Ez az amerikai dominancia bukása. Vagy pont ellenkezőleg, a reneszánszának kezdete

2021. augusztus 30. – 16:06

Ez az amerikai dominancia bukása. Vagy pont ellenkezőleg, a reneszánszának kezdete
Joe Biden tart sajtótájékoztatót az afganisztáni helyzetről a Fehér Házban 2021. augusztus 24-én – Fotó: Drew Angerer / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Mint arról a napokban írtunk, Joe Biden amerikai elnök hazai megítélésének nem tett jót az Afganisztánból való kivonulást övező fejetlenség és a tálibok gyors hatalomátvétele, de sokan úgy látták, az elnök abban joggal reménykedhet, hogy az amerikai választók számára nem kiemelten fontos ügyről van szó, ezért az belföldön idővel a feledés homályába merülhet. A helyzet azóta még súlyosabb lett, az Iszlám Állam helyi szervezete 170 afgán mellett 13 amerikai katona életét is követelő merényletet követett el a kabuli reptér ellen.

Hasonlóan élénk spekuláció kíséri azt a kérdést, hogy mit jelent az afganisztáni fiaskó az Egyesült Államok katonai erejét és nemzetközi politikai befolyását illetően.

A kivonulás káosza, az amerikai pénzen kistafírozott afgán hadsereg és kormány gyors összeomlása, a tálibok előrenyomulása után rengeteg olyan vélemény és elemzés látott napvilágot, amelyek szerint az amerikai birodalom végnapjait látjuk, és Joe Biden csúfos és fejetlen visszavonulása az egész világnak azt üzeni, nem lehet már megbízni az Egyesült Államokban, szövetségesei nem számíthatnak az országra, ellenségeinek pedig szabad a pálya.

Ezzel szemben politológusok azt feszegetik: ahogy a vietnámi vereség sem járt távlati negatív következményekkel, úgy az afganisztáni sem fog. Sőt, Biden lépése (függetlenül annak szervezettségétől) arról árulkodik, hogy az elnök kész hátrahagyni egy lényegtelen hadszínteret, hogy az igazi kihívásra, Kínára összpontosítsa az ország erőit.

Megosztottság, halál

Az amerikai riválisok kormánykommunikátorai természetesen nem vesztegettek sok időt az afganisztáni fiaskó konzekvenciáinak levonására. „Ahová az Egyesült Államok csak beteszi a lábát, legyen szó Irakról, Szíriáról vagy Afganisztánról, megosztottságot, szétválasztott családokat, halált és más sebeket látunk”, mondta Hua Csun-jing kínai külügyi szóvivő. A tálib hatalomátvételről pedig közölte, Kína tiszteletben tartja az afgán nép döntését, amely a kínai diplomácia nyelvén azt jelenti, hogy ha már így alakult, elfogadják a tálibokat is (a nyersanyagkészletek kitermeléséhez pedig örömmel jelentkeznének segíteni).

Konsztantyin Koszacsov, az orosz parlament felsőházának külügyi bizottsági elnöke pedig arról írt egy Facebook-posztban, hogy Afganisztán lerombolta az amerikai katonai erő mítoszát. Most már nem bombák, hanem élő emberek esnek az amerikai repülőkről, és gond nélkül hátrahagyják a sajátjaikat. Egyes szomszédaink okkal aggódnak – írta, utóbbival vélhetően Ukrajnára vagy az orosz fenyegetéssel szembeni amerikai biztonsági garanciákra szoruló balti államokra is utalva.

De az Egyesült Államok szövetségesei sem fogták vissza magukat. Az Angela Merkel utódjának pályázó Armin Laschet, a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) kancellárjelöltje például arról beszélt, hogy

a NATO megalapítása óta ez a szövetség legnagyobb blamázsa.

Artis Pabriks lett védelmi miniszter szerint az eset azt jelzi, hogy „a Nyugat, és különösen Európa egyre gyengébb a világban”. A brit George Robertson, aki a 2001-es bevonulás idején a NATO főtitkára volt, úgy vélte, a tavaly a tálibokkal megegyező Donald Trump és aztán Joe Biden egyoldalú afganisztáni lépései aláásták a NATO egységét.

Egy névtelenül nyilatkozó, Afganisztánban szolgált parancsnok pedig arra panaszkodott a Financial Timesnak, hogy

„miközben a NATO az Oroszország elleni védelmi kapacitásait hangoztatja, nem képes 3-5 ezer katonát kiállítani, hogy biztosítsa Afganisztán stabilitását és a tálibokkal szembeni fegyverszünetet”.

