Elzárhatják az ukránok a Barátság kőolajvezetéket? És ha igen, mi lesz velünk?

Órák alatt nagyon sokat változhat Magyarország ellátásbiztonsági helyzete. Miközben egyik pillanatban még a Lukoil orosz olajtermelő- és szállítócég ukrán szankcionálásáról, sőt a Barátság kőolajvezeték esetleges leállításáról kapunk információkat, pár perc múlva kiderül, hogy előbbi kérdés hamarosan megoldódhat, utóbbira pedig nincs is ukrán terv, csak valaki butaságokat beszélt.

Mindjárt ismertetjük a részleteket, most kezdjük azzal, hogy vannak érvek, amelyek szerint a vezeték leállításának valóban van esélye a közeljövőben. Ezek lényege, hogy

• az orosz–ukrán háború energetikai fronton elmérgesedett, a felek folyamatosan pusztítják egymás infrastruktúráját, már nincs helye az óvatoskodásnak, semmi sem drága;
• Ukrajnának eleve már nincs túl nagy devizabevétele az olajtranzitból;
• ráadásul az oroszok olajszállításainak ukrajnai működtetése is villamos energiát igényel, de éppen az oroszok lövik szét a transzformátorokat. Az pedig nem elvárható Kijevtől, hogy a maradék kevés áramot Moszkva exportbevételeinek növelésére fordítsa.

Azok viszont, akik szerint a Barátság lezárásának semmi valóságalapja nincs, úgy érvelnek, hogy

• Ukrajna csak nem akarhat uniós ellenségeket, márpedig ha Magyarország és Szlovákia (illetve Csehország) ellátásbiztonságát meglevő szerződések és uniós szabályok ellenében veszélyeztetné, az nagy öngól lenne;
• Ukrajnának is szüksége van gázolajra, ha pedig a szomszédjai nem kapnak orosz kőolajat, akkor nem küldenek neki dízelt sem;
• Ukrajnának áramot is importálnia kell, és ha felbőszítik Magyarországot és Szlovákiát a kőolajellátás veszélyeztetésével, ezek az országok még az áramot is lekapcsolhatják.

A Podoljak-nyilatkozat

Sok furcsa elem volt már az elmúlt hónapokban a magyar olajimport körül, hiszen Ukrajna mindenféle lépéssel és nyilatkozattal elkezdte „szabályozni” a magyar kőolajimportot, de az biztos, hogy az egyik legfurcsább az augusztus 30-i pár óra volt.

Ekkor Mihajlo Podoljak, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök tanácsadója előbb azt mondta, hogy Ukrajna az év végén lezárja a Barátság kőolajvezetéket, majd bejelentette, hogy mégsem.

A Magyarországot, Szlovákiát és Csehországot is ellátó Barátság kőolajvezetékkel kapcsolatos fenyegetés mindenesetre jól felborzolta az addig sem nyugodt kedélyeket. Bár a Mol deklarálta, hogy nem szeretne nyilatkozni az ügyről, abban biztosak lehetünk, hogy az információ elhangzása utáni egy-két órában sok magyar gazdasági vagy politikai szereplő kezdett lázas telefonálgatásba. És noha a hivatalos energetikai és kormányzati fórumokon nem érkezett megerősítés a lezárási szándékra, a háttérbeszélgetéseinkből kiderült, hogy sokan aggódtak.

Nagyon kell a két cső

Magyarországnak ugyanis alapvető károkat okozna a Barátság elzárása. Hazánkat két vezeték éri el, Oroszország felől a Barátság, Horvátország felől a Janaf. Szakmailag a legfontosabb mondat így szól:

az egy cső (az Adriáról érkező Janaf) jó, de ha mindkét cső működik (a Janaf és a Barátság), az sokkal jobb.

Ennek az állításnak több rétege van. Az első az ellátásbiztonság, a második az ár, a harmadik a finomítási technológia. Ha egy országot egy cső lát el, akkor minden technológiai zavar (például ha nem működik egy szivattyú, ha kilyukad a cső, szokásos karbantartás zajlik vagy valahol tűz keletkezik), azt jelenti, hogy nincs vezetékes ellátás.

Ami az árat illeti, a magyar vevőnek sokkal jobb a tárgyalási pozíciója, ha nem kiszolgáltatott egyetlen vezetéküzemeltetőnek, ha van alternatív szállítási útvonal. Végül pedig ott van a technológia: a Mol már dolgozik ugyan azon, hogy a magyar (Százhalombatta) és a szlovák (Pozsony) finomítója rugalmasan sokféle olajat dolgozhasson fel, de ez még legalább két év, tehát addig muszáj orosz olajat is betáplálni.

Mi volt ez az egész?

