Még mindig jobb a hithez nyúlnom, ha valami baj van, mint a heroinhoz

Nyolc évem telt úgy, hogy egyre mélyebbre kerültem, aztán áttértem az intravénásra. Tizenhét éves koromban anyámék észrevették, hogy valami nem stimmel. Konfliktus volt otthon, a család összeült: először a köztudottan vallásos zsibriki rehab jött szóba, de én azt elutasítottam. Anyu nagyon hitt benne, hogy a fia nem lehet ilyen hülye, hogy ennyit cuccozik. Mindig szerette volna elhinni az én hazugságaimat. Aztán a pécsi drogambulanciára mentem, 2000-ben pedig kórházba kerültem a drogfogyasztás miatt, akkor már pszichiátert is raktak mellém. Politoxikomán voltam, mindent nyomtam mindennel, ennek gyakorlatilag egyenes következménye volt, hogy megreccsenek.

Összeomlottam, négy év úgy telt el, hogy vissza-visszakerültem a pszichiátriára. Kerestem közben Istent meg az igazságot, hogy mi az élet értelme. Buddhista közösségekbe kezdtem járni, bár a családunkban nem volt senki vallásos, csak a nagymamám, akiről tudtam, hogy imádkozik értem. Utána megkaptam a negyedik pszichiáteremet, és sikeresen jöttem ki abból a terápiából. Megházasodtam az első feleségemmel, kerestem közben továbbra is Istent. Eközben teljesen ráfüggtem az egészséges életmódra, azzal is kipörgettem az idegrendszeremet, két évem telt el úgy, hogy éheztem. A függőség nem múlt el, ugyanarról szólt az életem: mikor nyomok be magamba valamit, amitől majd jobban leszek. Az lett a vége, hogy megint kórházba kerültem. Az idegrendszerem annyira kész volt, hogy 12 gyógyszert szedtem egy nap, háromhetente injekcióztak, hogy egyben tartsanak. Közben pedig kerestem tovább Istent.

Aztán összeomlott körülöttem minden, a feleségem elhagyott, a munkámat elvesztettem. Addigra több ezer oldalnyi szövegem volt, buddhizmus, ezoterizmus, elkezdtem ezeket egy újabb tan miatt kidobálni, hogy ettől majd megvilágosodok. Volt egy kis Újszövetségem, egy fekete: hozzányúltam, hogy ezt is kidobom. De nem tudtam. Végül megfogtam és kinyitottam. Ez persze világi szemszögből kicsit fura, de nekem mindegy, hogy ti erről mit gondoltok. Egy erő kinyittatta velem a Bibliát, János evangéliumát, annál a résznél, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Patakokban folyni kezdett a könnyem, sírtam két napon át, és úgy éreztem, elértem oda, ahova mindig is vágytam. Végül így tértem meg, a rehabilitációm is így folytatódott tovább: úgy hiszem, innentől Isten vett a kezébe.

Persze nem fizette ki senki a megtérésemkor a tartozásaimat, nem kért senki bocsánatot helyettem, nem lett munkahelyem rögtön. Mindenki azt hiszi, hogy aki megtér, annak varázsütésre minden jó lesz. Nem lesz. Csak tudod már látni, hogy egyszer még igenis jó lesz. Sokan azt mondják, hogy a hittel csak függőséget váltottam – de nem mindegy, hogy ezzel építek napi szinten több száz embert, az anyaggal meg leépítettem mindenkit, aki csak volt. A világ nem tudja megadni azt a hitet, hogy az vagy, akinek lettél teremtve. És ezért használom a hit szót, nem a vallásosságot. Én mindenesetre nem tudnék a rehabilitációra jelenleg Jézusnál jobb receptet, nagyon fontos a hit benne.

