Mit tett eddig Európa azért, hogy képes legyen magát megvédeni?
Mit tett eddig Európa azért, hogy képes legyen magát megvédeni?
Illusztráció: Alexia Barakou / Investigate Europe

Mit tett eddig Európa azért, hogy képes legyen magát megvédeni?

Legfontosabb

2022. március 29. – 14:45

Kálmán Attila
Investigate Europe

Másolás

Vágólapra másolva

Az ukrajnai háború miatt élesen vetődött fel a kérdés: képes lenne Európa megvédeni magát? Egy közös EU-s hadsereg gondolata már régóta téma, de konkrét lépések ebbe az irányba csak az elmúlt néhány évben történtek. Az Investigate Europe nyomozása alapján nem sok esély van arra, hogy a NATO nélkül a közeljövőben katonailag ütőképes legyen Európa. Ami pedig eddig történt az EU-ban, abból újra és újra az látszik, hogy az európai emberek biztonsága mellett a nagy hadiipari cégek profitja legalább olyan fontos.

Miután Oroszország megtámadta Ukrajnát, és ukránok millió menekültek el az országukból, Európa megmozdult. Magyar és lengyel civilek tömegei igyekeztek a menekültek segítségére, de nemcsak a szomszédos országokban, hanem a háborútól több ezer kilométerre is ugyanez történt. Lisszabonban az ortodoxoknak adott régi templomban gyűjtik az adományokat, a kontinens másik végéről pedig norvég keresztény csoportok küldtek buszokat az ukrán határra a menekültekért. Az Ukrajna mellé küldött NATO-egységeknek viszont körülbelül a fele amerikai: katonákból mintha nem állna olyan jól Európa, mint segíteni akaró állampolgárokból.

„Világos, hogy az ukrajnai háború miatt a védelmi kérdések a politikai napirend csúcsára emelkedtek. Az emberek tudni akarják, hogy mit csinál pontosan az EU ezen a területen, hogy költik el az adófizetők pénzét” – nyilatkozta nekünk Emily O’Reilly, európai ombudsman.

Egy közös EU-s hadsereg régóta újra és újra felmerülő ötlet. Az Investigate Europe annak járt utána, hogy mit is jelentene pontosan egy ilyen sereg, milyen érdekek irányítják azt a folyamatot, amit az EU militarizációjaként emlegetnek, és hogy milyen realitása van annak, hogy az unió katonai erőt tudjon felmutatni.

A kérdés nem csak Ukrajna miatt került előtérbe, hanem azért is, mert a franciák az ötlet leghangosabb támogatói, és 2022-ben ők töltik be az elnöki tisztséget az EU-ban. Emmanuel Macron régóta mondogatja, hogy az uniónak „stratégiai autonómiára” kellene törekednie, saját katonai és technológia kapacitásokkal, mert a NATO-tól való függés túlságosan kiszolgáltatottá teszi Európát az USA felé.

Február 24-én világossá vált, hogy az orosz fenyegetés nem játék. De vajon képes-e lépni az EU abba az irányba, hogy megvédje magát, ha arra kerülne a sor?

Sokkterápia

A második világháború lezárása után kisebb konfliktusokat és a délszláv háborút leszámítva hosszú békeidőszak kezdődött Európában, aminek az egyik következménye a honvédelmi büdzsék leépülése volt. „A koszovói légi háború után jöttek azok a válságok, amik már megmozdították a gondolkodást Európában is arról, hogy kéne valamit a védelemmel foglalkozni” – magyarázta Csiki Varga Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tanára. A nagy fordulópontot a Krím annektálása, a 2015-ös migrációs krízis és az Európa nagyvárosait ért terrortámadások jelentették. „Ez egy stratégiai sokk volt” – mondta a szintén az NKE-n tanító, Németország-szakértő Speck Gyula.

Minden elemző, akit megkérdeztünk, hangsúlyozta, hogy ezzel párhuzamosan tapinthatóbb lett a NATO válsága, Trump többször kifejtette, hogy Európának meg kellene tudnia védenie magát az USA nélkül is. Az amerikaiak első számú riválisa ugyanis Kína lett, a stratégiai dokumentumaik már arról szólnak, hogy a Csendes-óceáni térség az USA fő fókusza. Speck Gyula felidézte, hogy Angela Merkel is arról beszélt, „vége annak az időnek, hogy az Egyesült Államokra bízhatjuk magunkat, nekünk európaiaknak kell a kezünkbe venni a saját sorsunkat”.

A Krím félsziget elfoglalása utáni 2014-es cardiffi NATO-csúcson amerikai nyomásra meg is fogadták az európai szövetségesek, hogy igyekeznek elérni azt az ajánlást, hogy a GDP 2 százalékát katonai kiadásokra fordítsák. Hogy ez mire elég, arról megoszlanak a szakértői vélemények, de több országban elindultak felfelé a katonai kiadások, sok hasonló modernizációs program született, mint nálunk a Zrínyi-program.

