Biden, Putyin, Hszi Csin-ping, Macron, Merkel és további 35 ország vezetője, miniszterek, cégvezetők tartanak virtuális klímacsúcsot csütörtökön és pénteken. A Föld Napjára időzített találkozó a remények szerint mérföldkő lehet az éghajlatváltozás elleni küzdelemben, felgyorsíthatja a kibocsátáscsökkentési vállalásokat, és új lendületet adhat a nemzetközi együttműködésnek. Ha most végre mindenki egymásra licitálna, talán még az elviselhető tartományban lehetne tartani a hőmérséklet-emelkedést.
Ha a koronavírus ellen, a vakcinafejlesztés érdekében sikerült összpontosítani az erőforrásokat, ugyanez lehetséges lenne a klíma ügyében is. A receptet minden jó tanuló kőolajtól sikamlós álmából ébredve is fel tudja mondani: felskálázni a már meglévő technikai lehetőségeket, nemcsak otthon nem finanszírozni tovább a szénalapú gazdaságot, de a szegényebb országokba sem exportálni a szennyező energiatermelést; sokkal erősebben támogatni a kutatás-fejlesztést, biztosítani a globális pénzügyi eszközöket, hogy minél hamarabb el lehessen érni a klímasemleges állapotot, a nettó zéró kibocsátást.
A tudományos konszenzus a klímaváltozás emberi okairól adott, a zöld technológia radikális árcsökkenésben van, a tőzsdéken már szinte zöld buborék fenyeget, a globális nagyvállalatok versengve igyekeznek magukat minél környezettudatosabbnak mutatni, a klímaváltozást baloldali áfiumként (nem) kezelő Donald Trump helyett pedig a nagyon felelős klímapolitikus imázst növesztő Joe Biden a világ vezető hatalmának ura.
Biden elnöksége legelső napján döntött róla, hogy visszalépteti az Egyesült Államokat a párizsi klímamegállapodásba, ahonnan Trump kilépett. Ezenkívül Trump összes, környezetvédelemhez köthető döntésének a felülvizsgálatát kezdeményezte, és jelezte, hogy véget vet a fosszilis energia állami támogatásának. Szimbolikus lépésekből nincs hiány: beígérte, hogy kihirdeti az USA-ban a klímavészhelyzetet, miközben a klímaváltozást az Amerika előtt álló egyik legnagyobb kihívásnak nevezte. Már a kongresszus előtt van a gigantikus, 2000 milliárd dolláros infrastruktúrafejlesztő csomag (ebből reálisan ősszel lehet valami), ami a zöld beruházásoknak is óriási löketet ad majd a várakozások szerint – nem akkorát, mint amit a zöld szervezetek és a demokrata balszárny szeretett volna, de azért puszta retorikánál jóval többről van szó.
Amerika mások nyomában
Az Egyesült Államok önmagában is a mostani globális szén-dioxid-kibocsátás hatodáért felel (az első Kína 30 százalékkal), ha pedig történelmileg nézzük, ők az elsőszámú kibocsátók az egész világon. De a fő cél, hogy az USA felzárkózzon klímaügyben a legnagyobb vállalásokat tevő szereplőkhöz. Ezek egyelőre az Európai Unió, az Egyesült Királyság, és egyre inkább Kína.
Az EU Ursula von der Leyen bizottsági elnöksége alatt, az Európai Zöld Megállapodás részeként másokhoz képest erős ígéreteket tett: klímasemlegesség 2050-re, 55 százalékos kibocsátáscsökkentés 2030-ra. Főleg az utóbbi vehető komolyan, hiszen ez beláthatóbb időtáv, és ez az ígéret kezd már valóságosabb formát is ölteni: az Európai Bizottság, az Európai Parlament és az Európai Tanács ezen a héten állapodott meg, hogy az európai klímarendeletben ezt jogi formába öntik, ami egy lépés a számon kérhetőség felé.