Aztán kimentem külföldre dolgozni. Pszichiátriákat jártam, le akartam állni az alkohollal és a droggal. Lett közben egy párom, vele egy kimenőmön össze is hoztuk a lányunkat. Én már a terhességi időszakban ugyanúgy ittam, gyógyszert szedtem. Kórházban kezdtem el dolgozni itthon műtősegítőként, és folyamatosan leraboltam a műtőt anyagért. Néhány orvos tudta ezt, de sajnos bíztak bennem; mert nem tudtam hibázni, amikor anyag volt bennem. Aztán egyre mélyebbre kerültem, huszonhat éven át szinte nem is voltam tiszta. A kapcsolatunk megromlott, kocsmákba jártam. Kimentem ismét Németországba, ott érkezett a hívás, hogy vége. Beparáztam, azt éreztem, csak azért nem nyírom ki a páromat, mert akkor a kislányom intézetbe kerül, én meg börtönbe, és soha többé nem látom. Másfél évig nem láttam a lányomat, bíróságra vittük az ügyet. Hogy legyen papír, bementem egy rehabilitációs intézetbe is, de egy hónap után kijöttem. Úgy éreztem, én biztos kész vagyok már.

A bíróság úgy döntött, hogy minden hónap második hetében lehetek a kislányommal három-három órát. Mindig, amikor vége lett a gyereklátogatásnak, az volt az első, hogy hazamentem, és ami volt otthon kábítószer, azt belőttem, ittam, gyógyszereztem, ez ment három évig. Nem tudtam már máshogy dolgozni, csak kábítószerrel. Nem reggeliztem munka előtt, hanem belőttem magam. Nem is értem, hogy éltem túl ezt a huszonhat évet.

Öten elmentek körülöttem. Az én toleranciaszintem akkorára nőtt már, hogy nem tudtam kiszállni az ágyból anyag nélkül. Egy nap éreztem, hogy ha ez így megy tovább, temető lesz a vége. Összeomlottam, be akartam menni valahova. Volt egy jóakaróm, akit kihasználtam, de segített nekem. Tőle volt pénzem is: elég volt kinyújtanom a kezemet, manipulálni, és mindig volt pénzem. Az én keresetemet csak a kábítószerre fordítottam. A segítségével csoportban kezdtem, de mindig hazudtam nekik, lőttem magam továbbra is. Ha eltört a kezem, levettem a gipszet és alá szúrtam. Aztán csak itt, az intézetben tudtam meg, hogy én intéztem el, hogy bekerüljek Ráckeresztúrra.

Félve jöttem ide, azt hittem, olyan lesz, mint a börtön, hogy biztos belém fognak állni. Megérkeztünk, és mindenki elkezdett ölelgetni, nem értettem. Bennem ott eltört a mécses. Akkor már nagyon rég nem sírtam. Azt mondtam, csak vissza akarom kapni az életemet, én nem akarok többször mélyen lenni. A hittel nem volt kapcsolatom, amíg be nem jöttem ide. Egy héttel a beérkezésem után tudtam meg, hogy édesapám meghalt, akkor nagyon összetörtem. Zokogtam, négykézláb a bokrok alatt kerestem a fecskendőket, mintha ott lennének elszórva. Onnantól kezdve elkezdtem imádkozni. Először nagyon sokat kértem. Fizikai fájdalmaim voltak, azt kértem, mulassza el, hadd éljek úgy, mint azelőtt – biztos akkor is voltak fájdalmaim, de akkor kábítószerrel nyomtam el.

Egyszer egy este szélcsendben imádkoztam, és nem tudom azóta sem hova tenni, de ahogy elkezdtem az imám, éreztem valami szellőt. Amint befejeztem, eltűnt. Azt éreztem, hogy meghallotta az imáimat. Nem telik el úgy nap azóta, hogy ne adnék neki hálát azért, hogy itt vagyok. Ebben a házban szeretetet és bizalmat kaptam a srácoktól. Nem tudtam korábban, hogy vannak érzelmeim, de már tudok sírni, mert felkavarnak, amiket hozok. Az Istennel való kapcsolatomat pedig nem fogom elhagyni. Itt nem kötelező a vallást elsajátítani, de sokan keresik Istent. Szerintem nincs olyan, hogy Isten nélkül megtalálni a tiszta utat. Végül én is rájöttem, hogy az az üresség, ami keletkezhet bennem, azt az anyag helyett Istennel kell betöltenem. Hátha meg fogja bocsátani nekem azt a huszonhat évet.