De mi történt összeurópai szinten? „A brexit népszavazás után – mert a britekkel sosem lehetett megegyezni védelmi kérdésekben – a franciák nagy lendületet kaptak, és elkezdték nyomni a saját elképzeléseiket. A németeknek ez nyilván nem tetszik, mert a II. világháború óta kétes a német militarizáció megítélése az országon belül, ők folyamatosan húzzák a féket” – osztotta meg tapasztalatait egy névtelenséget kérő forrásunk, aki korábban EU-s projektekkel foglalkozott a Magyar Honvédség kötelékében. Ezt még azelőtt mondta, hogy az új német kormánykoalíció arról döntött volna, hogy gigantikus, 100 milliárd eurós haderőfejlesztésbe kezdenek az orosz támadás hatására. De ez is csak egy nemzeti program, legyen bármilyen nagyívű, fel sem merült ennek összehangolása más EU-tagállamokkal. Pedig az elmúlt években az EU-n belül is komoly helyezkedés indult, nem kis részben annak köszönhetően, hogy egyre nagyobb forrásokért állhat sorba a hadiipar.

Egy békeprojekt vége?

Miközben az oroszok, nem nagyon válogatva a célpontok között, folyamatosan ukrán városokat ágyúztak, F-35-ösök húztak el a norvég fenyvesek felett. A NATO „Cold Response” (Hideg Válasz) gyakorlatán a vadászgépek amerikaiak voltak, de a 30 ezernél is több részt vevő katona főleg európai. „A gyakorlat egyetlen konkrét ország vagy régió ellen sem irányul”, mondta üdvözlés helyett az újságírókat fogadó holland admirális, Rob Bauer. Virtuális ellenség elleni „játékháborúban” meggyőző az amerikaiak nélkül felálló NATO-sereg, de a gyakorlatban már nem mennek ilyen simán a dolgok.

Jens Stoltenberg NATO-főtitkár köszönti a katonákat a Bardufoss légibázison a „Cold Response " NATO-gyakorlaton 2022. március 25-én – Fotó: Annika Byrde / NTB / AFP
Jens Stoltenberg NATO-főtitkár köszönti a katonákat a Bardufoss légibázison a „Cold Response " NATO-gyakorlaton 2022. március 25-én – Fotó: Annika Byrde / NTB / AFP

„Mi, európaiak képtelenek voltunk arra, hogy küldjünk 6000 katonát a kabuli reptér biztosítására. Az USA képes volt erre” – fakadt ki a tavalyi afganisztáni kivonulás után Josep Borrell, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője. Borrell azóta egyre határozottabban beszélt arról, hogy „többet és jobban kell védelmi kapacitásokba” fektetnie az EU-nak. „Borrell magára talált”, kommentálta kissé gúnyosan Ara-Kovács Attila EP-képviselő, aki a parlament biztonsági és védelmi albizottságban (SEDE) tag.

„Elindult egy reform, hogy a nemzeti hadseregeket megpróbálják közös európai nevezőre hozni. Ez az Európai Egyesült Államok irányába tett nagyon lényeges lépés”

– mondta a DK-s politikus.

Az utóbbi évek történései miatt sokan beszélnek arról, hogy „az EU mint békeprojekt” ideje lejárt, pedig tíz éve Nobel-békedíjat is kapott az unió. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A militarizáció és a fegyverkezés kritikusa, a szintén SEDE-tag Hannah Neumann így nyilatkozott az Investigate Europe-nak: „Ahhoz, hogy az EU békeprojekt maradhasson, fontos globális szereplővé válnia a krízisek és a konfliktusok kezelésében. Sajnos katonai hatalommá kell válnunk, hogy megvédhessük a békét”.

Korábban az elégtelen honvédelmi kiadásokat kritizálták az amerikaiak, de a fegyverkezés miatt is hallatszottak elégedetlen hangok a NATO-ban. Az amerikaiak figyelmeztették az EU-t, hogy ne hozzanak létre párhuzamos rendszereket, amelyek erőket vonnának el a NATO-tól. Azonban hivatalosan erről nincs szó, Macron is azt mondta a New York Timesnak, hogy „létező szövetségeket nem célja megbontani. A NATO körül forog minden, ez nem kérdőjeleződött meg. Nincs fundamentális átállás, azért, mert az EU-ban beindult egy közös stratégiaalkotási folyamat, bár nyitottság van utóbbi irányába” – magyarázta Végh Zsuzsanna, a Külügyek Európai Tanácsának külső kutatója is, aki az utóbbi években több erről szóló kutatásban is részt vett.

Javier Solana, korábbi NATO főtitkár is arról beszélt nekünk, hogy „a NATO-nak cselekvőképes Európára van szüksége, ez egy win-win szituáció lenne mindkét szervezetnek”. Solana szerint ehhez mindössze az EU és a NATO „jószándékú együttműködésére” lenne szükség.

A New York-i Columbia Egyetem Európai Intézetét vezető Adam Tooze is hasonlóan vélekedik: „Az öreg Európa felfegyverzett uniója nyilvánvaló válasz lenne az orosz fenyegetésre. Egy ilyen unió lehetne független oszlopa a NATO-nak, ahová a tagállamok becsatornázhatnák a hadseregeiket, ennek évente 150 milliárd euró lenne a költsége. Egy centtel sem kerülne ez többe, mint amennyit a tagállamok így is elköltenek a hadseregeikre” – nyilatkozta a történész az Investigate Europe-nak.

