Magyarországon 8 millió tanult ember gazdagabb nemzeti örökséget ápolhatna, mint 12 millió analfabéta

A könyvet elolvasva az az érzésem támadt, hogy bár alapvetően ismeretterjesztő szándékú, egy részben indulatból írt publicisztika. Igazából milyen szándékból írta a könyvet?

A könyv valamilyen értelemben segélykiáltás. Alapvető célja, hogy felrázza az olvasót, nehogy beleunjon a környezeti problémákba és feladja. Nagy kihívások előtt állunk, ezeket meg kell oldani, nem múlhat el ez a „divat”. Vannak benne személyes elemek, érzelmek és erős megfogalmazások. Azt látom, hogy mindenhol dübörög a zöld kommunikáció: bankok, cégek, egyetemek, intézmények kínjukban próbálnak zöldülni, de sokszor mindez pusztán önámítás és önbecsapás. A zöldítések nagy része kommunikációs trükk, vagy még az sem. Az ember kutatóként azt érzi, hogy ilyen helyzetben meg kell szólalni. Meg kell próbálni rendbe rakni a dolgokat. Kicsit provokatív, csipkelődő stílusban azoknak akarok segíteni, elmagyarázni az ökológia lényegét, akik nem is igazán zöld beállítottságúak. Amikor olyan fogalmakról beszélünk, mint biodiverzitás, invázió, alkalmazkodás vagy fenntarthatóság, akkor nem árt érteni ezeket, legalább valamilyen konyhanyelven. Főleg azt, hogy miért aggódnak az ökológusok, mit szajkóznak évtizedek óta. Ha van benne egy kis indulat, az nem baj. Elszomorító azt látni, micsoda energiákat és pénzt akarunk mozgósítani, miközben ennek nagy része megy a kukába, csak látszattevékenység. A kutatók pedig mondanák, hogy mit csináljunk, de őket még mindig alig hallgatja meg valaki.

Valóban így van, hogy nem hallgatják meg őket? Az utóbbi időben mintha erősebben lennének jelen a médiában is.

Az igaz, hogy egyre inkább meghallgatják, de egyre több szűrőn megy át, amit üzennek. Néha könnyebb szót érteni iskolásokkal, velük lehet őszintén beszélni, nincsenek hátsó szándékaik, csak a kíváncsiság. Nem kell becsomagolni a tudomány üzeneteit úgy, hogy a végén, mire a döntéshozók már rábólintanának, a tudósok már rájuk sem ismernek. A Coviddal kapcsolatban lehetett látni, hogy milyen sokan érdeklődnek a tudomány iránt. Sok kutató reflektorfénybe került, kiderült, hogy tudnak beszélni, esetleg a gyerekeknek példát mutatni. Másrészt felerősödtek a tudományellenes hangok is, félelmetes, milyen reakciókat vált ki például Karikó Katalin tevékenysége. Sokáig gondolkoztam azon, hogy ki lehet a könyvem célközönsége, mindennap más lebegett a szemem előtt. Talán leginkább az a célközönség, aki nem ökológiai szemléletű, hanem inkább technokrata, de az intelligenciája mégis arra sarkallja, hogy valamit tudni akar arról, mi és hogyan romlott el ember és természet harmóniájában. És itt elég mélyre kell ásni.

A könyvben nagyon sok szinte napi ügyet hoz elő, például a hírhedtté vált lombkoronasétányt, a megnyomorított Balatont, és még sorolhatnánk. Mi volt ezzel a célja?

Ez nem egy absztrakt ökológiai kézikönyv. Rengeteg példa van benne, nemzetközi is, de egy magyar vonatkozás mindig közelebb hozhatja a lényeget. Néha jobb, ha nem a jegesmedvékkel példálózunk. Ma Magyarországon megszűnőben van a természetvédelem, sőt, kimondottan az a kívánatos, hogy a zöldek ne lábatlankodjanak ott sehol. Ijesztő az is, hogy milyen lazán rúgjuk fel a nemzetközi egyezményeket és szabályokat is, gondoljunk csak a Natura 2000-es vagy a ramsári területekre. Mindent beszántunk, lebetonozunk. Sovány vigasz, ha a Fertő tó tönkretétele után utólag igazolódik a tiltakozó civilek tevékenysége. Közben az ország horgászok és vadászok paradicsomává válik: feudális középkori gondolkodásra utal, amikor egy magas rangú politikus a vörös foglyot akarja betelepíteni, mert kellemesen vadászható.