Korán kezdtem el szert használni, így érzelmileg is leragadtam egy kamasz szintjén, szélsőséges érzelemmegélésekkel és kaotikus kapcsolatokkal férfiakkal, ahol én voltam általában a bántalmazó szerepben. Ez így ment tizenöt és harmincéves korom között, voltak egészségi problémáim, voltam kórházban, a karrieremet viszont jól építettem, ezért a családom nem tudott a szerhasználatról. Aztán a magam köré épített hazugságfal és a környezetem állandó manipulálása miatt teljesen összeomlottam, harmincéves koromra értem el egy klasszikus mélypontot.

Először azt gondoltam, hogy mint az egész szerhasználatot, úgy a leállást is egyedül fogom megoldani. Aztán egy barátnőm ajánlott nekem egy addiktológiai konzultánst, aki szintén felépülő szenvedélybeteg volt. Arra gondoltam, hogy jó, hozzá elmegyek, őt biztos nem fogom tudni úgy manipulálni. Ő küldött el az NA-ba. Az első gyűlésen nem igazán értettem, miről beszélnek, mik ezek a furcsa bennfentes fogalmak, hogy szponzor, lépésírás, és mi értelme NA-s irodalmakat felolvasni, mindig ugyanúgy, mint a keresztény liturgiában. De azt éreztem, hogy ezek olyan emberek, mint én, csak tudnak valamit, amit én még nem. Az elsőre nyilván senki sem túl jókedvűen megy; azért megy oda, mert azt érzi, hogy nem maradt már más hátra. Mégis természetesen és kedvesen fogadtak az emberek. Az első gyűlésem pont egy szülinapi volt, egy olyan emberé, akinek a második tisztasági évfordulója volt. Nem a drogról beszélt, hanem hétköznapi dolgokról, hogy mennyit ad neki a horgászat, hogyan kezeli az indulatait. Azt éreztem, hogy itt nem érhet bántódás, nincs félnivalóm.

Ez azonnal betalált, elkezdtem járni gyűlésekre. Az első spirituális élmény maga a közösség volt. Ez az, ami szerintem minden függőt, aki odatéved, megérint, hiszen a függőség betegsége a magány betegsége is: folyamatosan hazudsz, titkolózol, nincs valódi intimitás az életedben. A függőség szerintem az egész fogyasztói társadalom betegsége, egy spiritualitás nélküli lét. Ez mindenkit érint, a túlfogyasztásnak, a javak felhalmozásának, a végletes individualizmusnak a spirituális válsága, a szenvedélybetegek kvázi a tünethordozók. Az NA valódi közösség, ahol nem számít, ki honnan jött, hogy elszívott egy spanglit vagy húsz évig lőtte magát. Mindegy, mindenkinek ugyanaz a problémája, az ebből való kilépés vágya hozza össze ezeket az embereket. És az, hogy utána mindannyian többet is akarunk ettől a felépüléstől. Azt magadtól is el tudod érni, hogy ideig-óráig ne használj szereket, de a felépülés egy önismereti út, spirituális fejlődés, arra viszont nem hiszem, hogy bárki képes egyedül. Emiatt is evidensnek tartom, hogy bár négy éve tiszta vagyok, visszajárok ebbe a közösségbe, és visszaadok abból, amit kaptam.

Az NA-ban van öt ajánlás, járj a gyűlésre, legyen egy szponzorod, írd a lépést, maradj tiszta, és legyen szolgálatod. Sokan ott buknak el, hogy elérik például az egyéves születésnapjukat, addig még van lendület bennük. De a többin nem dolgoznak, nem tesznek vissza a programba, aztán előbb-utóbb visszaesnek. A lépésírás tulajdonképpen arra van, hogy ezt megakadályozd, és egy önismereti utat kezdj járni. Ez egy spirituális út, nem vallásos, lehet számodra a felsőbb erő az, amit te annak gondolsz akár az NA-közösség maga – ateistaként is tudsz azonosulni. A tizenkét lépés onnantól, hogy felismered a drogokkal szembeni tehetetlenségedet, és azt, hogy nem te vagy a világ közepe, tulajdonképpen eljuttat odáig, hogy megbocsátasz a múltadért saját magadnak, megtanulsz valahogy hasznos tagjává válni a társadalomnak. Nem a szereken van a hangsúly itt, hanem a függőség természetén. Nem azt mondod, hogy sziasztok, X. Y. vagyok, heroinista, hanem, hogy X. Y. vagyok, függő.