Csakhogy Tooze elképzelése nem találkozik az európai kormányok céljaival.

„Senki nem akar közös hadsereget. Lényegében ez egy nem létező ügy”

– állította Robin Allers, a norvég Védelmi Tudományok Intézetének kutatója. Szerinte ez nem pénzkérdés, hanem a közös akarat hiányának a jele. Ez pedig főleg abból ered, hogy a tagállamoknak jelentősen más a geopolitikai helyzetük és érdekeik, illetve a hadügy egy olyan szuverenitási kérdés, amit nehezen enged ki bármelyik kormány nemzeti hatáskörből.

„El lehetne vinni a dolgokat egy EU-s saját intézményrendszeren belüli döntéshozatal felé, lenne az EU-nak hadügyminisztere, a katonai törzs úgy tudna működni, mint egy vezérkar. Lehetne mondani, hogy közösen finanszírozunk mondjuk tízezer katonát, de a politikai integráció nagyon messze van ettől. A jelen körülmények között ennek nem nagyon van realitása” – erősítette meg Csiki Varga Tamás is.

Mind a 27 tagállam kormányainak küldtünk egy kérdéssort, amelyben erről is kérdeztük őket: egyedül a német kormány jelölte meg a közös uniós hadsereget „távlati célként”. A többi 12 beérkezett válaszban (magyar reakció nincs ezek között) ellenezték az ötletet, vagy arról írtak, hogy az nem időszerű. Akkor mégis miért beszélnek az utóbbi időben az EU militarizációjáról?

A fegyverlobbi dirigál

Szenes Zoltán, korábbi vezérkari főnök szerint „az EU militarizálása nem jó kifejezés, mert az EU katonailag gyenge. Ennek az oka, hogy az EU szerződései szerint a védelem, a védelemipar és a hadsereg mind szuverén nemzeti ügyek.” A nyugalmazott vezérezredes hozzátette: „Nagy áttörés, jelentős előrelépés, hogy pénzt adnak a védelemre. Azonban a legnagyobb probléma, a konszenzusos politikai döntéshozatal nehézsége nem oldódott meg: hiába van EU-s pénz, képesség, EU-harccsoport, ha nincs politikai döntés az alkalmazásáról. Ez a probléma akkor is fennállna, ha lenne közös uniós hadsereg.”

Erre a döntésképtelensége a legjobb példa az EU-s harccsoportok létezése. Valószínűleg kevesen tudják, hogy már 2007 óta léteznek ilyen közös uniós csapatok: a csendes működés oka, hogy még egyszer sem sikerült bevetni őket, ugyanis a 27 tagállam nem tudott soha megegyezni abban, hogy valahova küldjék a harccsoportokat. Amikor Olaszországban érdeklődtünk arról, hogy meglátogatnánk-e egy ilyen harccsoportot, először utána kellett nézniük az olaszoknak, hogy egyáltalán miről is van szó.

Szenes tábornok másik kijelentése is érdekes, ami a pénzről szól. A jelenlegi EU-szerződés kifejezetten kimondja, hogy az EU rendes költségvetéséből nem lehet „katonai vagy védelmi vonatkozású intézkedéseket” finanszírozni. Ezt a „problémát” úgy oldották meg Brüsszelben, hogy az Európai Védelmi Alapból (EDF) származó forrásra gazdaságfejlesztés és az „ipari versenyképesség növelése” címszavakra hivatkozva a védelmi cégek is sorba állhatnak egyre több pénzért az uniónál.

„A militarizáció egyik fő motorja, hogy marha erős az európai hadiipari lobbi Brüsszelben. Az Airbusnak, a Thalesnek, a Leonardónak hatalmas lobbibüdzséik vannak, de ezek nem nyilvános adatok. Az Európai Védelmi Ügynökség (EDA) is hadiipari nyomásra jött létre” – mondta a már idézett MH-s forrásunk. Ara-Kovács Attila arról beszélt, hogy ezek a lobbisták főleg a Bizottság körül mozognak, ugyanis a parlamentet igyekszenek kihagyni a védelmi ügyekből.

Norvég és svéd katonák a "Cold Response " NATO-hadgyakorlaton 2022. márciusában Norvégiában – Fotó: Anders Wiklund / TT; Jonathan Nackstrand / AFP Norvég és svéd katonák a "Cold Response " NATO-hadgyakorlaton 2022. márciusában Norvégiában – Fotó: Anders Wiklund / TT; Jonathan Nackstrand / AFP
Norvég és svéd katonák a "Cold Response " NATO-hadgyakorlaton 2022. márciusában Norvégiában – Fotó: Anders Wiklund / TT; Jonathan Nackstrand / AFP

A Bizottság pedig a keblére ölelte a lobbit: 2015-ben létrehoztak egy tanácsadói testületet, hogy segítsenek kidolgozni az unió védelmi és biztonságpolitikáját. A 16 tagú testület 9 tagja nagy védelmi cégekből érkezett vagy azokhoz kötődik. A testület ajánlásait lényegében átmásolták a Bizottság 2016 novemberében közölt akciótervébe, ami után megszületett az EDF, ahonnan a legtöbb pénzt oszthatják ki.