Kína tavaly kezdte magát komolyabban nemzetközi klímabajnokká tupírozni: bár a kritikák szerint az ígéretek még nem elég konkrétak, de azért csak bemondták, hogy 2030-ig elérik a kibocsátás maximumát (2060-ig pedig karbonsemlegesek lesznek), nemzetközi színtéren pedig Peking nagyon aktívan kezd fellépni klímaügyekben is.
Biden részben ezt a kezdeményező szerepet venné át, az általa szervezett, mostani klímacsúcs ennek a nyitóbálja. A más tekintetben, így Kínával és Oroszországgal szemben több fronton is konfrontatív külpolitikát folytató amerikai elnök számára a klímaügy ráadásul a nemzetközi együttműködés terepe, ami a kooperációs képességét is hivatott bizonyítani.
„A világ már ma is tapasztalja a klímaváltozás pusztító hatásait. A tudomány világossá teszi, hogy hacsak nem növeljük drámai módon az erőfeszítéseinket ebben az évtizedben, előre nem látható veszedelmeknek tesszük ki a jövő nemzedékeit”
– írta Biden meghívójában a többi ország vezetőinek. Köztük van Vlagyimir Putyin orosz, Hszi Csin-ping kínai és Narendra Modi indiai elnök, Angela Merkel német kancellár, Emmanuel Macron francia elnök, Von der Leyen és Charles Michel, az Európai Tanács elnöke, Boris Johnson brit, Mario Draghi olasz, Pedro Sánchez spanyol és Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök – összesen 40 állami vezető, és mind ott lesz az online találkozón.
Még a klímaügyekben (is) renitensnek számító brazil Jair Bolsonaro brazil elnök is, akit a hírek szerint egy egymilliárd dolláros segéllyel próbál Biden rávenni Amazónia maradékának megmentésére. Egy Bidennek küldött levélben Bolsonaro már jelezte, hogy kész együttműködni a nemzetközi közösséggel Amazónia védelmében, és azt is felvetette a csúcs előtt, hogy 2030-ig véget vetnének az illegális fakitermelésnek.
A résztvevők által képviselt országok együttesen a globális kibocsátás 80 százalékáért felelnek. Az önmagában is eredmény, hogy az időnként a hidegháborút idézően rossz viszony ellenére Putyin és Hszi Csin-ping is részt vesz a klímacsúcson. Kínát a múlt héten Biden klímaügyi különmegbízottja, John Kerry volt külügyminiszter puhította Sanghajban; már az is kellemes meglepetés volt, hogy a felek kiadtak egy túl sok konkrétumot nem tartalmazó közös nyilatkozatot arról, hogy közös erővel fognak küzdeni, hogy a globális átlaghőmérséklet emelkedését másfél fokon belül tartsák.
Ha most nem zöldülünk be durván, késő lesz
2015 óta ez a 1,5 Celsius-fok a klímamozgalom szent gráljának tűnhet. Az akkor megkötött párizsi klímaegyezmény rögzítette a célt, hogy a globális felmelegedést a történelmi bázisértékhez képest két fokon belül kell tartani, de közben törekedni kell a másfél fokra. Ez az a határ, ami az uralkodó tudományos konszenzus szerint még viszonylag kezelhető következményekkel járna. Azóta még több kutatás és modellszámítás jelent meg arról, hogy a két cél közötti fél foknak mekkora jelentősége is van. Az egyik alapvető gond azonban, hogy máris 1,1 foknál járunk, ennyivel nőtt a globális átlag az ipari forradalom óta.
A tendencia híresen pocsék: a párizsi megállapodás óta hat év telt el, és ez a hat legmelegebb volt a meteorológiai mérések kezdete óta.
