Kanyarban akart előzni, az út szélén maradt Orbán Magyarországa

A kormány teljesítményét azonban ennél kézzelfoghatóbb, vagy inkább mondjuk úgy, objektív adatokkal alátámasztható módon is lehet mérni, olyanokkal, amelyekhez nincs szükség nyakatekert gondolatkísérletek és érvelési hibák bevetésére. Ilyen a gazdasági adatok vizsgálata és értékelése, bár a kormány képviselői itt is próbálkoznak néha érdekes valóságértelmezésekkel arról, mit érdemes figyelni, mit nem, melyik szám miért alakult így vagy úgy, és arról mennyire tehet a kormány. Mindenesetre a gazdasági statisztikák mégiscsak szorosabb kapcsolatban állnak valamiféle, az emberek pénztárcáján is lecsapódó valósággal, így a kormánypárti értelmezések gyakran mennek át kellemetlen magyarázkodásba, amikor nem a szép adatokról kell beszélni.

A gazdasági adatok szépsége, hogy nemcsak alternatív univerzumokkal lehet őket összehasonlítani, hanem más országok adataival is, ami standard gyakorlatnak számít a társadalomtudományokban. Az évek alatt cikkek egész sora jelent meg arról, hogy Románia vagy Lengyelország hogyan hagy le minket bizonyos mutatókban, vagy hogy milyen nemzetközi listán hányadik helyen szerepel Magyarország. Ezek az összehasonlítások azért hasznosak, mert Magyarország elvileg osztozik a közvetlen szomszédjaival abban a célban, hogy fejlődjön, növekedjen és felzárkózzon az EU gazdagabb országaihoz, az Orbán-kormány pedig szeretett az évek során arról beszélni, hogyan fogjuk a kanyarban előzni a versenytársakat.

Szerencsére az, hogy mennyire sikerült ez az előzgetés, viszonylag pontosan és objektíven ellenőrizhető különböző gazdasági adatok összehasonlításával. Ebben a cikkben hat fontos mutatón keresztül igyekszünk körüljárni, hogy Magyarország hogyan teljesített az Európai Unióhoz és a régiós országokhoz képest. Valamelyest lelőve a poént, az adatokból látszik, a legtöbb vizsgált területen Magyarország lemaradt a többiektől, ami szembemegy az Orbán-kormányok unortodox gazdaságpolitikai ígéreteivel. A lemaradáshoz vezető okokról nemrég filmet is forgattunk, amiben az elmúlt másfél évtized gazdaságpolitikai húzásain keresztül mutattuk be, miért rekedt meg mostanra a magyar gazdaság, ami a 2010-es évek végén látszólag még dübörgött.

Mostani cikkünkben objektív mutatók segítségével mutatjuk be, hogyan maradtunk le a többi kelet-közép-európai országtól (KKE-régió), miben teljesítettünk nagyon jól, és milyen döntések állnak a számok mögött.

Magyarország és a többi, 2004 után csatlakozott kelet-európai tagállam fejlődését nem az EU átlagához, hanem 8 ország átlagához mérjük. Ez a 8 ország Németország, Franciaország, Dánia, Hollandia, Ausztria, Svédország, Belgium és Finnország (őket EU8-nak nevezzük). Az összehasonlításból kimaradtak a dél-európai tagállamok, mert ezek a vizsgált időszakban súlyos gazdasági válságokon mentek át, emiatt nem jelentenek igazán jó referenciaszintet. Kihagytuk Írországot és Luxemburgot is, amelyek gazdasági mutatói nem feltétlenül az országok valós fejlődését mutatják, hiszen amolyan adóparadicsomként sok cég ott könyveli el máshol megkeresett pénzét, így a GDP és egyéb makromutatók elszakadhatnak az emberek gazdasági realitásától.