A 2004-ben alapított Védelmi Ügynökséget nem látták többnek interjúalanyaink, mint egy olyan szervezetnek, amely segít a védelmi cégeknek EU-s forrásokhoz jutni. Az EDA saját meghatározása szerint is „katalizátor”, semmi több. Az eddig kiosztott pénz nem volt hatalmas összeg, hadiipari mércével mérve főleg nem, az elmúlt közel két évtizedben körülbelül 1 milliárd euró.

Megnyílnak a pénzcsapok

Ez az 1 milliárd euró csak a kezdet volt. 2014 és 2020 közöttre az előző ciklushoz képest több, mint a duplájára, 6,5 milliárd euróra nőtt a védelmi büdzsé. A jelenlegi ciklusban pedig még látványosabb a növekedés: 19,5 milliárd eurót tesz ki, ha mindent összeadunk. A Digitális Európa alap 9,2 milliárd eurójából szintén juthat a védelmi iparnak.

„Kinyitjuk Pandora szelencéjét. Európa fejőstehénné válik, a finanszírozásnak nem lesz felső korlátja”

– vélekedett Laëtitia Sédou, az Európai Hálózat a Fegyverkereskedelem Ellen (ENAAT) képviselője.

Csak az EDF 8 milliárd eurót tesz ki 2027-ig, ami már egy szemmel is jobban látható összeg, de hét évre leosztva, védelemipari nézőpontból még mindig nem egy hatalmas pénz. Az viszont tanulságos, hogy miként alakult úgy, hogy az Európai Parlamentnek nem lehet beleszólása ennek a pénznek a szétosztásába.

Az EU Bizottsága a kezdettől fogva „mentességi szabályt” követelt, hogy elkerülje a fegyverkezésről szóló nyilvános tárgyalásokat. Ez persze a Tanácsban a kormány képviselőinek tetszését is elnyerte, akik amúgy is inkább mindent egymás között rendeznek. A Parlament ipari bizottsága azonban kezdetben elutasította a kérést, és törölte a kivételt. Az öt parlamenti frakció vezetői is kifejezetten ellenezték a parlamenti ellenőrzés felfüggesztését, és figyelmeztettek a „veszélyes precedensre”.

Eztán a Parlament küldötteinek tárgyalniuk kellett a Tanáccsal, majd 2019 februárjában az öt küldött közül három hirtelen meghajolt a saját kormányuk sürgetése előtt, és lemondott a Parlament jogairól. A lengyel parlamenti küldött, Zdzisław Krasnodębski „a tagállamok különleges szuverén jogaival” indokolta pálfordulását. Csatlakozott hozzá konzervatív francia kollégája, Françoise Grossetête és a francia liberális Dominique Riquet is. Együttesen egyetértettek abban, hogy a Bizottság kizárólagos irányítást kapjon. Így az EP csak tájékoztatást kap a védelmi alapról, a pénzosztásba csak vétóval szólhatnának bele, az viszont nem valószínű, hogy ezzel a lépéssel blokkolnák a teljes uniós döntési mechanizmust.

Ara-Kovács Attila is lát egy olyan tendenciát, „hogy a Parlamentet próbálják a döntéshozatalból kizárni.” Hannah Neumann tovább ment, szerinte „hihetetlen”, hogy a választott képviselőket egyszerűen kizárták a döntéshozatalból.

A nagyok jártak jól

Részletesen elemeztük a védelemipar fejlesztésére létrehozott alap (EDIDP) eddigi támogatásait, és világossá vált, hogy a fegyverlobbi és a nagy hadiiparral rendelkező országok miért nyomják ezt a témát.

2019-ig 302 vállalat kapott pénzt az Európai Védelmi Ipari Fejlesztési Programban. Ezek közül öt vállalat – különböző kombinációkban és más vállalatokkal együtt – az EDIDP-ből származó 480 millió euróból 363 milliót, azaz a teljes összeg 75 százalékát jelentő projektet zsebelhetett be. Az öt cég az Airbus, Thales, Dassault, Leonardo és Indra. Hogy melyik céghez pontosan mennyi pénz került, arról nincs nyilvános adat.

Az EDIDP által finanszírozott 41 projektből 33-ban vettek részt francia, 32-ben spanyol, 25-ben olasz, és 20-ban német vállalatok. A kisebb hadiiparral rendelkező országok nem nagyon jutottak szerephez.

„A kormányok és a fegyverlobbik lényegében ugyanazok. A lobbisták ott ülnek az asztalnál”

– mondta Hannah Neumann. Az így hozott döntések sokszor szembemennek a közös uniós külpolitikával. Legjobb példája ennek, hogy a németek a törököknek adtak el hadihajókat, a franciák pedig a Törökországgal Ciprus miatt szembenálló görögöknek, így két EU-tagállam export hadihajói állhatnak egymással szemben az Égei-tengeren két NATO-szövetséges konfliktusában.

A francia Thales az állam (25,6%) és a Dassault (24,6%) csaknem egyenlő arányú tulajdonában van. Az Airbusban érdekelt egy francia, német és spanyol állam által finanszírozott konzorcium). A Leonardóban az olasz állam a fő részvényes.

