miközben a politikus egy több mint negyven évig uralkodó diktátorcsalád sarja, Szaif al-Iszlámot pont az arab világot Algériától Bagdadig megrázó elitellenesség lökéshullámai lendíthetik vissza a hatalom közelébe.

Mert a rendezvényeket, gyűléseket az elnökválasztási kampányban is kerülő (méghozzá saját szempontjából joggal, hiszen egy körözött bűnöző) politikus legnagyobb előnye riválisaival szemben a misztikus életút. Reformerből lett ellenforradalmár, ellenforradalmárból halálraítélt, halálraítéltből belső száműzött, aki az események sűrűjétől magát távol tartva egy évtizeden keresztül meditált hazája sorsán, hogy egy prófétába oltott államférfiként visszatérve rántsa ki Líbiát az átkozott körforgásból (már amíg őt el nem rángatják Hágába, hogy bíróság elé állítsák). Legendáját az is táplálja, hogy minden bizonnyal ismeri apja dollármilliárdokra rúgó vagyonának mai napig érintetlen rejtekhelyeit.

Mitikus pozícióját az sem igazán rengeti meg, hogy a líbiai választási bizottság 24 más jelölttel együtt múlt kedden – a Szaif al-Iszlám 2011-es vérengzésekben viselt felelősségét kimondó 2015-ös ítéletre hivatkozva – kizárta őt az eredetileg 98 indulót számláló versenyből. Ez a fejlemény ugyanis csak újabb ecsetvonásokkal gazdagítja az ifjabb Kadhafi által is sugallt mártírképet. Ráadásul ügyvédje úgy járt, mint Nyakó István Kubatov Gábor kopaszaival; amikor ugyanis be akarta adni védence fellebbezését Szebha városának választási irodájánál, marcona férfiak állták el az útját, és – oké, ők némi fegyveres rásegítéssel – eltanácsolták a jogi eljárás megindításától. A nyilvánvaló jogsértések mellett ráadásul még mindig folynak a jelöltállítás jogi kritériumainak értelmezéséről és alkalmazásáról szóló viták, melyek a nemzetközi szervezetek szerint könnyen maguk alá temethetik az egész választási folyamatot.

Akárhogy alakul azonban a december 24-i választás sorsa, Kadhafi örökösével hosszabb távon is számolni kell Líbiában, még akkor is, ha a személyével szemben kialakult „össznemzeti fantasy” valószínűleg csak újabb csalódások forrása lesz, hiszen a bukott államok és önkényuralmak egyik legmakacsabb mítosza, hogy amikor a rendszert nem lehet megváltoztatni, az emberek elkezdenek hinni abban, hogy a rendszer vezetői fognak megjavulni.