Persze a régiós országok összehasonlítása sem problémamentes. Bár a 2004 után csatlakozó országokat összeköti a közös államszocialista múlt, valamint a rendszerváltás társadalmi és politikai sokkja, lehet amellett érvelni, hogy egymás mellé állítani és összemérni ezeket az országokat félrevezető: az összehasonlításban szerepelnek nagy területű és népességű országok, mint Románia és Lengyelország, amelyeket nagy belső piacukkal egészen más gazdasági lehetőségek jellemeznek, mint a klasszikusan kis, nyitott gazdaságok közé sorolt Magyarország. A spektrum másik végén ott vannak a balti államok, amelyek kisebbek, és földrajzi elhelyezkedésük miatt szorosabb összeköttetésük van a skandináv országokkal, mint, mondjuk, Németországgal vagy Ausztriával. És ott vannak az olyan országok, mint Csehország és Szlovénia, amelyek magasabb fejlettségi szintről indultak az uniós csatlakozáskor. Ezeket a különbségeket az Orbán-kormány tagjai is szeretik kiemelni, amikor valamilyen nemzetközi összehasonlításban a régió más országaihoz képest Magyarország rosszul áll. Mindezekkel együtt mégis érdemesnek tartjuk összevetni Magyarország teljesítményét a régióval, mert a hasonló történelmi tapasztalatok és a Nyugat-Európához képest elég hasonló kiindulási alap miatt érdekes eredményre vezet, ha megnézzük, melyik ország mihez kezdett az uniós csatlakozás adta lehetőségekkel.

Mielőtt rátérnénk a lényegre, még egy módszertani megjegyzés: a közgazdász-társadalomban komoly viták zajlanak arról, hogyan érdemes összehasonlítani egyes országok makrogazdasági mutatóit, és milyen adatok milyen összehasonlításra alkalmasak. Egyes megközelítések, például a folyó áron, vásárlóerő-paritáson való összehasonlítás, alkalmasabbak arra, hogy egy adott időpillanatban összevessék két vagy több ország teljesítményét, az időbeli összehasonlításra viszont alkalmasabb a volumenindexek összevetése, ami ki tudja szűrni az infláció hatását. Mi ebben a cikkben valahol a két megoldás között félúton állapodtunk meg, konstans áron, vásárlóerő-paritáson (PPP-ben és PPS-ben) vetjük össze az adatokat, ami egy kiválasztott bázishoz képest rögzített árfolyamon számol, ezzel szűrve az infláció hatását. Amint Oblath Gábor a témában megjelent cikkében kifejti, ezzel az a probléma, hogy az adatok eltérők lesznek attól függően, hogy milyen évet választunk bázisnak. Ezzel együtt, ennek tudatában is úgy ítéltük meg, hogy ezt a módszert fogjuk követni, de hogy magunkat és olvasóinkat is megnyugtassuk, az adatok összehasonlítását elvégeztük folyó áras PPP és volumenindexek használatával is. Pár mutatót leszámítva az összehasonlított adatokban a trendek nem változtak jelentősen a módszertől függően. A módszertani részletekről Koltai Mihály részletesen írt saját elemzésében, amelyben további grafikonokat is közöl a különböző adatok eltéréseiről.

És most, hogy túlestünk a kötelező körökön, nézzük meg végre, hogyan teljesített Magyarország az EU-hoz és a régióhoz képest a fülkeforradalom előtt és után, és hogy milyen tényezők magyarázhatják ezt a teljesítményt!

A kérdés viszont az, hogy ezen a csoporton belül, illetve hozzácsapva az elemzéshez a később csatlakozó posztszocialista államokat, Horvátországot, Romániát és Bulgáriát, egymáshoz képest hogyan teljesítettek az országok, pontosabban hogyan teljesített ezekhez az országokhoz képest Magyarország.

Kezdjük a gazdasági fejlődés mérésére leggyakrabban alkalmazott mutatóval, az egy főre jutó GDP-vel, ami bár nem a legtökéletesebb mutató a társadalmi fejlődés mérésére, mégis a legtöbbet emlegetett hivatkozási alap. Itt nem arról van szó, hogy az adott országban mennyivel nőtt a gazdaság, hanem hogy a bruttó hazai össztermékből mennyi jutott egy főre, vagyis ez a növekedés helyett a gazdasági fejlődés egyik (ha nem is tökéletes) mértékegysége. Ahogy már említettük, a KKE-régió felzárkózása alapvetően gazdasági sikersztori, a régió egészét nézve 2004 óta csaknem megduplázódott az egy főre jutó GDP, aminek nagy része, 55 százalék a 2010 utáni időszakra esett.

Az egy főre jutó GDP-t tekintve Csehország és Szlovénia volt a régió két legfejlettebb országa 2004-ben, és ők maradtak azok 20 évvel később is, az EU8 átlagának 79 és 80 százalékát elérve 2024-re, 66-67 százalékról indulva. Csaknem beérte őket Litvánia és Lengyelország, amelyek sokkal mélyebbről, az EU8 átlagának 43-41 százalékáról indultak, és kisebb visszaeséssel/stagnálással a 2010-es válság alatt, de lényegében folyamatos fejlődést produkáltak 2024-ig, elérve az uniós fejlettségi szint 77 és 74 százalékát. A csatlakozás pillanatától mérve ez a két ország használta ki a legjobban a lehetőségeket, Lengyelország és Litvánia is 116 százalékkal növelte az egy főre jutó GDP-t.