Egy Airbus A 400 MRT tankergép lát el üzemanyaggal Eurofighter repülőgépeket a légiegység bemutatóján a németországi Münsterben 2019. május 20-án. A dandár a NATO Nagyon Magas Készenlétű Összhaderőnemi Harci Kötelék (Very HighReadiness Joint Task Force – VJTF) fő egysége, gyorsreagálású erő, ami a NATO különböző országainak katonáiból áll – Fotó: Morris MacMatzen / Getty Images
Egy Airbus A 400 MRT tankergép lát el üzemanyaggal Eurofighter repülőgépeket a légiegység bemutatóján a németországi Münsterben 2019. május 20-án. A dandár a NATO Nagyon Magas Készenlétű Összhaderőnemi Harci Kötelék (Very HighReadiness Joint Task Force – VJTF) fő egysége, gyorsreagálású erő, ami a NATO különböző országainak katonáiból áll – Fotó: Morris MacMatzen / Getty Images

További összefonódásokat is találni. Az Airbus a Dassault egy részét birtokolja, amely a Thalesban tulajdonos, amely más vállalatok egy részét birtokolja (például az Edisoft Portugáliában vagy a Naval Group Franciaországban), illetve a Leonardóval együttműködve más vállalatokat irányít (például Telespazio és Elettronica). Ez azt jelenti, hogy a források még koncentráltabban kerülhetnek egy bizonyos körhöz, mint azt az adatelemzés kimutatta. Ez a koncentráció az egyik oldalról sértheti az egyenlő versenyfeltételeket, a másik oldalról viszont abba az irányba mutat, hogy egy egységesebb európai védelmi ipar alakuljon ki.

Nincs összhang a fegyverbeszerzésben

Utóbbinak azonban akkor lenne értelme, ha a beszerzéseket is jobban koordinálnák a tagállamok, akkor lehetne olyan nemzeti hadseregeket építeni, amelyek együtt is könnyen tudnak műveleteket végrehajtani. Azonban ilyen koordinációt egyetlen interjúalanyunk sem látott megvalósulni, bár az EU erre is létrehozott egy programot, a Védelmi Ügynökség által koordinált CARD-ot.

„A CARD arról szól, hogy összeállítanak évente egy védelmi körképet, javaslatokat fogalmaznak meg a tagállamoknak arra vonatkozóan, hogy hol lehetne együttműködni. Van ebben ráció, mert az amerikaiaknál például minden sztenderdizálva van, Európában csak harckocsiból van legalább egy tucat féle. Ez problémákat okoz az integrációnál. A NATO-n belül megvan valamennyire ez a sztenderdizáció, hogy például milyen lőszert, üzemanyagokat használnak, de az EU-n belül ez egyáltalán nincs meg” – mondta MH-s forrásunk, ami jól mutatja, hogy a politikai mellett milyen gyakorlati akadályai is vannak egy közös EU-s seregnek.

Majd így folytatta: „A NATO-nál közös védelmi tervezési folyamat van, megvizsgálják, milyen képességhiányok vannak, mire lenne szüksége a szövetségnek. Az EU-nál ajánlások vannak, csak próbálják nagyon szelíden noszogatni a tagállamokat arra, hogy működjenek már együtt, legyen valami sztenderdizáció, ne az legyen egyszerre 60-féle ilyen eszköz, meg 80-féle olyan eszköz”. Ez azonban nem igen valósul meg.

Fontos próbálkozás azonban a németek 2013-ban elkezdett keretnemzet koncepciója, ami egységesebb katonai fellépés felé mutat. Speck Gyula elmondása alapján „a koncepció arról szólt, hogy egy többnemzeti képességfejlesztési összefogás legyen. Közel 20 nemzet vesz részt ebben a skandináv országoktól egészen a mi térségünkig. Létre akarnak hozni nagyobb formációkat, konkrétan három szárazföldi gépesített hadosztályt. Ezeket német dandárok alkotnák, ők adnák a fő gerincet, a többi kisebb nemzet pedig amivel tud, hozzájárul”. A csehek, a románok, a litvánok, és a hollandok már alá is rendeltek egységeket a németeknek.

Magyarország Európa felé fordul

Ennek a stratégiának része az is, hogy német hadiipari vállalatok települnek más országokba. Ennek a legjobb példája a világ egyik legnagyobb ilyen cégének, a Rheinmetallnak a terjeszkedése. Ez a német cég épít gyárat Kaposváron és Zalaegerszegen is, ahol majd a magyar hadseregnek szánt Lynx harckocsikat gyártják. A Rheinmetallt bevonták a nagy kaliberű lőszereket és robbanóanyagokat gyártó várpalotai üzem építésébe is, ahová a kormány által megvásárol osztrák Hirtenberger működhet majd. A magyar honvédelem Európa irányába fordulását ezen túl jelzi még egy sor mostanság kötött üzlet: jön hozzánk az Airbus, cseh licensz alapján gyártanak kézifegyvereket Kiskunfélegyházán, és egy cseh repülőgépgyárat is vásároltak kormányközelből.