A maga módján Emmanuel Macron francia elnök is beszólt Bidennek, és az afganisztáni helyzettől függetlenül évek óta hangsúlyozza, hogy Európának távolodnia kell az Egyesült Államoktól, és saját „stratégiailag autonóm” védelmi politikát kell teremtenie (természetesen francia vezetéssel és francia érdekek mentén).

Ezen hangokat erősítette, hogy Joe Biden a G7-országok vezetőinek győzködése ellenére sem volt hajlandó felülbírálni korábbi tervét – részben pont a biztonsági helyzetre hivatkozva, a végül csütörtökön be is következő terrortámadástól tartva -, és megerősítette, hogy augusztus 31-ig Amerika elhagyja Afganisztánt. Dacára annak, hogy az európai szövetségesek jelezték, hogy addig nem fognak tudni végezni minden nekik segítő afgán evakuálásával, és a saját műveleteik befejezéséhez amerikai segítségre lenne szükségük.

Joe Biden a NATO-csúcstalálkozón Brüsszelben, 2021. június 14-én – Fotó: Dursun Aydemir / Anadolu Agency via Getty Images

Megbízhatatlan

A nemzetközi sajtó értékelései sem voltak sokkal szebbek: a NATO kiüresedése, az euroatlanti kapcsolat gyengülése, az amerikai biztonságpolitikai garanciák hitelességének megbomlása és általában véve az amerikai befolyás, megbízhatóság és erő csökkenése dominálta az elemzéseket.

Ezen nézőpontból Afganisztán tervezett, de mégis hirtelen és a jelek szerint átgondolatlan hátrahagyása máshol is irányadó lehet. Az egyik népszerű összehasonlítás Tajvan: a Kínai Kommunista Párt az utóbbi időben újult elánnal hangoztatja, hogy így vagy úgy, de megszerzik a szigetet; míg az Egyesült Államok igyekszik úgy tenni, mintha ezt mindenáron hajlandó lenne megakadályozni. Ha a tajvani vagy más ázsiai döntéshozók úgy érzik, Washington hajlandó ilyen hirtelen elengedni mások kezét, ők sem bízhatnak Amerikában. Az Economist volt tajvani és indiai diplomatákat idézve például azt írja, Ázsiában sokat ártott az Egyesült Államok megítélésének az ügy.

Egy másik népszerű narratíva, hogy az amerikai kivonulással Afganisztán Kína és Oroszország ölébe hullik, aminek a tágabb keretben értelmezett verziója, hogy Biden belpolitikai fókuszú, és Donald Trumpéhoz hasonlóan önző külpolitikája a kínai és orosz befolyás növekedésének kedvez.

„Rettenetes emberi szenvedés, a terroristák visszatérése, az Egyesült Államok megbízhatatlanságára vonatkozó nézetek megerősítése, Pakisztán destabilizációja”

foglalta össze a kivonulás potenciális következményeit Richard N. Haass, az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa agytröszt vezetője.

Ezek az aggodalmak nem újak, és Afganisztántól függetlenül is visszatérő toposzai Amerika és szövetségesei kapcsolatának, amik megerősítését ígérte Biden Trump hektikus évei után. Japánban és Dél-Koreában is időről időre felmerülnek az amerikai katonai szövetség költségeivel és Washington megbízhatóságával összefüggő kérdések. Az Európai Unió már az 1990-es évek óta próbál valamiféle „európai” kül- és védelmi politikát kidolgozni, egyelőre mérsékelt eredményekkel.

Mindazonáltal az Amerikával szembeni fenntartások Joe Biden elnöksége alatt sem enyhültek: miközben Washington próbálja csatasorba állítani szövetségeseit Kínával szemben, Németország vagy Franciaország nem akar feltartóztatósdit játszani egyik legfőbb gazdasági partnerével szemben.

Azt mondod, nem vagyok hiteles?

Ugyanakkor az Afganisztán miatt az amerikai erőt és megbízhatóságot temető kommentárokat hasonlóan heves ellenvélemények követték.