És akkor vissza a nyilatkozatra! Mi a valószínűbb? Az, hogy Podoljak (aki fontos politikai tényező, de mégsem valós hivatali tisztséggel felruházott tanácsadó) véletlenül mondott badarságokat, vagy az, hogy mindez amolyan előzetes tesztelés volt?

Biztosat nem tudni, mindenesetre Podoljak korrigálta magát, és azt mondta, hogy a tranzit 2029 végéig, a szerződés lejártáig biztosan folytatódik. A későbbi korrekció alapján mindenesetre akár úgy tűnhetett, mintha a tanácsadó csak összekeverte volna a kőolajvezetékkel és a gázvezetékkel kapcsolatos információkat. Csökkenti viszont ennek valószínűségét, hogy a beszélgetésben Podoljak teljesen elkülönülten beszélt előbb a gázvezetékről, és csak később az olajvezetékről. Az orosz–ukrán gázszerződés mindenesetre valóban 2024 végén jár le, és ott az ukrán fél valóban azt állítja, hogy nem lát lehetőséget az orosz tranzitot érintő szerződések meghosszabbítására. Ettől persze még ez is változhat.

Egyelőre akár tehát legyinthetnénk is, mondván, hogy valaki csak félrebeszélt, láttunk már ilyet a nemzetközi politikában. Szakmai beszélgetőpartnereink zöme is már az első pillanattól fogva azt mondta, hogy ezt a Barátság-lezárást egészen biztosan nem fogja meglépni Ukrajna, de Pletser Tamás, az Erste olajipari elemzője azért egyáltalán nem látja elképzelhetetlennek az ukrán lépést a jövőben, így mindenképpen érdemes annak körülményeit is megvizsgálni.

Az ukránok lehetséges céljai

Nézzük először, hogy ha az ukrán fenyegetés nem egy félresikerült elszólás volt, hanem inkább próbálkozás, akkor mi indokolhatná a Barátság lezárását, és mit jelentene ez Magyarországra nézve. Pletser Tamás szerint

Ukrajna részéről a Lukoil-intézkedés is már amolyan csali lehetett: Kijev tesztelhette, hogy az EU nem áll ki határozottan Magyarország és Szlovákia érdekei mellett.

Az biztos, hogy az utóbbi napokban minden oldalról nagy politikai kavarás van, Budapest, Zágráb, Kijev, Pozsony, Brüsszel is a saját narratívája szerint nyilvánul meg. Például arról is hallottunk, hogy azok az ukrán forrásból származó információk, amelyek az orosz–magyar olajkereskedelmet lebonyolító cégeket mutatták be, fals információkat tartalmaztak, elsősorban azért, mert keveredtek benne az orosz termelő- és kereskedőcégek.

Négy különféle közvetítőről volt szó, de a valós helyzet valamivel egyszerűbb: nagyjából két forrásból van Magyarországnak orosz olaja, legyen az egyik a nagy orosz állami keverék (REB), a másik a magánpiaci Lukoil saját olaja. Talán meglepő, de az utóbbi érdemben olcsóbb, és ha nem tévedünk, akkor előbbit a Normeston Trading SA, az utóbbit a Litasco SA hozza be. Ők valóban kereskedelmi partnerek, a magyar sajtóban megjelent többi cég azonban nem.

De mit akarhattak az ukránok? Akadt, aki szerint Kijev a magyar politikának akart üzenni, hogy amennyiben Budapest állandóan blokkolja az ukrán támogatásokat, az Ukrajnának fontos ügyeket, akkor neki is van eszköze. E vélemény szerint egy ilyen tesztelésre jó a tanácsadó, ő mondhat bármit, mert nincs hivatalos tisztsége.

Volt, aki azt is megjegyezte, hogy a felügyelet helyében azért megnézné, hogy nem shortolta-e valaki a Molt, vagyis volt-e olyan, aki pénteken a hirtelen részvényárfolyam-esésre játszott. Ha valaki erre ment, az nagyon jól kereshetett a Podoljak-nyilatkozaton, de azért természetesen nem túl valószínű, hogy ez állt az ügy hátterében.

Végül volt, aki arra tippelt, hogy annak lehetett szerepe a bemondásban, hogy 2025-ig talán az Ukrajnát elkötelezetten támogató Csehország megoldja máshogy az olajellátását. De valójában ez sem jó magyarázat, rövid távon ugyanis a csehek sem tudják jól megoldani az ellátásukat más forrásból.