Amikor a klímaválságról tavaly tavasszal a koronavírus kicsit elterelte a figyelmet, a Covid járulékos pozitív mellékhatásaként sokat beszéltek arról, hogy legalább kevesebbet szennyezünk. Globálisan valóban csökkent 2020-ban a szén-dioxid-kibocsátás, de ez az évi hét százalékkal kevesebb üvegházhatású gáz egyrészt viszonylagos, másrészt csak annyit jelent, hogy ennyivel kisebb tempóban nőtt a légközi szén-dioxid mennyisége – de ettől még nagyon is nőtt természetesen, tovább növelve a felmelegedést.
Ahhoz, hogy ez a növekedés ne tartson a végtelenbe, két dolog lenne elengedhetetlen. Egyrészt az egyes országoknak (városoknak, vállalatoknak) a mostaniaknál jóval komolyabb vállalásokat kellene tenniük, másrészt ezeket nem ártana be is tartaniuk. Elvileg lehetséges lenne a kibocsátáscsökkentés helyett a már a légkörben lévő szén-dioxid megkötése és kivonása is, ennek azonban a hangzatos ígéretek ellenére egyelőre nincs nagy volumenben működő és megfizethető technológiája. Így bár az ezt célzó fejlesztések nagyon fontosak, de a gyakorlatban sokszor inkább a tényleges lépések elodázására szolgálnak.
A kibocsátáscsökkentés ezért nem megkerülhető: a klímaügyekben mérvadó nemzetközi tudományos testület, az IPCC jelentése szerint, ha a 2020-as években nem csökkentjük drasztikusan, a mostani felére a kibocsátást, akkor esélyünk sincs tartani ezt a bizonyos másfél fokot.
Nemzetközi licit
A mostani klímacsúcs egyik fő célja az amerikai elképzelések szerint ezeknek a kibocsátáscsökkentési nemzeti vállalásoknak a felturbózása és meggyorsítása. A párizsi megállapodás alapján a legtöbb országnak már ma is van kibocsátáscsökkentési célja, de ezek sokszor vagy nem elég ambiciózusok, vagy elnagyoltak, esetleg csak 2050-60-ra mondanak valami szépet. Az 55 százalékos EU-s terv 2030-ra már konkrétabb, Nagy-Britannia a maga 68 százalékos célszámával pedig ennél is határozottabb.
A nagyok közül legnagyobb lemaradásban éppen az Egyesült Államok van: náluk még Barack Obama alatt fogadták el a ma is érvényben lévő tervet arról, hogy (2005-höz képest) 2025-re a kibocsátásokat 26-28 százalékkal csökkentik. Ez az, amiről ma már senki nem gondolja, hogy elég lenne, és nagy a nyomás is egy bevállalósabb klímapolitikáért. Az elmúlt hetekben 1500 amerikai tudós írt Bidennek, hogy a következő évtizedben 50 százalékkal csökkentsék az amerikai kibocsátást, és ugyanezt követelte 300 vállalat és befektető is – köztük olyan, hagyományosan nem feltétlenül a zöld imázsról ismert cégek, mint a Shell, a Ford vagy az Exelon.
Könnyen lehet, hogy a csütörtök-pénteki csúcson Biden be is jelenti az 50 százalék körüli amerikai csökkentést, sőt egy több országból álló 50 százalékos klub is szerveződik hasonló célokkal – a várakozások szerint Kanada, Japán és Dél-Korea vehetnek még részt ebben.
Biden ezenkívül valószínűleg bemutatja a klímaváltozási menetrendjét, benne egy nemzetközi finanszírozási rendszer tervével, ami a szegényebb országoknak is többletforrásokat nyújtana a költséges klímavédelmi beruházásokhoz. Ebben a magántőkére is erősen számítanak, de a gazdaság zöld fordulatában most különben is van rá esély, hogy egy sor nagyvállalat és gazdasági szereplő elő fog rukkolni a saját klíma- és környezetbarát stratégiájával. Azt, hogy milyen bemondásokig jutnak a most vagy soha hangulatban, a következő napokban meglátjuk.