Több példát hoz arra, hogy a természetvédelem vagy az arról szóló kommunikáció is álságos.

A természetvédők rendes, becsületes, jó szándékú emberek, de a természetvédelem mint gépezet nagyon át van bürokratizálva. Egy kicsit amolyan „számoljuk meg, írjunk listát” tevékenység, és sokszor a kommunikáción van a hangsúly a lényeges szakmai szempontok rovására. Egy-egy nagy sikerű történetet jól dokumentálnak, jó a sajtója is, de nem biztos, hogy azzal kéne foglalkozni. A krillről és a gilisztáról többet kellene beszélni, mint a delfinről és a pandáról. Mindettől függetlenül a természetvédelem nem tehet sokat a mai világban. Alapvető kulturális változásokra van már szükség, mélyen át kell gondolni, mit keresünk itt ezen a bolygón, és mi a tervünk vele. Most már nem elég, ha a gyerekek felszedik a szemetet az erdő szélén.

A kutatók nem így működnek?

A tudósok kevésbé kényszerülnek kompromisszumokra. Vannak varázsszavak, amelyekkel el lehet adni egy kutatást, de a helyzet messze nem olyan súlyos. Egy tudós lényegében kompromisszum nélkül megírhatja a terveit, ha megnyer egy pályázati forrást, akkor nyugodtan dolgozhat, pár évig megint nem a kommunikáción múlik az egzisztenciája. A nyugalom pedig kreativitást és innovációt szül. Nyugaton így szokott működni. Amikor a politika rövid pórázra veszi a tudományt, és vezetni akarja, abból sosem jön ki jó dolog.

Manapság amikor a jövőről beszélünk, a felmelegedés, a klímaváltozás a hívószó. A könyvében is megjelenik ez a téma, mégsem ezen van a hangsúly, nem ezt tartja a legnagyobb veszélynek az emberiségre.

A természet működött ember nélkül is, megvannak a szabályai, a logikája. Az ember aztán megjelenése után hamar kilépett ebből a társasjátékból, már nem tartjuk be a szabályokat. Arról szól a könyv, hogy milyen szabályokat nem tartunk be, milyeneket alkottunk helyette magunknak. Egy nagyon gyorsan változó világban pedig az is felmerül, vajon nyolcmilliárd ember élhet-e olyan szabályok szerint, amelyeket egy- vagy félmilliárd ember alkotott. Törvények, társadalmi normák, vallási dogmák, egy agyonbonyolított adminisztráció és sok-sok hagyomány köti gúzsba a társadalmat egy olyan korban, amikor minden eddiginél fontosabb lenne a rugalmasság és az alkalmazkodóképesség. A természetben ez a túlélés záloga, és ez még ránk is érvényes. Merevek vagyunk és rugalmatlanok, képtelenek vagyunk felülvizsgálni a múltból hozott kultúránkat.

Elértük, hogy kontroll nélkül szaporodjunk, kiaknázhassunk mindenféle forrást. Kijátsszuk azokat a szabályokat, amelyeket egyik más faj sem tud. Ruhát hordunk, így megnőhetett az elterjedési területünk. Kitaláltuk a mezőgazdaságot, így sokkal több a táplálékunk. Fegyvereket gyártottunk, így szinte minden ragadozónkat kiirtottuk már. Feltaláltuk az orvostudományt, így nagyjából kordában tudjuk tartani a kórokozókat. Most már mi vagyunk magunkra a legveszélyesebbek, a belső konfliktusok ellenszerét nemigen találjuk. Márpedig a túlzsúfolt globális faluban egyre több a konfliktus. Körülbelül kétbolygónyi erőforrást fogyasztunk el évente, és ez semmi jóra nem vezet.