Az egyik legvelősebb ellenvéleményt Stephen Walt, a Harvard Egyetem professzora és a magukat realistáknak nevező intellektuális irányzat oszlopos tagja fogalmazta meg, aki azt írta, számos nyomós indok szól amellett, hogy a tragikus afganisztáni helyzet nem fogja számottevően rontani az Egyesült Államok hitelességét, ha egyáltalán bármilyen hatással lesz rá. Walt szerint

egy értelmetlen és az alapvető érdekeihez nem kapcsolódó háború folytatása semmit nem mond el arról, hogy egy nagyhatalom hogyan járna el, ha súlyosabb érdekei kerülnének veszélybe.

2021-ben Afganisztán helyzete nem tartozik az amerikai külpolitika legfontosabb kérdései közé, ezért abból nem lehet következtetéseket levonni például az amerikai–kínai vagy az amerikai–orosz viszonyra vonatkozóan.

Másrészt a kivonulás katonai és pénzügyi erőforrások felszabadításával jár, ezért pont hogy lehetővé teszi, hogy Washington nagyobb figyelmet szenteljen a fontosabb problémáinak. Ebből fakadóan Amerika egyéb biztonságpolitikai vállalásainak hitelessége inkább nő, mint csökken.

Amerikai és brit katonák civileket menekítenek ki Kabulból a tálib hatalomátvétel után 2021. augusztus 21-én – Fotó: MoD Crown Copyright / Getty Images

„Pekingben inkább aggodalmat kellene okoznia (a kivonulásnak), mintsem ujjongást. Az Egyesült Államok végre visszavonul egy népszerűtlen, megnyerhetetlen háborúból egy geopolitikai szempontból periferikus térségben. Az afganisztáni katonai jelenlét felszámolása erőforrásokat szabadít fel a Kínával szembeni, hosszú távú rivalizálásra”, vélte Walthoz hasonlóan John Delury, a szöuli Jonszei Egyetem professzora.

Erre utalt Li Hszien Lung szingapúri miniszterelnök is, aki a napokban az ázsiai körúton járt Kamala Harris amerikai alelnökkel találkozva azt mondta, Kelet-Ázsia országai az alapján fogják megítélni Washington globális prioritásait és stratégiai céljait, hogy az Egyesült Államok hogyan pozícionálja újra magát hosszabb távon a térségben.

Robin Niblett, a brit Királyi Külpolitikai Intézet igazgatója szerint Európának az orosz és kínai geopolitikai kihívások fényében továbbra is nagy szüksége van az Egyesült Államokra, az afgán kivonulás pedig nem Amerika bukásának a jele, hanem a Kínával szembeni erőátcsoportosítás része.

„Az Egyesült Államok húsz évet töltött háborúzással egy stratégiailag marginális országban. Ha Tajpejben vagy Tallinnban lennék, ez nagyon erős bizonyítéka lenne számomra, hogy számíthatok az amerikai biztonsági garanciákra”, írta Daniel Nexon, a Georgetown Egyetem professzora.

A szovjetek sem dőltek be

A kínai és orosz befolyás növekedéséről szóló narratívákkal szemben szkeptikusok azt is felvetik, hogy Afganisztán „megszerzése” nem valami komoly geopolitikai eredmény, hiszen a történelmi tapasztalatok alapján az ország jóval több problémát okoz potenciális katonai és gazdasági megszállóinak, mint amennyi hasznot ígér.

És az az érv is előkerül, hogy Közép-Ázsia egy elég bonyolult és összetett nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatokkal bíró térség, ahol az afganisztáni hatalomváltás csak egy a sok meghatározó folyamat közül.

Walt azt is felhozza, az Egyesült Államok Vietnámban is hasonlóan megalázó vereséget szenvedett, Saigon eleste és a vietnámi kommunista hatalomátvétel mégsem járt a NATO feladásával vagy az ország ázsiai szövetségeinek elvesztésével. Ellenkezőleg: a Vietnám utáni időszak pont Amerika megerősödéséről és a Szovjetunió hanyatlásáról szólt – a szovjetek pedig Ted Hopf politológusprofesszor kutatásai szerint eleve nem az amerikai gyengeség jeleként tekintettek a Vietnámban történtekre.

De Vietnám mellett bőven vannak még hasonló példák, az 1979-es iráni forradalomtól kezdve az amerikaiak libanoni vagy szomáliai kivonulásán át az iraki megszállás eredménytelenségéig.

Walt emellett úgy véli, az amerikai külpolitika hitelességével kapcsolatos külföldi panaszokat érdemes erős fenntartásokkal kezelni, mivel az amerikai védelemre szoruló szövetségesek ezt a szöveget gyakran pont azért sütik el, hogy további biztonsági garanciákat csikarjanak ki Washingtonból.