A cseh mesterterv

Magyarország évente 5,5-6 millió, Szlovákia 6 millió, Csehország 8 millió tonna olajat importál. A Mol tulajdonában álló magyar és szlovák finomítók ma még döntően orosz olajat vesznek, van némi belföldi kitermelés, és 2 millió tonna jön nagyjából az Adria felől. A két cseh finomító (Litvinov és Kralupy) lengyel tulajdonban van, az Unipetrol nevű tulajdonos a már Magyarországon is megjelent Orlen-csoport része. Litvinov évi 5,8 millió tonna orosz kőolaj feldolgozására alkalmas, de azért lassan át tud állni a tengeri olajra, Kralupy 3,3 millió tonna más forrásból származó olajjal működik. Utóbbi a Transalpine, vagyis TAL-vezetéken jön, Trieszt felől. A törekvés az, hogy a hatalmas kapacitású TAL, amely osztrák, német és cseh finomítókat is ellát, a Litvinovot is kiszolgálja.

A cseh terv az, hogy 2025 közepén az ország képes legyen Litvinovot is Trieszt felől ellátni. Vagyis mondhatjuk, hogy a cseheknek nem fáj annyira a Barátság lekapcsolása, de valójában inkább csak nem fog fájni. Egyelőre nagyon rosszul jönne a cseheknek egy ilyen lépés, hiszen nincs alternatívájuk.

Igen ám, de a csehek különleges stratégiát követnek. Soha nem mondanak nyíltan semmit Ukrajna lépései ellenében, talán azért, mert a finomítóik lengyel tulajdonban vannak, a lengyel politika pedig minden oroszellenes lépésnek örül. Ráadásul az Orlent közismerten zavarja, hogy a regionális versenyben a Mol-csoport jobb pozícióban van az olcsó orosz beszerzéseivel, mint ő, aki drágán vesz nem orosz olajat. És hogy még érdekesebb legyen a helyzet: mint Pletser Tamás meséli, a csehországi Litvinovban most éppen egy 230 kilogrammos világháborús bombát találtak, ami miatt nem működik a finomító, és kétséges, hogy mikor indul újra.

Horvát kitettség

Nézzük meg ezek után, hogy mi történne Magyarországon, ha tényleg leállna a Barátság. Ha Magyarország és Szlovákia együtt nagyjából 11 millió tonna/év kőolajat venne, akkor a Barátság leállása esetén ezt mind a Janafon kellene behozni. Egy olyan vezetéken, amelyen eddig legfeljebb évi 2 millió tonna érkezett.

A horvátok szerint nincs semmi gond, a Janaf tud ennyit szállítani, de egy olajpiaci szakember szerint ez a képesség úgy jön ki, mintha valaki azt mondaná, hogy ő 11 másodperc alatt futja a 100 métert, majd ezt megszorozná 420-szal, és azt mondaná, hogy a maratont pedig akkor vélhetően 77 perc alatt lefutja.

Vagyis ha a Janaf eddigi egynapos csúcsszállítását megszorozzuk 365-tel, az valóban 11 millió, de a karbantartások és a zavarok miatt az nem lehet életszerű.

Mindenesetre a horvátok szerint ők tudnának 11 millió tonnát is hozni, ha pedig kicsit fejlesztenek, akkor akár 14 millió tonnát is. Csakhogy ha van valami, amit nem szeretne Magyarország, az éppen a „csak horvát” szállítás, a két ország viszonya ugyanis ezen a téren konfliktusokkal terhelt. A horvátok egyrészt nagyon drágán szállítanak, másrészt a Krk-szigetről behozható nemzetközi (közel-keleti, iraki, nigériai, amerikai) olaj is sokkal drágább, mint az orosz. Vagyis vagy jóval drágább lenne az üzemanyag itthon, vagy a Molnak maradna kevesebb profitja. Utóbbi nemcsak a részvényesek osztalékigénye miatt kellemetlen, az legyen az ő bajuk, de így a cégnek sokkal kevesebb pénze maradna a nagy zöldítési feladataira.

Szankciók és európai olajcégek

Utóbbi pedig az egész olajipar és a szankciók drámája. Az oroszok háborút indítottak Ukrajna ellen, mire az Egyesült Államok és az Európai Unió logikus módon szankciókat vezet be. Ennek következtében viszont pár európai cégen és országon is csattan az ostor: rajtuk van a nyomás, hogy ne vegyék meg az agresszor olaját, csakhogy a leválás az orosz olajról nagyon drága, cégenként több száz millió euró, amire nincs uniós vagy nemzeti költségvetési forrás.

Hiszen az orosz olajjal az a fonák helyzet, hogy a Nyugat célja nem az, hogy az oroszok ne tudják eladni, hanem az, hogy kevesebb bevételük származzon az üzletből. Vagyis a természetes (európai) piac ne vegyen, az oroszok vigyék inkább a kőolajukat nagy diszkonttal Indiának, Indonéziának, Kínának. Azt nem akarja senki, hogy a világ olajexportjának 14 százalékát adó oroszok ne adjanak el, mert akkor nagyon drága lenne az olaj, csak a közeli piacot zárja le az unió.