„Tíz évvel ezelőtt lelkes NATO szövetségesként az amerikaiakkal a legszorosabban együttműködve működött a magyar védelempolitika, nagyon minimális volt az akarat, hogy legyen egy erős európai védelmi együttműködés” – magyarázta Csiki Varga Tamás. Azonban az utóbbi néhány évben úgy látja, hogy „a NATO-n belül értelmezett európai képességfejlesztést tolják”. Ez tudatos döntés volt, a Honvédelmi Minisztériumon belüli forrásaink is megerősítették, hogy kifejezetten stratégiai cél, hogy európai védelmi ipari cégekkel próbál együttműködni Magyarország, de a NATO-kompatibilitást mindig elsődleges helyen szem előtt tartva.

Végh Zsuzsanna is úgy gondolja, hogy Magyarország számára az EU nem alternatívája a NATO-nak: „Az EU a védelmi ipar fejlesztésénél tud bejönni, és ami most lökést ad, hogy megjelennek új uniós források. A magyar cél ezeken keresztül a bekapcsolódás az európai védelmi ipari ellátási láncokba. Ez nem törés a NATO-val.”

Orbán Viktor miniszterelnök, Benkő Tibor honvédelmi miniszter, Palkovics László innovációs és technológiai miniszter, Vigh László, a térség fideszes országgyűlési képviselője, a ZalaZONE Járműipari Tesztpálya miniszteri biztosa, Balaicz Zoltán polgármester és Armin Papperger, a Rheinmetall elnöke a zalaegerszegi Lynx harcjárműgyár épületének ünnepélyes átadóján 2022. március 26-án – Fotó: Fischer Zoltán / Miniszterelnöki Sajtóiroda / MTI
Orbán Viktor miniszterelnök, Benkő Tibor honvédelmi miniszter, Palkovics László innovációs és technológiai miniszter, Vigh László, a térség fideszes országgyűlési képviselője, a ZalaZONE Járműipari Tesztpálya miniszteri biztosa, Balaicz Zoltán polgármester és Armin Papperger, a Rheinmetall elnöke a zalaegerszegi Lynx harcjárműgyár épületének ünnepélyes átadóján 2022. március 26-án – Fotó: Fischer Zoltán / Miniszterelnöki Sajtóiroda / MTI

Politikai alkuk a szakmai szempontok előtt

Az unió tehát pumpálja a pénzt a védelmi iparba, de a fegyverbeszerzések nincsenek összehangolva. Így a hadiipari cégek jól járnak, a közös európai katonai fellépéshez, és az EU stratégiai autonómiájához viszont nem kerülünk közelebb. Az egyik hiányzó kapocs az „állandó strukturált együttműködés”, a PESCO lenne, amit – talán kevéssé meglepő – annak a négy tagállamnak a javaslatára hoztak létre 2017-ben, akik a védelmi ipari alapból a legtöbbet profitáltak eddig.

„A PESCO-t elvben arra találták ki, hogy az európai katonai képesség hiányokat tudják projekt alapon befoltozni. Azok a projektek, amik zajlanak, amennyire látom, nem ezeket a válaszokat adják meg” – mondta Csiki Varga Tamás.

A PESCO-projektek alapfeltétele, hogy legalább három tagállam vegyen részt bennük. Így fejlesztenek például rádiórendszert és harci helikoptert is. Valamint a hírhedt Eurodrone-t, ami az amerikai Reaper versenytársa lenne, de a projekt több éves csúszásban van, és lassan halad, például olyan „apróságok” miatt, hogy míg a franciák fegyveres drónt szeretnének, a németek nem, és abban sem sikerült megállapodni, hogy melyik résztvevő cég gyártsa a hajtóművet. Ha egyszer kész lesz a Eurodrone, akkor a három drónból és két földi egységből álló rendszer darabja 355 millió euróba (úgy 130 milliárd forintba) fog kerülni, ami körülbelül a Reaper árának kétszerese. Az Airbus, a Leonardo, és a Dassault közös fejlesztése úgy tűnik nem is lesz túl népszerű: megkérdeztünk minden tagállamot, hogy terveznek-e Eurodrone-t venni, a tíz beérkezett válaszból egyetlen igenlés sem érkezett, csak öt talán, és öt konkrét elutasítás. Mindenesetre azok az országok vennének belőle, akiknek a cégei részt vesznek a z eddig 100 millió eurós forrással megtolt fejlesztésben.

A PESCO-projektek magyarországi koordinációjára rálátó forrásunk szemléletesen elmagyarázta, hogy miért lehet olyan érzése Csiki Varga Tamásnak és másoknak is, hogy a PESCO nem működik a legjobban.

„Magyarországon nagyon sokszor politikai alkuk alapján szállunk be projektekbe, de ez máshol sem lehet nagyon máshogy. Megegyezünk mondjuk a franciákkal, hogy támogatjuk őket valamiben, ha ők is minket valamiben, és ez nem mindig szakmai alapon történik. Sokszor tapasztaltuk, hogy hiába volt szakmai visszajelzés, mondjuk a honvédség oldaláról, hogy nem indokolt a részvétel egy projektben, sokszor átnyúlt a fejünk felett a kormánybiztos, és azt mondta, hogy már megállapodtunk velük, be kell lépni, pont. Aztán meg utána nekünk volt a feladatunk, hogy a rákövetkező egy másfél-két évben kitáncoljuk” – mesélte forrásunk, aki szerint „arcvesztéssel jár”, ha kiszáll valaki egy projektből, márpedig ez is előfordult, mert a projektköltségek is nagyon el tudnak szállni a kezdeti kalkulációkhoz képest, és az EU csak részfinanszíroz. Kértünk interjút Maróth Gáspár védelmi fejlesztésekért felelős kormánybiztostól, akire forrásunk utalt, azonban választ nem kaptunk.