Magyarország grafikonja vegyesebb képet mutat: 2004 és 2013 között lényegében nem volt felzárkózás, az EU8 átlagának 52 százaléka körül állt az ország, néha egy-két százalékpontot javítva, aztán rontva tovább. 2013 és 2022 között aztán a váltás utáni felívelést meglovagolva az uniós szint 67 százalékára emelkedtünk, majd 2022 után újabb stagnálási időszak kezdődött. 2004-hez képest 53, 2010-hez képest 46 százalékkal nőtt az egy főre jutó GDP, ezzel Magyarország a 11 régiós országból a 8., illetve a 7. helyen áll. 2010-től mérve Magyarország mögött az alapból fejlettebb, ezért lassabban felzárkózó Csehország és Szlovénia, valamint Észtország és Szlovákia áll, amelyek jobban megszenvedték a Covid-járvány okozta gazdasági visszaesést.

Ezeken a grafikonokon is jól látható, hogy az elmúlt 16 évet több korszakra lehet bontani a magyar gazdasági fejlődésben. A 2010-es fülkeforradalmat pár év intenzív átstrukturálás jellemezte, amikor az Orbán-kormány rohamtempóval a saját szájíze szerint átalakította a magyar állam működését, és komoly lépéseket tett a gazdaságban is: bevezették az egykulcsos szja-t, meghonosították az ágazati különadókat, a közfoglalkoztatás rendszerének kidolgozásával és a szociális háló megnyirbálásával megágyaztak a „munkaalapú társadalomnak”, és csúcsra járatták a külföldi ipari beruházók támogatásának rendszerét is. Eközben a gazdaság alapvetően még Európa nagy részével együtt a 2008-as gazdasági válságból lábalt ki.

Nagyjából 2013-tól 2019-ig aztán a világgazdasági konjunktúrát már ezzel a magas foglalkoztatásra, külföldi működőtőke-bevonásra és alacsony vállalati adókra építő modellel lovagolta meg a magyar gazdaság. Ez az időszak volt az orbáni gazdasági kormányzás kiteljesedése, csúcsidőszaka. Ennek aztán – látszólag – a Covid-járvány vetett véget, de valójában már 2019-ben látszottak arra utaló a baljós jelek, hogy a magyar növekedési modell kifutotta magát. A gazdaságunk azóta sem talált igazán vissza a járvány előtti útra, nem sikerült új fejlődési pályára állni, helyette három éve zsinórban stagnálunk. A gyenge teljesítményhez nagyban hozzájárultak olyan külső körülmények, mint az energiaválság, az inflációs hullám, a háború és az ezeket felerősítő belső hatások, mint a rezsicsökkentés, az árstopok vagy Unióval gerjesztett konfliktus.

Magyarország igazi lemaradása ez utóbbi időszakban, különösen 2022 után a leginkább egyértelmű, hiszen míg a magyar gazdaság lényegében nem volt képes előrelépni az elmúlt években, a régió többi országa fenn tudta tartani a növekedés valamekkora szintjét. A lemaradás azonban nem 2022 után kezdődött, akkor csak felgyorsult, egyértelműbbé vált, hogy a magyar gazdasági modell kimerült, lendületét, sőt talán az alapjait vesztette.

Mielőtt erre rátérnénk, beszéljük a leginkább egyértelmű okokról, amiért Magyarország lemaradhatott a gazdasági növekedés terén. A kormány szerint a magyar gazdaságot leginkább a külső környezet, egyrészt az orosz–ukrán háború nyomán felállított szankciók, másrészt a német gazdaság gyengélkedése fogja vissza. Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter tavaly év végén például azzal magyarázta a magyar gazdaság stagnálását, hogy „a magyar járműgyártás valójában a német járműgyártás része”, a magyar autóexport és akkuexport legnagyobb része (42 és 55 százaléka) Németországba irányul, Németország pedig 2023–2024-ben recesszióban volt, 2025-ben pedig a 0,2 százalékos növekedésével éppen hogy elkerülte a harmadik negatív évet. Bár a német szál valóban releváns, önmagában nem lehet elég magyarázat a rossz magyar teljesítményre, a német ipartól ugyanis a magyar mellett a cseh és szlovák gazdaság is nagyon függ, Csehország és Szlovákia viszont 1,3 és 1,6 százalékkal tudott nőni tavaly. Ráadásul a magyar gazdaságpolitika irányítói – akik az elmúlt másfél évtizedben végig Orbánék voltak – semmit sem tettek a német függésünk enyhítése érdekében, sőt ha lehet, még tovább mélyítették. Így ha a problémáink teljes egészében a németek gyengélkedéséből adódnának, az sem hárítaná el a felelősségüket ebben az ügyben.