Ha a világ simán az oroszok eladását szeretné korlátozni, sokkal egyszerűbb megoldások is lennének. Az EU-nak csak annyit kellene tennie, hogy azon a két uniós ponton, ahol az orosz olaj kimegy a világpiacra (Dánia és Görögország partjainál), valahogyan megállítják az exportot. A nevezett szorosokban ugyanis jelentős szűkületek vannak, valamilyen környezetvédelmi indokkal meg lehetne állítani az orosz tankereket. Ehelyett az uniós Dánia ingyen révkalauzokat ad, csak nehogy zátonyra fusson egy hajó és katasztrófa legyen.

Ha egyszer Ukrajna úgy döntene, hogy már tényleg nincs tovább, nekik is csak pár pontot kellene szétbombázniuk. Például Szamaránál, ahonnan a Barátság is indul, van egy olyan ismert csomópont, ahová befutnak a különböző kitermelési pontok felől a vezetékek, ott aztán érzékeny veszteséget lehetne okozni. De talán senki nem akarja, hogy 150 dollár legyen az olaj hordója.

A vészforgatókönyv

Pletser Tamás szerint nagyjából 2026 végéig le lehet válni az orosz olajról, de ha valami okból előbb következne be kényszerű leállás a szállításban, arra is vannak forgatókönyvek. Például vissza kellene fogni a két Mol-finomító kibocsátását és amennyire csak lehet, mindkettőt a tengerről ellátni. Csak akkor lesz reális a tengeri ellátás, ha majd képes lesz a két finomító száz százalékban tengeri olajat feldolgozni.

Ugyanakkor az ukránok esetleges ilyen lépését biztosan nemcsak megértő, de ellenséges kommentek is kísérnék. Egyfelől igaz, hogy az unió nem várhatja el a magas áramárak és az oroszok által szétlőtt ukrán vezetékrendszer mellett, hogy az ukránok olajvezeték működtetésére pazarolják a kevés megmaradt villamos energiájukat. Másfelől arra is lehetne némileg joggal morogni, ha a sok milliárd eurós külső támogatást kapó Kijev még azokért a kisebb bevételekért sem hajolna le, mint a tranzit, ami legalább pénzt termelne a szerencsétlen sorsú, szegény és külső segítségre szoruló országnak. (Az uniós támogatásokhoz képest azonban Ukrajna szempontjából az olajtranzit nyeresége ma már csak 1 százalékot jelent.)

A magyar külpolitikai mozgást figyelve ebben a kényes helyzetben leggyakrabban az a kritika fogalmazódik meg, hogy az oroszok mellé bármilyen tétet tenni hosszabb távon nem lehet sikeres. Akárhogyan végződik is a háború, Oroszország sokáig persona non grata lesz az európai szénhidrogénüzletben, mi pedig azzal, hogy rajta maradunk az orosz csövön, sőt az Algyő–Újvidék magyar–szerb vezetékkel Szerbia orosz ellátását is éppen segítjük, rossz oldalra állunk.

Az is biztos, hogy Magyarországnak valahogyan javítania kellene a kapcsolatait Horvátországgal, mert ha romlik a helyzet, tényleg nagyon ki leszünk szolgáltatva. Igen, Zágráb pofátlanul megkéri az árát a pozíciójának, de ha nem alakítunk ki működőképes kapcsolatot, akkor még jobban nagyobb árat kell fizetnünk, miközben már nem lesz alternatívánk.

Az mindenesetre biztos, hogy ami most kinéz, az Európának és Oroszországnak egyaránt vesztes szituáció, jó megoldás nincs, ráadásul Magyarország szerepe mindenképpen kellemetlen marad. Eközben bár a magyar kormány nagyon sokszor szakszerűtlenül szólal meg a szénhidrogénekkel kapcsolatos kérdésekben, eddig viszonylag sikeresnek tűnik az a stratégiája, hogy hangosan kiáll a gazdasági érdekei mellett – eddig legalábbis el tudta érni, hogy számára létfontosságú derogációkat kapjon, az ukránok pedig visszavonulót fújjanak a Magyarország számára legkellemetlenebb ötleteikből.

Az aggasztó csak az, hogy 2024 szeptemberében már annyira elkeseredettek a felek, hogy hiába jön a hideg Ukrajnában és a fűtési szezon Oroszországban, úgy tűnik, már semmi sem számít az orosz–ukrán energetikai kapcsolatokban, vagyis a kölcsönös pusztítás folytatódik. Magyarországnak pedig minden betehet, ami a két ország infrastruktúrájával történik.