De nem csak annyi a baj a PESCO-val, hogy nem tisztán szakmai szempontok érvényesülnek. „Most volt a negyedik projektgenerálási hullám. Általában az az elvárás, hogy legalább egy aktívan futó projektje legyen minden tagállamnak. Mi most javasoljuk majd a másodikat, baromi lassan haladnak ezek projektek, ennek az okát inkább a tagállami akarat hiányában látom” – mondta a magyar honvédségi forrás.

Magyarország összesen 28 PESCO projektben érintett. Egy projektet vezetünk: az összhaderőnemi műveletek leképezésére alkalmas szimulációs rendszert fejlesztő EUROSIM PESCO projektet, amely várhatóan 2025-re készülhet el.

Dübörög a fegyverbiznisz

Az EU fegyverkezésével és katonai potenciáljának növelésével lényegében szinte az összes interjúalanyunk egyetértett, még ha a megvalósulását kritizálták is. A több mint 50 egyeztetés után kialakított Stratégiai Iránytű nevű dokumentum, amit az unió közös kül- és védelmi politikájának alapjának szánnak ugyan rengeteg változtatáson ment keresztül, és sokan kritizálták a prioritások meghatározásának hiánya miatt, de egy dolog jól kiolvasható belőle: az első verziójában még csak hatszor szerepelt az „Oroszország” szó, a legutolsóban már 17-szer, és egyszer sem pozitív kontextusban. Ha más nem, ez egyértelművé teszi, miért pörög a témán a brüsszeli elit és a tagállami kormányok is.

Az ártalmatlan nevű Európai Békekeretet (EPF) viszont az európai militarizációval szemben többen is aggasztónak nevezték. Az EPF nem más, mint egy olyan költségvetésen kívüli eszköz, ami az uniós fegyverexportot támogatja: 2027-ig 5,7 milliárd eurót különítettek el erre a célra. Ebből 1 milliárdot már le is kötöttek Ukrajnába irányuló exportra. Hatalmas változás ez, mert az EPF indulásáig tilos volt uniós szinten fegyvert exportálni az EU-n kívülre, bár a tagállamok ezt minden további nélkül megtehették. Ráadásul az EPF-et is a Parlamentet megkerülve működtetik, a felhasználásáról a kormányok döntenek.

Az EPF-et azzal legitimálják, hogy az EU misszióihoz van szükség a közös fegyverexporta. Jelenleg hét ilyen katonai misszió van, jellemzően Afrikában, ezekben körülbelül 3000 európai katona vesz részt. A missziók célja, hogy biztonságot teremtsenek az adott régióban, ezzel csökkentve a migrációs nyomást.

„Megpróbálunk a semmiből felépíteni valamit úgy, hogy ahhoz nem értünk” – kritizálta a missziókat egy névtelenséget kérő uniós diplomata. Egy magyar honvédségi interjúalanyunk sem látta jobbnak a helyzetet:

„Amikor az amerikaiak mennek kiképezni, akkor pénzt, fegyvert, paripát, mindent visznek. Az európaiak meg kimennek és körülbelül megmutogatják, hogy melyik irányba lő a fegyver”.

Azt pedig legutóbb Afganisztán és előtte Irak is megmutatta, hogy még az amerikai módszer sem túl hatékony abban, hogy stabil és biztonságos államok maradjanak hátra a kivonulás után.

De itt sem feltétlenül a jó szándék vezérel. „Bármeddig tart a konfliktus, ha mi vagyunk az egyik félnek a támogatói, akkor tőlünk fogják venni a fegyvert. Ez minden európai államnak jó, aki gyárt” – mondta Csiki Varga Tamás. És az adatok is azt mutatják, hogy a Közép-Afrikai-Köztársaságban, Szomáliában és Maliban is megnőtt az unióból érkező fegyverimport, miután EU-s misszió indult ott.

Az egyik probléma az, hogy a fegyverek útját nem tudják monitorozni, és a fegyverellenes szervezet jelentései szerint azokat gyakran meg is szerzik azok, akik ellen harcolni kellene velük. Mint Mali példája megmutatta, az is előfordulhat, hogy egy puccs után a felfegyverzett barátból is könnyen ellenség válhat. A Maliban zajló Takuba művelet, ahová Magyarország is beígért 60 katonát, lényegében az összeomlás szélén billeg. További gond, hogy a fegyverek élettartama több évtized. Jól mutatja ezt, hogy a szovjetekre az előző évszázad elején gyártott, a britek által hátrahagyott puskákkal lőttek az afgánok, az amerikaiakra meg szovjet fegyverekkel.