Mindenki, aki eljut a mélypontra, azt érzi, hogy valami isteni erőben, kegyelemben részesült, mert mások ezt nem élik túl. Szinte mindenki ismer valakit, aki meghalt a szerhasználat során, ilyenkor azt érzed, te is lehettél volna az, de mégsem veled történt. A tizenkét lépésben a második ponttól megjelenik egy felsőbb erő, ez fokozatosan épül fel benned. Van, aki évekig építi, van, aki már úgy megy a csoportba, hogy van hite. Én ateista családból jövök, a vallás cikinek számított, de nagyon szorongató volt ez az individualizmus, hogy minden rajtad múlik. Aztán ha átadod magad ennek a hitnek, akkor jössz rá, hogy neked segítség, közösség kell. Végül is ebben rejlik a programnak a spiritualitása, hogy elkezded észrevenni, hogy minden mindennel összefügg a világban, és hogy te is a része vagy ennek a nagy egésznek. De nem az irányítója, ahogy azt az aktív szerhasználat alatt gondolod. Én nem lettem, soha nem is leszek például keresztény, de ha belső csendre van szükségem, már nyugodtan bemegyek egy templomba. Szerintem nemcsak a függőségből való felépülésnek, hanem az emberi életnek is elengedhetetlen alapköve a hit. Erre szükség van, de hogy ki milyen programban vagy módszerrel találja meg, az változik egyénenként.

Az intézet nagy épületében húszan laknak, a tinirehabon, az eredetileg kamaszoknak szánt épületben szintén ennyien voltak, amikor ott jártunk. A napi ülések laikus szemmel elképesztő erősnek tűnnek itt: 14 évestől 40-esekig beszélnek emberek arról, hogy függők, ki tudják mondani, hogy problémájuk van. A kör tagjaként beszéltem én is a családunk érintettségéről: egy diszfunkcionális, függővel nehezített család tagjaként végképp hihetetlenül bátornak tűnik bárki, aki nemcsak kimondja, hogy függő, de tenni is akar ellene.

A családunkban látott függőségmintázatokon keresztül idegennek tűnt elsőre a bibliaóra, az „Isten hozott” szófordulatok és az ima az intézeti látogatás során. Azt tanultam az állami rehabok világából, hogy a Biblia és a vallás valami olyasmi, amit minden függő a háta közepére kíván. Erdős Eszter, az intézet vezetője aztán elmondta, ő úgy látja, más intézményekben is van bibliaóra, nemcsak náluk, „de oda nem megy be senki, mert egymás előtt is cikinek érzik, hogy »mi van, szentfazék lettél?«. Nálunk viszont ez kötelező, a bibliaóra és az istentisztelet is. De ez egy keresztény intézmény.

Ha azt kérdezed, mivel ad többet az egyházi rehabilitáció az államinál, akkor azt mondom, hogy például a szeretettel. Itt úgy hiszem, hogy nem a bibliaóra miatt térnek meg a srácok, hanem azért, amilyen a légkör. Hiába lenne csak a bibliaóra, ha minden más nem így működne.”

Erdős Eszter zűrös család gyereke volt, 18 évesen tért meg. 8 éves kora óta misszionárius akart lenni, bár, ahogy ő fogalmaz, „sosem gondolta, hogy az is lesz”. A Széll Kálmán térnél nőtt fel, az akkor Kalef néven futó tér volt a drogosok fő gyülekezőhelye a 70-es években. „Az összes haverom drogos volt. Az összes házibuliban én voltam az egyetlen, aki nem anyagozott. Én akkor arra voltam büszke, hogy tudok hülye lenni drog nélkül is. Tudok én az asztalon táncolni, a pesti éjszakában üvölteni, meg mit tudom én, de az összes haverom drogos volt” – mesélte.

