A magyar–horvát vezetékháború az egész régió dízelellátását veszélyezteti

2024 elején az üzleti életben szokatlanul intenzív kommunikációs adok-kapok borzolhatta a magyar és a horvát közvélemény kedélyét. Hernádi Zsolt, a Mol Nyrt. elnök-vezérigazgatója a hazai Indexnek adott interjújában kiakadt az olajvezetéküket túlságosan drágán árazó horvátokra:

„kíméletlenül megsarcolnak minket. Egyszerűen azért, mert megtehetik.”

A történet háttere az, hogy egy uniós szankció miatt orosz olajból készített termékeket már nem lehet az unió többi országába exportálni. Ez alól még egy évig Csehország ugyan kivétel (vagyis ő vehet ilyet), csakhogy a sok kis országgal leírható térségünkben az államok nem önellátóak, ezért a Mol-csoportba tartozó százhalombattai és pozsonyi finomítóknak elemi érdeke, hogy az eddiginél több tengeri olajat szerezzenek be. Ezt pedig csak Horvátország felől tehetik meg.

A Janaf vezeték-üzemeltető cég Hernádi kritikájára a horvát Index lapjain is olvasható közleményében visszaszólt. Arról írt, hogy ő igenis komoly kalkulációkon alapuló árajánlatot tett.

Majd a Mol újabb közleményben cizellálta az érveit. A vita többrétegű:

• Látszólag két cég, a Mol Nyrt. és a Janaf konfliktusáról szól, vagyis pénzről.
• De van egy nagy adag ellátás-biztonsági következménye is a helyzetnek, elsősorban a regionális dízelpiacon.
• Ráadásul mindenhol átszövi a kérdést a politikai környezet is, országok, országcsoportok viszonya, Magyarország különutas politikája, a magyar–horvát, de a magyar–ukrán viszony is meghatározó ebben a történetben.

A komolyabb sajtóviharok után talán érdemes mélyebben is áttekinteni, hogy mi is a helyzet.

Kiszolgáltatottság

Magyarország két olajvezetéken keresztül kap nyersolajat. A Barátság kőolajvezeték orosz olajat hoz Ukrajnán keresztül Magyarországra. A Janaf (vagy Adria) mindenféle tengeri (például azeri, kazah vagy öböl menti államokból származó) olajat, vagyis nem orosz olajat szállít Horvátországon keresztül, miután lefejtették azt az omisalji kikötőben.

A vezeték Kádár János és Josip Broz Tito nagy ötlete volt. A magyar–jugoszláv trükk szerint hivatalosan egy nagy petrolkémiai ipari tervhez kellett a pótlólagos olaj, de egyes beszámolók szerint a felek valójában már akkor is az orosz függést szerették volna csökkenteni. Valójában azért az oroszok is reméltek egy Földközi-tengeri kijáratot, amellyel meg lehet kerülni a Boszporuszt.

A Janaf és elágazásai sok országot (Horvátország, Szerbia, Magyarország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Szlovákia és – potenciálisan – Csehország) szolgál ki, amely térségben így hét finomítót ér el. Ugyanakkor, mint Pletser Tamás, az Erste olajipari elemzője elmondta, ennek a cégnek gyakorlatilag csak két ügyfele van, a magyar Mol és a szerb NIS, és annyiban különbözik más vezetékes cégektől, hogy nemcsak szállít, de mivel az omisalji kikötő is az övé, a kitárazást is ő végzi (emiatt kicsit nehezebb az amúgy sem publikus díjakat összehasonlítani, vagy a pénzügyi riportokból visszaszámolni).

Brutális áremelés

Az aktuális helyzet megismeréséhez háttérbeszélgetéseket folytattunk, de megkerestük a két érintett céget is. Michaela Vranješ, a horvát Janaf kommunikációs vezetője, és Szabó Szabolcs, a Mol illetékes vezetője (csoportszintű értéklánc-menedzsment ügyvezető igazgató) ha nem is a konkrét árakról, de a szerződés jelenlegi helyzetéről adott információt.

A Janaf képviselője szerint „jelenleg is zajlanak a tárgyalások a Janaf és a Mol között, és reméljük, hogy mindkét fél számára kielégítő megoldás születik”.