Amikor szóba kerül a zöld átmenet, akkor nem csak arról beszélünk, hogy összeszedjük a szemetet magunk után, és a kőolaj helyett napenergiát használunk. Ezek is fontosak, de arról van szó, hogy az ökológia törvényszerűségeit tudatosítsuk magunkban, és ha ezeket valahogy átlépjük, próbáljunk úgy élni, mintha kicsit azért még szeretnénk a nagy élő rendszer társasjátékának a részesei lenni. Ne vágjuk el mindenben a szálakat. Lehet feszegetni a határokat, de már mindenben túllőttünk a célon. Mindent benépesítettünk, mindenhova eljutottunk, a Mount Everestre már csak felugrunk, a Mariana-árok mélyén pedig egyre több a mikroműanyag. Természet mindig lesz, nélkülünk is, kihal néhány állatfaj, de mindig lesz helyettük másik. Amikor sikersztoriként beszélünk arról, hogy kiemelkedtünk az állatvilágból, akkor mindig tegyük hozzá, hogy ennek folyományaként egyszersmind mindent tönkre is tettünk magunk körül. Az állatvilágban senki más nem képes ilyenre. Mindent leigázunk és kizsákmányolunk magunk körül. A probléma pedig nem új keletű: egyes kutatók szerint már a Római Birodalom bukásának egyik oka is a mértéktelen erdőirtás volt.

Kódolva vannak újabb, a környezettől függő társadalmi összeomlások?

Igen, abszolút. De már annyira globalizálódott a társadalom, hogy egyre nehezebb lokálisan bukni vagy nyerni. Egy közösséget alkot az emberiség, még ha vannak is komoly vallási, kulturális különbségek. Ami egyébként azért is rossz, mert a természetben egymás mellett léteznek ökoszisztémák, a sikeresebbek stabilabban fennmaradnak, a többi könnyebben átalakul. Mi viszont egy közösséget alkotunk, egy verzió van, nincs B terv.

Az inváziós növény- és állatfajok általában rossz fényben tűnnek fel, veszélyt látunk bennük, ön viszont más álláspontot képvisel.

Az invazív fajok nagy hatásúak lehetnek, sokszor kiszorítják a korábban ott élőket. Érdemes viszont ezt kicsit tágabb perspektívából szemlélni. Ha a körülmények megváltoznak, akadozhat egy ökoszisztéma működése. Néhány fajnak már nem optimálisak a körülmények, így például nem működik olyan jól a szénforgalom. A természetben ilyenkor a megoldás a fajok lecserélése. Néhány faj kihal (vagy odébb húzódik), mások megjelennek (bevándorolnak, vagy ha van rá idő, ki is alakulhatnak újak). Ha gyorsan változik a környezet, a rendszernek gyorsan kell alkalmazkodnia. Néhány invazív faj éppenséggel meg is mentheti az ökológiai rendszer működését, a korábbi fajok lecserélődése pedig sokszor éppen azt jelenti, hogy azok már nem olyan jók az új körülmények között. Pont ezért tudja őket kiszorítani az új vendég. Tiltakozhatunk ez ellen foggal-körömmel, de néha ezzel csak annyit érünk el, hogy nem hagyjuk az ökológiai rendszert alkalmazkodni.

Nem nekünk kell megmondanunk, hogy működjön a természet. Amikor az Alföldön terjed a kaktusz, egy természetvédő vagy egy gazda még a gondolatától is szívrohamot kap. Ugyanakkor például Tunéziában vagy Marokkóban telepítik, a szárazság elleni küzdelemben alkalmazzák, mert egyelőre az egyetlen módszer a víz megtartására. Nem akarok golyót a fejembe, nem mondom, hogy ültessünk kaktuszt az Alföldre, de gondolkodni azért érdemes. Lehet, hogy eljutunk még oda, hogy kaktusszal kell küzdenünk az amúgy teljesen kiszárított Kárpát-medence vízháztartásáért. Egy lassan elsivatagosodó és melegebbé váló környezetben jól érzi magát és szaporodik. Persze erőltethetjük a megszokott fajokat, de lehet, hogy ezzel rosszat teszünk, mert nem hagyjuk alkalmazkodni az egyébként is folyamatos változásban lévő természetet. Most nagyon gyorsak a változások, de a természet tud gyorsan változni. Nem jó, ha pont a természetvédelem az, ami botot rak a küllők közé.

Nem kell tehát félnünk az inváziós fajoktól?

Automatikusan semmiképpen sem, esetről esetre érdemes megvizsgálni, mi történik. A rendszer működése szintjén. Erre van mérőszám, olyasmi, mint a közgazdaságtanban a GDP, de valamiért nem alkalmazzuk, mert kicsit bonyolultabb, mint összeszámolni, hány faj van valahol. Pedig ez lenne az igazi.