Megtérése után elhatározta, hogy elmondja barátainak, még ha kinevetik is: „Elmondtam a Moszkva téri haveroknak, ők pedig nem röhögtek ki. Akkor még nem volt szociális munkás szak, de szociális munkás lettem ott a téren.” Erdős a nappalijában tartott 40-50 főnek bibliaórát ezután. Bekerült végül az ökumenikusok kallódó missziójába, és ahogy ő fogalmaz, egy idő után a kallódók és a Moszkva tér összeért: a Moszkva téri önkéntes drogmisszió meg a hivatásos kallódó misszió.

1983-ban az állam felkérte az Ökumenikus Tanácsot, hogy foglalkozzanak a deviáns fiatalokkal. A tanács elnöke református volt, ő hozta létre a Kallódó Ifjúságot Mentő Missziót. A misszió egyik esperese hívta Erdőst is a kallódóba. Az elhívása után szakirodalmat kezdett olvasni, megismerte a Portage-modellt, bejárta az NDK-t és Svájcot, utóbbiban szimpatikus lett számára, hogy exfüggők foglalkoznak a függőkkel a rehabon. A svájciak felajánlották, hogy segítenek neki itthon rehabot nyitni, vesznek egy házat is, csak olcsó legyen: így került az intézet Ráckeresztúrra, 1986-ban meg is jöttek az első betegek.

„A svájci modellt aztán szinte teljesen átvettük – egyedül azt nem, hogy ők nagyon konfrontatívak voltak. Én azt választottam, hogy nálunk a személyközpontú pszichológia fog működni: e mellé megtartottuk a kereszténységet is, hiszen lelkész voltam.”

Erdős szerint a vallás kifejezetten hasznára válik egy rehabilitációs intézetnek, ritka viszont szerinte az, hogy valaki vallásosan érkezzen rehabra. Ő úgy látja, a legtöbben hitre jutnak az intézetüket választók közül, bár templomba járó emberek nem lesznek belőlük: bár az egyházközösségek szerinte befogadók, a klienseik nem tudnak kapcsolódni hozzájuk. A hitüket viszont megtartják.

„Mégis van olyan, hogy bejön ide egy srác, aki vascsővel verekedett még aznap, káromkodik, aztán megrökönyödik, hogy itt szent énekeket énekelnek. A harmadik, negyedik nap pedig már énekel velük.”

Mint Erdős fogalmaz, sok út vezet Rómába, nem minden, de sok. Ha valaki változtatni akar, sokféle módszer van előtte. Egy vallásos intézetben sem kényszer a vallás, a bibliaórán és az istentiszteleten kötelező a részvétel, de „hinni nem kötelező. Hinni lehetőség, egy bónusz, a hab a tortán.” Ő úgy látja, a terápiás otthonoknak nem a méregtelenítés a valódi céljuk, a kliens „attól még anyagozni fog utána tovább. A gondolkodásuknak, az érzéseiknek kell megváltoznia, a magatartás és a viselkedés. Attól, hogy nem anyagozol, még lehetsz boldogtalan – fejtette ki Erdős, majd hozzátette:

– Ha a vallás felé fordulnak, kimennek innen, valami éri őket, akkor inkább töltik be hittel az űrt az anyag helyett. De aki nem jut hitre, az is betöltheti mással, lehet élethossziglan józan. Nem csak az tud kigyógyulni, aki hitre jut, és visszaeshet az is, aki hitre jutott. A vallás nem a terápia szoros része igazából: azért kapod meg, hogy boldog életet élhess a függőség után is.”

—

Függőségsorozat a Telexen

Ez a cikk a függőségek témáját feldolgozó sorozatunk hatodik része. Korábbi cikkeinket a témában itt tudja elolvasni:

• Első rész: Az addikció nem választás, hanem válaszreakció az emberi szenvedésre
• Második rész: Együtt sírtam az alkoholbeteg klienssel, aztán továbbküldtem a háziorvosához
• Harmadik rész: Nem vagyok függő, én nem a kocsmában iszom
• Negyedik rész: Függőkön segítenek, mert ők is tudják, milyen a szenvedés
• Ötödik rész: Azért jó színész, mert iszik, vagy azért iszik, mert jó színész?