Vitatják

Ezt támasztja alá a téma tudományos irodalma is: Jennifer Lind, a Darthmouth Egyetem professzora szerint amikor a szövetségesek az amerikai hitelességről beszélnek, valójában azt szeretnék, ha Washington elvégezné helyettük a védelmi piszkos munkát. Lind a hitelességről és a tajvani párhuzamról pedig azt írta:

„ha meg tudod védeni Tajvant, és az érdekedben áll megvédeni Tajvant, akkor ellenségeid hitelesnek fogják tekinteni a fenyegetéseidet, függetlenül attól, mit történt Afganisztánban vagy Szíriában”.

A téma egy elismert kutatója, a Washingtoni Egyetemen tanító Jonathan Mercer 2013-ban, még a szíriai válság mentén azt írta, az egyes államok és állami vezetők külpolitikájának múltbéli hitelessége (amit a politológusok inkább a reputáció fogalmával írnak le) nincs hatással az aktuális vagy jövőbeli fenyegetéseik megítélésére. Azaz szerinte nem igaz az a gyakran hangoztatott nézet, miszerint egy országnak azért kell erőt mutatnia egy konkrét helyzetben, hogy később egy teljesen más helyzetben komolyan vegyék.

Joe Biden tárgyal a kivonulásról Asráf Gáni afgán elnökkel és Abdulla Abdullával, az afganisztáni nemzeti megbékélési tanács elnökével a Fehér Házban, 2021 júniusában – Fotó: Pete Marovich – Pool / Getty Images

Mindazonáltal, ahogy a legtöbb politikatudományos kérdésben, ezek az állítások is vita tárgyát képezik. Danielle Lupton, a Colgate Egyetem tanára szerint az egyes vezetők reputációja – amely retorikájuk és lépéseik, illetve a kettő közti összhang alapján alakul ki – igenis hatással van az ellenségeik magatartására és a velük való politikai alkudozásra, különösen a vezetők hatalomra jutása után tett első jelzések, illetve az egyes ígéreteik megszegése hagy mély nyomot. Ez a jelen helyzetben azokat a véleményeket erősíti, amelyek szerint a Donald Trump leváltása után a megbízható amerikai diplomácia visszatérését ígérő Joe Biden egyoldalú visszavonulója miatt a jövőben partnerei kétszer is meggondolják, mennyire higgyenek neki.

Lupton, valamint a Pennsylvania Állam Egyetemén oktató Roseanne McManus és Keren Yarhi-Milo, a Columbia Egyetem professzora egy 2017-es cikkükben több más kutatóra is hivatkozva arról írnak, hogy az egyes vezetők eltökéltségét jelző cselekmények befolyásolják az adott ország megítélését egy potenciális válság esetén.

Yarhi-Milo egy másik cikkében saját kutatásaira hivatkozva azt írja, az olyan országok, amelyek egy válság során meghátráltak, nagyobb eséllyel lesznek később kihívás célpontjai. Így például ártott az Egyesült Államok fenyegetési potenciáljának, amikor Barack Obama akkori amerikai elnök 2013-ban először közölte, hogy megbünteti a szíriai rezsimet, ha az vegyi fegyvereket vet be saját lakossága ellen a polgárháborúban, majd mégsem tett semmit, amikor ez megtörtént.

Frank Harvey, a Dalhousie Egyetem professzora és John Mitton, a Calgary Egyetem kutatója egy 2016-os könyvükben egyebek mellett Walt, Mercer és Lind korábbi írásait is bírálva amellett érvelnek, hogy bizonyos esetekben megéri harcba menni a hitelesség megőrzése végett. Ők a délszláv háború, a koszovói válság és az 1991-es iraki beavatkozás példáján vezetik le, hogy az Egyesült Államok beavatkozásai óvatosságra intettek más államokat, például Iránt vagy Észak-Koreát. (Bár ez a könyv pozitív példaként említi Obama szíriai fellépését, tehát az ellenoldal sem egységes.)

Nincs minden rendben

Olyanok is vannak, akik pozitívabban állnak az amerikai külpolitika utóbbi két évtizedéhez. Charles Kupchan, a Georgetown Egyetem professzora, az amerikai külpolitika sokat idézett elemzője szerint 2001 óta az Egyesült Államok az afgán államépítés sikertelensége ellenére is elérte fő stratégiai célját, amely az Afganisztánból szervezett, Amerika elleni terrorcselekmények megakadályozása volt. Ezzel érvelt az elmúlt hetekben Joe Biden is beszédeiben.