A Telexnek nyilatkozó szakemberek szerint ennél fontosabb, sőt a legfontosabb tényező az elmúlt három évben az volt, hogy elapadtak az országba érkező EU-s források. Ez a megfogalmazás talán nem adja vissza igazán a különböző szereplők aktív hozzájárulását, úgyhogy fogalmazzunk inkább úgy: a magyar kormány nem volt képes és hajlandó rendezni vitáit az Európai Bizottsággal, és így lényegében lemondott több ezer milliárd forint uniós támogatásról. Ezeknek az összegeknek egy része, legalább 400 milliárd forint már végleg elveszett, egy része még elvileg menthető lenne, ehhez azonban a magyar kormány aktív lépéseire lenne szükség.

Úgy tűnik azonban, hogy Orbán Viktor és kormánya úgy látja, politikailag hasznosabb az EU-val fenntartani az ellenséges viszonyt és kivárni valamilyen nagyobb politikai változást, mint biztosítani a zárolt forrásokat. Az uniós források jelentette kiesést pedig a magyar kormány saját költségvetési forrásból nem tudja pótolni, mert az állam maga is jelentősen kiköltekezett, a meglévő forrásait pedig 2022-ben és most is jelentős mértékben választási osztogatásra és saját politikai preferenciának megfelelő célokra költi, miközben a költségvetési hiányt sem sikerül kordában tartani, a kormánynak folyamatosan változtatnia kell a hiánycélján. Palócz Éva, a Kopint-Tárki közgazdásza szerint elsősorban ez, az uniós források elmaradása magyarázza azt, hogy míg a hasonló gazdasági szerkezetű és méretű, ugyanazokat a külső nyomásokat elszenvedő Csehország és Szlovákia képes volt növekedni az elmúlt években, addig Magyarország stagnál (az egy főre jutó GDP-t tekintve Csehország is stagnál a járvány óta, de van gazdasági növekedés az országban).

Zsiday Viktor befektetési szakember úgy látja, az EU-val való csatározásnak és az uniós források elvesztésének indirekt hatása is van a magyar növekedésre, ez ugyanis azt az üzenetet közvetíti sok nyugati befektetőnek, hogy Magyarország nem olyan megbízható tagja az EU-nak, nem biztonságos terepe a befektetéseknek, ezért a magánszektor beruházásának egy része is elmarad. Hiba lenne viszont csak erre az egy tényezőre visszavezetni Magyarország lemaradását. Az egész, Orbán Viktor és kormányai által kialakított magyar gazdasági modell fejlődése ebbe az irányba vezetett. Ez a folyamat pedig az összehasonlító adatainkon is követhető.

A tőke bevonását a kormány multikat jelentős állami támogatásokkal bevonzó stratégiája, a munkát pedig a foglalkoztatás növelését célzó, a munkaalapú társadalom ideológiájával is megalapozott szociális intézkedéssorozat tette lehetővé. Nem véletlen, hogy két olyan statisztika van, amelyben Magyarország minden régiós országot megelőzött: a foglalkoztatás és a bruttó állóeszköz-felhalmozás, vagyis a beruházás (utóbbiról nem közlünk grafikont).

2010-hez képest Magyarországon 25 százalékkal nőtt a foglalkoztatottság, ezzel Litvániával együtt a régió csúcsán állunk. Tegyük hozzá, hogy ez a 2010-hez viszonyított kiemelkedő teljesítmény részben bázishatást tükröz: Magyarországon eleve nem volt túl acélos a gazdaságilag aktívak aránya, 2008-tól pedig tovább csökkent a foglalkoztatottak száma, és csak 2013-ra tért vissza a válság előtti szintre. A régió más országaiban viszont nem volt ekkora visszaesés. Mindezzel együtt is azonban a foglalkoztatás növelése kimondott célja volt a magyar kormánynak, amiben kifejezetten sikeres volt.