„Nagyra értékeljük a Molt, mint hosszú távú partnerünket, és ismét szeretnénk megerősíteni, hogy képesek vagyunk kielégíteni a Mol-finomítók összes kőolajigényét a csővezetékünkön keresztül” – közölte. A Mol szakembere pedig részletesebben is elmondta, hogy több szakasza van a történetnek:

2019–2022 között a Mol és a Janaf között élt egy hároméves szerződés. A Mol szerint a Janaf ekkor is nagyon drága volt, de a Molnak még nem volt akkora szüksége a tengeri kőolajra, így ez vélhetően kevésbé zavarta. A Mol régóta foglalkozott azzal, hogy nem orosz olajat is feldolgozzon, így ekkor körülbelül 1,7-2 millió tonna kőolajat hozott évente a Janafon.

2022 februárjában aztán kitört az orosz–ukrán háború, meghatározóbb lett a tengeri forrás, a Mol a Janafhoz fordult, hogy ha a Magyarországot kőolajjal leginkább ellátó Barátság vezetékkel gond lenne, akkor mennyi olajat és milyen áron lehetne a Janafon Magyarországra hozni. Ám a horvátok a szerződés lejártáig nem nagyon kötelezték el magukat, vagyis nem adtak konkrét árat, ajánlatot. De legalább volt egy élő szerződés.

Már javában 2023-ban jártunk, amikor végül 2023 áprilisában a korábbi szerződés felett 60-65 százalékkal, vagyis egy kétharmadával magasabb díjon érkezett ajánlat.

A Mol tiltakozott, hiszen sok országban szállít tőle független vezetékeken is kőolajat, és szerinte az ár már „pofátlan” volt. Az iparági benchmarkok négyszereséről-ötszöröséről beszélt a cég, de kénytelen volt elfogadni.

Az újabb konfliktus 2023 végén jött el. A korábbi brutális áremelést a Janaf elsősorban a magasabb energiaköltségekkel indokolta, a 2024-re érkező első ajánlat azonban nem csökkentett érdemben árat, pedig a korábbi indok megszűnt, vagyis az energiaárak korrigáltak. A Mol nem fogadta el az ajánlatot, december 6-án Zágrábban is tárgyaltak a két cég képviselői, de végül a december 29-re (!) ígért korrigált ajánlat egyáltalán nem érkezett meg.

A helyzetben az a különös, hogy a Janaf most is szállít, vélhetően a hónap végén majd számláz is, de nincsen megállapodás az árról. Konkrét árakat mi nem ismerünk, de egyik forrásunktól azt hallottuk, hogy a benchmark (a viszonyítási pont nyugati és orosz vezetékek esetén is) az, hogy egy tonna nyersanyag 100 kilométeren át történő szállítása 1 és 2 euró között mozog.

A Janaf esetében ez az ár négyszeres-ötszörös,

Magyarország külön pechje, hogy az ukrán ár, vagyis a Barátság tranzitdíja is a szokásos ár többszöröse – bár a horvátnál még ez is alacsonyabb. Pletser Tamás elmondta, hogy az ukrán áremelés sokkal érthetőbb volt, ott konkrét infrastruktúra-elemeket lőttek szét, az ukránok amúgy transzparensek, a teljes ukrán szakaszra 2022-ig 8, immár több emelés után, 21 eurót számítanak fel tonnánként.

Nagyon kell

A horvát vezetékre viszont nagy szükség van, annak jelenleg nincs alternatívája több okból. Pozsonyt ugyan Csehországgal is összeköti a Barátság vezeték, de az egyirányú, és éppen Pozsonyon keresztül viszi tovább az orosz olajat a két Prága melletti finomítóba.

Elvileg ha béke, vagy legalább tartós fegyverszünet lenne, akkor a Barátságon keresztül is lehetne hozni nem orosz olajat: Odessza kikötőjéből az Odessza–Brodi-szakaszon fel lehetne vinni a tengeri olajat és betölteni a Barátságba. De nincs béke, és halkan azért azt is megjegyezhetjük, hogy a jelenlegi magyar–ukrán politikai viszony mellett abban sem nagyon bízhatunk, hogy Ukrajna első dolga az lesz a békekötés után, hogy a magyarok ellátásáról gondoskodjon.

Felmerült a Triesztből induló TAL (Transalpine) csővezeték meghosszabbítása, ez ugyanis már ma is eljut az ausztriai Schwechatba, onnan már csak egy köpésre van Pozsony. Csakhogy egy új csővezeték drága, nem nagyon lehet jóváhagyatni semelyik cég beruházási bizottságában egy új fosszilis infrastruktúra-beruházást, amely várhatóan csak egy nem túl hosszú időszakra szükséges. A beruházással kapcsolatos kilátásokat ráadásul tovább rontja, hogy a potenciális nyomvonal a múltban komoly környezetvédelmi aggályokba ütközött. A világ változását mindenesetre jól mutatja, hogy korábban még az OMV érdeklődött a Pozsony–Swechat-összekötés iránt, amellyel rácsatlakozhatott volna a Barátságra.