És összességében az elgondolás alapjaiban is megkérdőjelezhető: „Egyrészt katonai beavatkozásra szükség van a béke és a stabilitás helyreállítása érdekében. De ha csak erre összpontosítunk, és nem foglalkozunk a konfliktus kiváltó okaival, akkor ez nem old meg semmit. A missziók jönnek, aztán mennek, aztán minden visszatér a kiindulási helyzethez, a mali konfliktus fő gyökerei továbbra is megmaradnak” – magyarázta Tom Peyre-Costa, a Norvég Menekültügyi Tanács Maliban is dolgozó szóvivője. Azaz ezek a műveletek inkább gerjeszthetik a migrációt, és nem megállítják azt.

„A fegyverkereskedelem a külpolitikához tartozik, nem a gazdaságpolitikához” – mondta az Investigate Europe-nak Seimon Wezeman, a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) vezető kutatója. Azaz a fegyverexport diplomáciai eszköz a kormányok kezében, amiből a hadiipari cégek persze profitálnak, de nem tisztán a profit után mennek, még ha sokszor szeretnének is.

Ezt mutatja az is, hogy miután 2014-ben fegyverembargót vetette ki Oroszországra, az Investigate Europe összesítése szerint 2015 és 2020 között sok százmillió euró értékben továbbra is szállítottak EU-s országok fegyvereket az oroszoknak. Franciaország 152 millió euró értékben vezeti ezt a listát, majd Olaszország, Németország és Ausztria következik a sorban. Ezt úgy tehették meg, hogy az embargó előtt kötött szerződéseket nem volt kötelező felmondani.

Az EU diplomáciai elköteleződését azonban az mutatja jobban, hogy a vizsgált időszakban a legnagyobb fegyverimportőrünk az USA volt (15,3 milliárd euró), majd Szaúd-Arábia (14,4 milliárd euró), és harmadiknak Nagy-Britannia (13 milliárd euró) futott be. Az orosz import messze elmarad ettől a nagyságrendtől.

Bár 2013 óta létezik az ENSZ-nek egy fegyverkereskedelmi egyezménye, illetve az EU-nak is van ezt szabályozó ajánlása, de a fegyverkereskedelmet semmilyen nemzetközi egyezmény nem szabályozza úgy, hogy az kötelező érvényű legyen, és a megsértése esetén szankciókat lehessen kiszabni, ha az nem ütközik a nemzetközi jogba.

Az általunk elemzett 2013 és 2020 közötti időszakban az uniós országok között Németország a vezető fegyverexportőr, nyolc év alatt összesen 49,4 milliárd euró értékű kivitellel. Közvetlenül utána következik Franciaország 48,7 milliárd euróval. A harmadik és negyedik helyen Spanyolország (30 milliárd euró) és Olaszország (22 milliárd euró) áll. Azaz az a négy ország, amely a PESCO-t kezdeményezte, és a védelmi ipari fejlesztési alap legnagyobb nyertesei.

A nagy cégek és fegyvergyártó országok biztosan jól járnak, de a közös európai katonai fellépés nem sokkal került közelebb az EU ténykedésének köszönhetően. Csírákban megjelent egy közös védelmi politika, de a konszenzuális döntéshozatal áthatolhatatlan akadálynak tűnik ebben a kérdésben. Bár a közös ellenség közelebb hozta a tagállamokat, de a fegyverkezés egy lassú folyamat, hosszú évekbe telhet, amíg eredménye lesz, és az összehangoltság is csak nyomokban látszik. Azaz Európának még jó ideig egészen biztosan az USA szárnyai alatt kell majd maradnia.

Az INVESTIGATE EUROPE (https://www.investigate-europe.eu/en/) csapatában tizenegy ország oknyomozó újságírói kutatnak közösen, európai szinten jelentős témákban. Az eredményeket neves európai médiumok közlik, az IE magyar médiapartnere a Telex.

Ennek a nyomozásnak az eredményeit a Telex mellett a Tagesspiegel (Németország), a Klassenkampen (Norvégia), az EfSyn (Görögország), a Público (Portugália), az Il Fatto Quotidiano (Olaszország), az InfoLibre (Spanyolország), a Gazeta Wyborcza (Lengyelország) lapok publikálják.

A kutatásban részt vettek: Wojciech Cieśla, Ingeborg Eliassen, Juliet Ferguson, Apostolis Fotiadis, Maria Maggiore, Sigrid Melchior, Leïla Miñano, Paulo Pena, Elisa Simantke, Nico Schmidt és Harald Schumann, valamint Laure Brillaud, Lorenzo Buzzoni, Ana Ćurić, Thodoris Chondrogiannos és Nikolas Leontopoulos (Reporters United), Luc Martinon és Manuel Rico (InfoLibre).

A Telex az Investigate Europe magyar médiapartnereként részvételi díjért cserébe közli ezeket az EU-szintű nyomozásokat. Az IE ezen túl az olvasók támogatása mellett egy sor európai alapítvány hozzájárulásának köszönhetően működhet. Ha többet szeretne tudni erről a nyomozásról, érdeklik extra tartalmak, interjúk, akkor ide kattintva (https://www.investigate-europe.eu/en/2022/military-power-eu/) érheti el ezeket.