Az Orbán-kormány a 2010-es évek elejétől úgy alakította át a magyar jóléti rendszert, hogy az a munkaerőpiac irányába toljon mindenkit, aki képes lehet dolgozni: az álláskeresési járadékot 3 hónapra vitték le, ami a legalacsonyabb szám az egész EU-ban, napi összegét pedig a mindenkori minimálbérében maximálták. A rokkantsági ellátások megvonásával is sok embert visszatereltek a munkaerőpiacra, ezekkel az intézkedésekkel pedig olyan környezet alakult ki, amelyben az emberek kis túlzással már rövid távon is a (bármilyen) munka és az éhhalál között választhatnak. Boros Tamás, az Egyensúly Intézet igazgatója szerint egy másik tényező is hatott arra, hogy többen kezdtek dolgozni: 2010 előtt látványosan nőtt a felsőoktatásban résztvevők száma, vagyis a Fidesz kormányzásának első éveiben sok friss diplomás került ki a munkaerőpiacra. A magyar munkaerőpiacon pedig a diploma jelenti az egyik legnagyobb előnyt, akinek van bármilyen papírja, asszirológiától az asztrofizikáig bármilyen, az sokkal nagyobb eséllyel el tud helyezkedni (ha nem is feltétlenül a saját szakmájában), mint akinek nincs. Ezt az előnyt Boros szerint az jelzi a legjobban, hogy az álláskeresők 99 százalékának nincs diplomája, vagyis aki diplomás, elég hamar talál munkát, ha keres.

A foglalkoztatás növekedése amúgy nemzetközi trend, szerte Európában most a legmagasabb a foglalkoztatottak aránya az elmúlt 40-50 évben, az pedig az egész régióra jellemző volt, hogy az olcsó, de jól képzett munkaerővel próbált tőkét vonzani és növekedést generálni. Ezt nevezi Zsiday Viktor a nagy uniós bérarbitrázsnak: az EU-ba frissen belépő keleti tagállamok munkaereje nagyjából el tudta végezni ugyanazt a munkát, mint a görög vagy spanyol dolgozók, hasonló hatékonysággal, de még olcsóbban, ezért a nyugati cégeknek megérte ezekben az országokban beruházni. Zsiday a Telexnek úgy fogalmazott, ez elől a folyamat elől nem lehetett elugrani, ebben részt kellett venni.

A magyar kormány viszont talán nagyobb lelkesedéssel vetette ebbe bele magát, mint a környező országok. Egyrészt a szociális háló lebontásával és a munkát szabályozó törvények nagyon vállalatbarát/neoliberális átírásával (gondoljunk például a munka törvénykönyve „rabszolgatörvényként” elhíresült módosítására, ami ellen tüntettek a szakszervezetek), másrészt a külföldi beruházások támogatásával. Ahogy az állami költésekkel foglalkozó cikkünkben részletesebben is kifejtettük, a kormány egyedi kormánydöntésekkel évi százmilliárdos összegeket költött beruházások, elsősorban ipari multinacionális vállalatok gyárépítéseinek támogatására. Máshol is voltak ilyen támogatások, de ahogy Boros Tamás a Telexnek elmondta, akkora összeget, mint Magyarország (a GDP nagyjából 3 százalékát), egyetlen másik régiós állam sem költött el ilyen célra.

A nagy munkaerő-kínálat és a sok bevonzott tőke megadta a két komponenst, ami az extenzív gazdasági növekedéshez kell. Amikor aztán az ipari trendek és talán a nyugati kapcsolatok gyengülése miatt a nyugati vállalatok már kevésbé akartak itt beruházni, a kormány átállt az ázsiai, koreai és kínai vállalatok becsalogatására. Ekkor azonban már nem működött annyira jól a modell: a hazai munkaerőpiacon ugyanis a 2010-es évek végére olyan kevés bevonható munkaerő maradt, hogy leginkább csak importtal lehetett új dolgozókat előteremteni, így jelent meg a több tízezer vendégmunkás az országban.