A rendszerben gondolkodás másik velejárója az, hogy a kicsiben és a nagyban zajló folyamatokat összekössük egymással. Egy kis korallpolip és egy bálna sikere erősen összefügg, miközben eléggé más a térigényük. Sok fontos ökológiai folyamat nem tud megfelelően végbemenni, ha kis helyre van bezárva a természet. És egyre kevesebb a természetes élőhely. Európában alig van már igazán természetes élőhely, mindent az emberi környezet ural (beleértve az irdatlan kiterjedésű mezőgazdasági területeket). Egyszerűen nincs már a természetnek helye, márpedig egészségesen működő természet nélkül nincs egészséges társadalom sem, legfeljebb ideig-óráig. Amikor egy medve vagy egy vaddisznó bejön a városba, akkor igazából arról van szó, hogy az ember hatolt be az ő élőhelyükre. A vaddisznó nem azért túr a balatoni strandokon, mert imád strandolni, hanem azért, mert nincs hová mennie. A medve sem azért borítja fel a kukákat az erdő szélén, mert vandál hajlamai vannak. Egész pici helyekre összeszorítjuk a természetet, az már nem tud úgy működni, ahogy kéne, nem stabil, csökken az ellenálló képessége. És innentől kezdve a kisebb zavarások hatása is komolyabb problémákhoz vezethet.

Mi az, amit az ember is hasznosnak tud érezni egy jól működő rendszerből?

Például egy jól működő erdő nagy csapadékmennyiséget képes megfogni, és aztán szépen lassan engedi el a vizet. Az idős fák gyökere egyben tartja a talajt, nem lesz földcsuszamlás. Egy jól működő mezőn egy hirtelen elszaporodó rovar nem tud akkora károkat okozni. Egy tengeri ökoszisztémában, ha jól működik, mi is több halat tudunk kifogni. Nem szeretem azt a fogalmat, hogy ökoszisztéma-szolgáltatás, de végül is arról van szó: ha jól működik valami, és nem veszünk ki belőle túl sokat, akkor képes újratermelni az egyébként általunk is hasznosítható elemeit.

A kutatók sokszor aggódnak a biológiai sokféleség csökkenése miatt, de egy laikus talán nem tudja, hogy miért baj, ha kevesebbféle virágot, fát vagy rovart lát. Miért jó nekünk a fajgazdagság?

Rövid távon még luxusnak is tűnhet a sokféleség, de amikor változik a környezet, akkor fontos, hogy legyen olyan faj, amelyik jól érzi magát, és megfelelően ellát egy-egy feladatot (például beporozza a növényeket). A diverzitás az ellenálló képességet javítja. Ha nincs diverzitás, az olyan, mintha a ruletten egy számra tennénk fel az összes pénzünket. Ha több számra tennénk fel elosztva, azzal nem lehet nagyot kaszálni, de biztonságosabb. Erre a modern mezőgazdaságból lehet példákat hozni. Írország például a 19. században mindent a burgonyára tett fel, aztán beütött egy kártevő, és emberek milliói haltak éhen vagy vándoroltak ki Amerikába. Szerintem nem jó ezzel játszani, még ha tudjuk is, hogy a mezőgazdasági szakemberek szinte mindenre gondolnak.

Az imént mondta, hogy a zöldre festés nagyon bosszantja, miből gondolja, hogy csak kommunikációs trükkökkel találkozunk, és nem előremutató teljesítményekkel?

Az nem zöld átmenet, ha a betont zöldre festjük. Mélyen tükörbe kell néznünk, komoly kulturális változásokra van szükség. Egy egyszerűbb, átláthatóbb és sokkal alkalmazkodóképesebb társadalmat kellene építenünk. Ez lenne a valódi zöld átmenet, a természetalapú megoldások és a valódi ökológiai szemléletmód sikere. Ehelyett a zöld célok leginkább csak a kötelezően kipipálandó feladatok sorát gyarapítják. Ha pedig szembemennek a rövid távú üzleti érdekekkel, azonnal kisebb prioritást kapnak. Ha komolyan gondoljuk, hogy rendezzük a viszonyunkat a természettel, akkor ahhoz jelentősen vissza kellene vennünk az arcunkból. A népesség jelentős csökkentése, a fogyasztás drámai mértékű visszafogása és a visszavadítás lenne a három alapkő, ha bármit is komolyan gondolunk, nemcsak a jelszavak és a kommunikáció szintjén szeretnénk előrelépni. Mindez nagyon nagy veszteségekkel jár, de bőven lehetne előnyt is kovácsolni belőle, hasznot és sikert is szimatolhat, akinek van egy csöpp kreativitása és esze.