Az al-Kaida és az Iszlám Állam afganisztáni elemeit leverték, miközben Washington az elmúlt húsz évben egy erős, hírszerzésen, biztonsági együttműködésen és nemzetközi információmegosztáson alapuló, globális terrorellenes hálózatot alakított ki szövetségeseivel. Így ma a nyugati világ jóval nehezebb célpontnak számít, mint a 2001-es amerikai vagy a 2005–2006-os európai terrortámadások idején, írta Kupchan.

Pont ezeket az érveket is kérdőjelezték meg többen, miután az Iszlám Állam helyi szervezete végrehajtotta a csütörtöki terrortámadást a kabuli reptérnél. A Fehér Ház azonban azt hangoztatta, hogy nem lehet összehasonlítani a kezdettől rendkívül veszélyes helyzetben elkövetett támadást azzal, hogy ezek a szervezetek milyen akciókra képesek amerikai földön vagy ha nincsenek ott helyben a civilek mentésével foglalkozó amerikai katonák.

Kupchan véleménye mellett azt a szakmai megszólalók többsége nem tagadja, hogy Afganisztán ártott az Egyesült Államoknak, sőt. A mindenkori amerikai külpolitika éles bírálójának számító Stephen Walt szerint az Afganisztánban eltöltött két évtized annak a jele, hogy Washingtonban nem képesek helyes, átgondolt stratégiai döntéseket hozni. (Egyesek szerint személyesen Joe Biden karrierje is tele van külpolitikai betlikkel.)

„A valódi tanulság nem az, hogy az Egyesült Államoknak több buta háborút kellene folytatnia az állítólagos hitelessége végett, hanem hogy ideje lenne elkezdeni felelősségre vonni a korábbi hibák elkövetőit, és megpróbálni megfejteni, miért ismétlődnek meg újra és újra ugyanazok a baklövések”

– írta Walt.

Joe Biden az Obama-kormány alelnökeként meglátogatja az amerikaiak által kiképzett afgán kormányerők katonáit 2011-ben – Fotó: US Navy / NATO Training Mission – Afghanistan / Getty Images

Daniel Drezner, a Tufts Egyetem professzora (akit a Mathias Corvinus Collegium is próbált meghívni, sikertelenül) arról írt, hogy az amerikai külpolitikai reputációnak sokkal többet ártott az afganisztáni fiaskónál az amerikai stratégiai hozzáállás évtizedes inkonzisztenciája.

Ez mindazonáltal nem egy optimista értékelése a jelenlegi helyzetnek: Drezner szerint az amerikai dominancia alapját részben az ország pénzügyi, gazdasági és katonai primátusa, valamint az amerikai bábáskodással létrejött nemzetközi intézmények adták, részben pedig az, hogy a külpolitikával összefüggő belső viták kiegyensúlyozott mederben folytak a különböző ideológiai frakciók és az egymást ellenőrző hatalmi ágak között. Ebből azonban az előbbi, materiális kapacitások relatív gyengülést mutatnak: miközben a belpolitikai egyensúlyozás már Donald Trump elnöksége előtt is recsegett-ropogott, Trump alatt pedig végleg megdőlt.

Drezner Walthoz hasonlóan a döntéshozatal ebből fakadó inkompetens mivoltát tartja a fő problémának az afgán kivonulás esetében. Az Egyesült Államok szövetségesei nem a kivonulás miatt aggódnak, hanem amiatt, hogy a Biden-kormány más külpolitikai ügyeket is hasonlóan csúnyán elszúr majd.

De hasonló húrokat pengetett Walter Russell Mead, a Bard Egyetem tanára, az amerikai külpolitika teoretikusa is, aki szerint a kivonulás nem az amerikai hitelességről szólt, hiszen az afganisztáni háború feladása már egy régen eldöntött és indokolt lépés volt. Ugyanakkor a kivonulás levezénylése és az amerikaiak által létrehozott afgán állam és hadsereg gyors összeomlása azon félelmeket erősíti, amelyek szerint az Egyesült Államok nem képes egy konzekvens, kitartó és kompetens külpolitikai vonal követésére. Ezért részben a külpolitika és belpolitika közti vonal elhalványulását, részben a döntéshozatal bürokratikus útvesztőit okolja, amely problémák megoldása nem ígérkezik egyszerű feladatnak.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!