Ez a tendencia rávilágított arra, amire sok közgazdász is felhívja a figyelmet, vagyis hogy a magyar foglalkoztatás már nem nagyon növelhető, hiszen aki képes rá, az már dolgozik. Ahogy Reizer Balázs, az ELTE KRTK-KTI közgazdász kutatója magyarázza, lényegében eljutottunk a teljes foglalkoztatottság szintjére, és bár van még pár százezer ember az országban, akiket jókora erőfeszítések árán be lehetne vonni a munkaerőpiacra, ehhez speciális állami programokra lenne szükség, egészen más típusúakra, mint amilyeneket a Fidesz-kormányok alatt bevezettek. A foglalkoztatás tehát a jelenlegi körülmények között már nem növelhető, ezzel elmentünk a falig. A dolgozók száma innentől várhatóan csökkenni fog, ha nem is a gyenge gazdasági teljesítmény és leépítések miatt, akkor azért, mert egyre kevesebb az aktív korú az elöregedő magyar társadalomban.

Az olyan, szaknyelven „feszesként” emlegetett munkaerőpiacnak, ahol majdnem mindenki dolgozik, aki tud és akar, van egy olyan hatása, hogy felfelé hajtja a béreket. A munkaerő szűkössége jobb alkupozícióba hozza a dolgozókat, akiket csak egyre nagyobb fizetésekkel lehet átcsábítani új munkahelyekre. A kormány azzal is hozzájárult a bérek növekedéséhez, hogy folyamatosan emelte a minimálbért és a garantált bérminimumot. Mindez valóban érzékelhető bérnövekedést hozott Magyarországon a 2010-es évek második felében a piaci szektorban (ezzel párhuzamosan viszont az állami dolgozók sokaságának bérét hosszú időn át alacsonyan tartották). De nézzük, nemzetközi összehasonlításban hogyan állunk ebben a mutatóban!

Az éves átlagkeresetek az OECD adatai alapján Magyarországon 31 százalékkal nőttek 2024-ig a 2010-es bázishoz képest, ami a hatodik legmagasabb abból a nyolc országból, amelynek kereseti adatait összehasonlítottuk (Románia, Horvátország és Bulgária nem szerepelnek az összehasonlításban, mert nem tagjai az OECD-nek, így nincs róluk elérhető, összehasonlítható adat). Vásárlóerő-paritáson számolva viszont Magyarországon nőtt legkevesebbet az éves átlagkereset, és az EU8 átlagához viszonyítva is nálunk volt a legalacsonyabb a bérfelzárkózás. Magyarország 8, míg Szlovákia 14, Lengyelország 19, Lettország 34 százalékkal került közelebb a nyugati gazdag országok átlagához. Több régiós ország ráadásul úgy ért el nagyobb felzárkózást, hogy amúgy magasabb szintről indult, mint Magyarország. 2004 óta a régióban az átlagkeresetek átlagosan 55 százalékkal emelkedtek, Magyarországon ugyanehhez a bázishoz képest 34 százalékkal nőtt az átlagbér.

Akkor sem szerepel sokkal jobban Magyarország a nemzetközi összehasonlításban, ha az éves átlagkereset helyett a medián órabéreket nézzük, amiről az Eurostat közöl becslést minden negyedik évben. Egyelőre még csak 2022-ig elérhető az adat, addig a 10 KKE-ország az EU8 átlagának 61 százalékát érte el, mint 2006-ban (az első évben, amiről vannak releváns adatok).

Magyarországon az EU8-as szint 53 százalékát értük el, 19 százalékkal közelebb kerülve 2006 óta, ez azonban a második legalacsonyabb szintet (Bulgária előtt, Lettországgal holtversenyben) és a harmadik leglassabb felzárkózást jelenti (megelőzve a sokkal magasabb szintről induló Csehországot és Szlovéniát. 2006 óta pont megduplázódtak, 2010 óta pedig 57 százalékkal emelkedtek a magyar medián órabérek, utóbbi szintén a harmadik leglassabb növekedést jelenti a régióban. Az Eurostat vásárlóerő-szabványnak nevezett mesterséges valutájában kifejezve pedig Csehországgal megosztva a legkisebb növekedést mutatták 2004 óta a medián órabérek.

A kormány tehát hiába pörgette föl a foglalkoztatás növelését és nyomta feljebb alulról a béreket, ez a magas nyomású politika is csak arra volt elég, hogy ne a legutolsók legyünk a régiós versenyben.