Ha azt hallja, hogy fenntartható fejlődés, mi a reakciója?

Ez értelmezhetetlen fogalom. A fenntarthatóság se egyszerű, de arról legalább érdemes beszélni. Nyugodtan használhatjuk a természetet, leszedhetjük a gyümölcsöt, halászhatunk, de csak annyit, hogy a következő generációnak is jusson. Az unokáink is ugyanannyi halat tudjanak fogni vagy ugyanannyi gombát tudjanak szedni. Ugyanúgy, ahogy egy róka is megeszi a nyulat, de nem irtja ki. Manapság mindenre ráhúzzák az, hogy fenntartható. Ha átrepül egy kismadár a körúton, akkor azt mondják, hogy ez egy fenntartható város. Annyira tágan értelmezik ezt a fogalmat, hogy már kötőszó lett belőle. Ez így értelmezhetetlen és értelmetlen.

A klasszikus közgazdaságtanban a folyamatos növekedés képe dominál, pedig azt egy óvodás is képes lehet belátni, hogy a Föld és az erőforrásai végesek, a folyamatos növekedés még elvben sem mehet végbe, magyarul hülyeség. Erre mondják sokan, hogy minőségben is lehet fejlődni, nem csak mennyiségben. Én nem nagyon láttam még erre példát, legfeljebb úgy, hogy ne helyben képződjön ökológiai lábnyoma egy tevékenységnek, hanem valahol máshol. Na, ilyenre van példa, ennek a mesterei vagyunk például itt Európában. Mobiltelefonjaink kilóra nem nyomnak sokat, de lényeges alkotórészeik azok a nehézfémek, melyekért kiirtjuk az afrikai őserdőket. Hívhatjuk ezt akár minőségi fejlődésnek is, de jobb szó rá az önámítás.

Visszatérő elem a könyvében is, hogy túl sokan vagyunk, ráadásul az is probléma, hogy nem változtattunk a szabályokon, hiába nőtt az emberiség létszáma néhány százezerről nyolcmilliárdra.

Majdnem minden probléma gyökere a túlnépesedés, nyolcmilliárd embernek nincs igazán jó megoldás a környezeti problémák megoldására, bármit is találunk ki. Nyilván kényes téma, nehéz például kommunikálni, emiatt egyre több fórumon kerülik, de ez nemigen vezet el a megoldáshoz. Ha a gazdasági különbségek némileg csökkennének és a nemzetközi kapcsolatok jelentősen javulnának, talán meg is lehetne teremteni azokat a kereteket, amelyeken belül már globális párbeszédet lehetne folytatni a témáról. Arra ugyanis nincs szükség, hogy ebben is Európa diktáljon. De először saját házunk táján kellene rendezni a gondolatokat. A nőket nemcsak Afrika és Ázsia egyes kultúráiban, hanem akár néhány európai országban is szülőautomatáknak tekintik még. Volt idő, amikor jó stratégia volt, hogy mindenki szüljön, amennyit bír. Ma ez már öngyilkos stratégia. Ha, mondjuk, Magyarországra gondolunk, akkor nyolcmillió igényesebben képzett és tanultabb ember biztosan gazdagabb kultúrát és nemzeti örökséget tud ápolni, mint 12 millió analfabéta.

Ha magunk nem szabályozzuk a populációméretünket, akkor valami más teszi ezt?

A Covid már erről szólt. Ha össze vannak kötve a nagyon nagy népsűrűségű területek, az egy vírusnak paradicsomi állapot. Gyorsan terjed és könnyen fertőz. És vannak ennél durvább jelöltek is a pakliban. Még ha tanulunk is a Covidból, bár most nem úgy néz ki, ennél sokkal nagyobb pofonokat kaphatunk a jövőben. Sokan vagyunk, sűrűn lakunk és alaposan keveredünk egymással. Ennél szebbet egyetlen vírus sem tud kívánni.

Vissza kell vonulni a természetből vagy természettől – állítja, de ennek mi lehet a módja?