Miközben a Fidesz retorikájában állandóan a családok jóléte, gazdagodása volt fókuszban, és a politikáját is mindig átitatta egyfajta jóléti alku – amiben a háztartások növekedést kapnak, ha cserébe hagyják a Fideszt akármilyen eszközzel megtartani a hatalmát –, ez a stratégia valójában nem hozott kiemelkedő eredményeket. Az objektív mutatók alapján az Orbán-rendszer nem volt sikeresebb a bérfelzárkóztatásban, mint bármely más, kevésbé irányított, kevésbé autoriter megoldás a régióban arra, hogy a háztartások jövedelme gyorsabban érje utol a nyugati szintet. A medián háztartási jövedelem 2010-hez 67 százalékkal nőtt ugyan Magyarországon, ez azonban a harmadik legalacsonyabb növekedést jelenti a régióban, Szlovénia és Szlovákia előtt. A magyar medián háztartási jövedelem az EU8 átlagának a felét sem érte el, 45 százaléka volt 2024-ben, ami a leglassabb felzárkózást jelenti.

Az extenzív növekedési modell és a magas nyomású gazdaság problémája, hogy amint nem lehet már újabb tőkét és munkaerőt bevonni, nem lehet még több fát dobni a tűzre, a tűz lassan kialszik, a növekedés lelassul és megáll. Idővel a növekedést és a bérek emelkedését is akkor lehet problémák nélkül fenntartani, ha a termelékenység is növekszik, vagyis adott mennyiségű dolgozó adott mennyiségű tőkéből több értéket tud előállítani. A termelékenység növelésében – így az intenzív növekedésre való átállásban – azonban a magyar modell nem szerepelt igazán fényesen az elmúlt 16 évben.

Magyarországon az egy ledolgozott órára jutó GDP az EU8 átlagához képest a harmadik legalacsonyabb a 11 régiós ország közül, Bulgáriát és Horvátországot éppen hogy megelőzve. Ha viszont azt vizsgáljuk, hogy mennyivel nőtt a termelékenység, 2004-hez képest a legrosszabb, 2010-hez mérve a második legrosszabb képet mutatja Magyarország. Ezt a tényt érdemes árnyalni azzal, hogy ma Magyarországon nagyságrendileg egymillió emberrel többen dolgoznak, mint akkor, azok pedig, akik korábban munkanélküliek vagy inaktívak voltak, később jellemzően olyan munkakörökben kezdtek el dolgozni, amelyek lefelé húzzák az átlagot – a magas foglalkoztatás és a termelékenység érdemi javulása között tehát volt egyfajta trade off.

Magyarországon a 2010-es bázishoz képest 11 százalékkal nőtt az egy ledolgozott órára jutó GDP, míg például Csehországban 32, Lengyelországban 34, Romániában pedig 85 százalékkal nőtt ez a mutató. Összességében elmondható, hogy a régió a termelékenységben nem tudott annyira felzárkózni, mint az egy főre jutó GDP-ben, részben pont azért, mert a legtöbb ország valamilyen szinten ugyanazt az extenzív, a foglalkoztatás bővítésére és tőke bevonására építő modellt alkalmazta, mint Magyarország, ezért az egész régió együtt az EU8 átlagának 40 százalékáról 57 százalékára tudott emelkedni a 2024-ig tartó 20 évben. Magyarország viszont a 2010-es bázishoz képest Szlovákia után a második leggyengébb termelékenységnövekedést produkálta, és az EU8 átlagához képest még romlott is ez a mutató 2010 óta.

Mindez még a bővülő foglalkoztatás termelékenységet lehúzó hatásával együtt is magyarázatra szorul, hiszen elvileg a sok multi bevonzásával azért érdemben nőnie kellett volna a magyar gazdaság hatékonyságának. A nagy multikban – legyenek azok akár ipari, akár szolgáltató cégek – általában sokkal hatékonyabban dolgoznak az alkalmazottak, vagyis ha sok a multi, akikhez átmennek a dolgozók a hazai kisvállalatoktól, akkor nőnie kellene a termelékenységnek. Boros Tamás szerint viszont Magyarországon az történhetett, hogy a multik elszipkázták a termelékeny munkaerőt a kkv-któl, amitől viszont a hazai kisvállalatok termelékenysége olyan szinten leromlott, hogy azt a multik sem tudják eléggé kompenzálni. Boros Tamás olyan adatokat mutatott a Telexnek, amelyek szerint míg a magyarországi nagyvállalatok termelékenysége az uniós átlag 58 százalékán van, addig a kisvállalkozásoknál ez az arány csak 52, a mikrovállalkozásoknál pedig mindössze 36 százalék, az Egyensúly Intézet igazgatója pedig azt is hozzátette, hogy a multik és a hazai kiscégek termelékenysége között a régióban Magyarországon a legnagyobb a különbség.