Én nagyon szeretem a dél-franciaországi Camargue fehér vadlovait. Annyira szeretem őket, hogy nem megyek oda hozzájuk. Nem utazom el oda, nem szállok meg valahol, nem eszem, nem szemetelek és nem veszek vadlovas hűtőmágnest sem. Örülök neki, hogy ennyivel kisebb zavarásban van részük. Akinek fontos a természet, fontos a kapcsolat vele, az mindezt megkaphatja a kert végében is, vadló helyett sárgarigót hallgatva. Nem kell mindenhova odatolnunk a képünket. Régen odatolhattuk, jó is volt, de ma már ne tegyük. Minden megváltozott, mert mindent megváltoztattunk. Új szabályok szerint kell élnünk, ha nem akarjuk teljesen feladni a reményt, hogy egyszer lesz még valóban fenntartható társadalmunk ezen a bolygón.

Ha már az egyéni cselekvésekről beszélünk, akkor egy kicsit demagóg leszek. Itt ülünk, mindketten PET-palackból öntöttük ki az italunkat. Okoz önnek lelkiismereti gondot, hogy ez nem igazán környezetbarát?

Nem fekete-fehér a világ, nem lesznek rémálmaim ettől, de például már alig járok autóval, nem tartok fenn nyaralót, és kevesebb húst eszem, mint régebben. Nem kell holnaptól remeteéletet élni, meztelenül egy barlangban aludni és tócsából inni a vizet. Ha mindenki egy kicsit visszavesz, már megláthatjuk, hogy ez mire elég. Ha nem elég, még többet vissza kell venni. De a lényeg, hogy közben folyamatosan fejlesszük a rugalmasságunkat, alkalmazkodóképességünket. Ez is működik az egyén szintjén, de fentről is lehet segíteni.

Azt hiszem, nem tévedek, amikor azt mondom, több állításával vitatkozni fognak. Számít felháborodásra?

Sokan egyetértenek abban, hogy egy őrült világban élünk, egyesek szerint meg vannak számlálva az emberiség órái. Ehhez képest, ha felmerül egy újszerű gondolat vagy egy meredek ötlet, a legtöbb ember görcsösen ellenáll, mert a komfortzónánk védelme mégiscsak mindennél fontosabb. Nem baj, nem kötelező túlélni: éppenséggel az ökológiai szabályokkal tökéletesen összeegyeztethető az, ha a merevségünk miatt kihalunk. Engem nem zavar. A könyv arról szól, mit érdemes tenni, ha ezt mégiscsak el akarnánk kerülni.

Egész biztosan fognak vitatkozni velem tudományon belüli és kívüli emberek is. Van a könyvben egy csomó olyan állítás, ami ökológuskörökben is provokatív, de én azt gondolom, hogy minden alá van támasztva. Sok állítással kisebbségben vagyok, ez egyértelmű, de ha a többség véleményével együtt megyünk, abból nagy változás nem jön ki. Ráadásul bele is kontárkodok olyan területekbe, ahol távolról sem vagyok szakértő. Fel kell vállalni azt is, hogy néha hülyeséget mondunk, de meg kell próbálni egymással szóba állni. A mai globális kihívások ezt diktálják. Erre egyre nagyobb szükség van, hiszen igazán gyors és áttörő megoldások csak nagyon újszerű gondolatokból származhatnak. Ezeket pedig a félig-meddig kívülálló, de azért nem teljesen bolond emberek szokták elhozni. A jól kitaposott út elhagyásához nem csak a hatodik törvény negyvenedik paragrafusának második bekezdését kell átírni. Az nem elég.

A könyv bevezetőjében arról ír, hogy nem akar megoldást kínálni az olvasónak, pozitív és vészforgatókönyveket sem elfogadtatni, de mégis, mi lehet a jövő?

Abszolút skizofrén álláspontom van. Úgy gondolom, hogy nagyon sok mindent el tudnánk érni, nem olyan tragikus a helyzet. De közben azt gyanítom, hogy nem fogunk elérni semmit, mert látom, hogy hogyan működünk. Végtelenül merev, begyepesedett az egész kultúránk, szokásaink megkötik a kezünket. Minden nagyon gyorsan változik körülöttünk, de mi nem tudunk a saját magunk által generált változásokhoz alkalmazkodni.