A kkv-k termelékenységén az sem segített, hogy a cégek nagyon sok uniós és állami fejlesztési támogatást kaptak, ami – ahogy arról az uniós források felhasználásáról és hatásairól szóló cikkünkben is részletesen írtunk – arra ösztönözte őket, hogy a hatékonyság és termelékenység növelése helyett a források megszerzésére optimalizáljanak, a versenyképesebb működés helyett a pályázatírással és/vagy politikai kapcsolatépítéssel igyekezzenek előrébb jutni.

A magyar termelékenység növekedése ellen hat az is, hogy hiába hizlalt a kormány állami megrendelésekkel hatalmassá több magyar vállalatot is, alig nőttek ki nemzetközi szinten is versenyképes és sikeres magyar cégek az elmúlt másfél évtizedben. Boros elmondása szerint a régió 500 legnagyobb vállalata közül mindössze három olyan magyar cég van, amelynek nincs köze a magyar államhoz, vagyis valamilyen szinten nem állami cég, mint az MVM, vagy nem állami megrendeléseken nőtt nagyra (a kérdéses három cég a Videoton, a Richter és a Kite). Zsiday Viktor szerint azért sem nőtt ki Magyarországról egy olyan, regionálisan sikeres multi, mint a Kifli, a Bolt vagy, mondjuk, a Gymbeam, mert a piaci mechanizmusok sokkal kevésbé működnek Magyarországon, ezeket kiiktatták, de legalábbis tompították. Ez ugyanúgy betudható a már említett uniós forrásoktól és állami támogatásoktól való függőségnek, mint a haveri kapitalizmus, state capture, magas szintű korrupció jelenségének, bármelyik elnevezést válasszuk is. Boros Tamás ehhez hozzáteszi, hogy ezek miatt az intézményi, jogállamisági bizonytalanságok miatt sok vállalkozó úgy érzi, nem is igazán érdeke igazán nagyra növelni, sikeressé tenni a vállalkozását, mert azzal csak azt kockáztatja, hogy kormánypárti körök elcsaklizzák tőle a cégét, vagy tönkreteszik a piaci helyzetét.

A lemaradás nyilván nem csak az egymást követő Orbán-kormányok hibája, a legtöbb grafikonon látszik, hogy 2004 és 2010 között, a szocialista és liberális Medgyessy-, Gyurcsány-, Bajnai-kormányok idején is romlottak a mutatók, ami a rossz nemzetközi környezetnek és a magyar gazdaságpolitika hibáinak is betudható. 2010 után viszont a Fidesz-kormányok azt ígérték, hogy az unortodox és kézivezérelt, magas nyomású gazdaságpolitikájukkal a kanyarban fogunk előzni, és ez a fajta tökös, aktív, a tűzre olajat öntő és a közgazdasági főáramra fittyet hányó politika lesz a garanciája annak, hogy Magyarország beéri a kulturális és politikai értelemben már amúgy is hanyatlónak bélyegzett Nyugatot. A cikkünkben bemutatott adatok viszont azt mutatják, hogy bár gurult a magyar kocsi, inkább mások előztek minket, kanyarban és egyenesben is.

Az pedig nagy kérdés, hogy a kialakult hátrányunk ledolgozható-e, és ha igen, hogyan. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a jelenlegi gazdasági modellel ez nem fog működni, komoly strukturális változás kellene, extenzívről intenzív gazdasági módra kellene átállni. Annak viszont nincs jele, hogy az Orbán-kormány változtatni akarna a saját taktikáján. A kormány továbbra is sorra számol be arról, milyen üzemek nyílnak az országban és még 150 gyár nyitását ígéri, miközben már nincs igazán, aki ezekben dolgozzon. Az ide települő, egyre inkább távol-keleti, egyre nagyobb arányban akkuipari cégeknek pedig messze nincs akkora magyar beszállítói láncuk, mint a német autógyártóknak volt. Mindez ahhoz vezet, amit Palócz Éva extenzív stagnálásnak nevez. Ez lényegében azt jelenti, hogy a kormány próbálja életben tartani azt a gazdaságszerkezetet, ami a 2010-es években a növekedést garantálta, de ennek már a feltételei sincsenek meg, és eredménye sincs: nincs, mivel hajtani a motort, és nem is haladnak előre a kerekek. Az álló, megrekedt autóból pedig igazán komolytalan azt kiabálni ki az ablakon, hogy bizony mindenkinél előbb érünk majd a célba.