A horvátok nyeregben

Mindebből az következik, hogy végső soron mégiscsak a horvátokkal kellene dűlőre jutni. Legalábbis egy konszenzusos, vagy egy ideiglenes ár kellene, mert bár lehet, hogy a szerződésszerű magatartás írott megállapodás hiányában is szerződésnek minősül, azért ez örökké nem fog így maradni.

A Molnak meg kell egyeznie, vagyis, ha az egymással szemberohanó versenyautók párbajhelyzetével írjuk le a szituációt, előbb-utóbb valakinek félre kell rántania a kormányt.

Ugyanakkor a finomítói árrés akár 20-30 százalékát is elvivő első ajánlatot a Mol nagyon nem szeretné elfogadni. A horvátoknak legfeljebb azért kellene elrántania a kormányt, vagyis mérsékeltebb ajánlatot tennie, mert akkor nagyobb kapacitáskihasználtsággal, stabil szerződésekkel működhetne a cég, és nemzetközi nyomást sem érezne.

A vezetéküzemeltetés ugyanis egy olyan üzlet, ahol a költségek túlnyomó része fix. Aktív munkatársak kellenek 0–24 órában, üzemeltetők, karbantartók, méréseket végző kollégák. Az, hogy megy-e a vezetéken kőolaj, vagy sem, nem jelent igazán változó költséget, viszont a bevétel ebből jön.

A Mol ajánlatai

A Moltól úgy tudjuk, hogy ők többféle ötletet felvetettek. Azt, hogy a horvátokat hosszabb távú elköteleződéssel segítenék, vagyis szívesen megállapodnának hosszabb időre is.

Illetve javasoltak egy indexált árképzést is. Vagyis azt, hogy a felek dolgozzanak ki közösen egy olyan díjazást, ami a díj bizonyos százalékát benchmarkokhoz (például az energiaárhoz) köti. Más iparágból vett példával, ha egy kamionos cég olyan árat ad, hogy van egy alapár, amiben van személyi költség és üzemanyagköltség, akkor a megbízási díjat lehet a bérindexhez és az üzemanyagárakhoz kötni, vagyis a változások következményeit közösen viselik a felek. Ezekre a kezdeményezéseknek sem lett eddig foganatja, mint hallottuk

„élményekben gazdag, konkrétumokban szegény megbeszéléseink voltak”.

A Janaf szerint viszot Hernádi Zsolt legutóbbi interjújáig a médiában nem érzékeltek ügyfélpanaszt a Janaf-díjak mértékére. „A díjszámítás módszertana figyelembe veszi a vezeték adott szakaszának hosszát és használatának mértékét, valamint a tárgyalási folyamatot. A Janaf díjszámítási módszertant bemutatták a Mol-csoport képviselőinek, és azokat jóváhagyta a Horvát Energiaszabályozási Ügynökség is” – közölték.

Valójában nincsenek eszközök

Egyelőre mindenesetre maradt a magas ár. Pletser Tamás szerint a horvát emelés övön aluli.

Más országokban, például az olasz–osztrák viszonyban is hasonló a képlet, az olaszok kihasználhatnák a speciális helyzetüket, de nem hallani ilyen extra árazásról.

A konkrét tételeket az elemző nem ismeri, de mint bemutatta, a Barátság vezeték ukrán tranzitdíja azért más, mert ott tényleg háború van, és olykor olyan dilemmák merülnek fel, hogy az ukrán áramszolgáltatótól a lakosság kapjon áramot, vagy az a vezeték, amely orosz olajat visz a magyaroknak (nem ez a két kedvenc állam most Ukrajnában).

Természetesen az ukránok nem szimpátiából vagy szívjóságból, hanem a saját dízelellátásuk, illetve a magas állami bevételek miatt választották eddig a vezeték biztonságos működtetését. De bármennyire is érthető az ukrán emelés, ha az egy tonna nyersanyag 100 kilométeren történő szállítását nézzük, még az új árhoz képest is kétszeres horvát díjakról beszélhetünk.

Ha egy piaci kofa kimegy a Nagycsarnokba, és 10 ezer forintért adja a burgonya kilóját, az a szíve joga, legfeljebb nem talál vevőt, de lehet mástól burgonyát venni, nem érdemes nagyon foglalkozni vele. A Mol-Janaf-ügy azért nehezebb, mert a háború, majd az arra adott szankciók miatt a Janaf kulcspozícióba került – azaz monopol helyzetbe a nem orosz olaj szállításának piacán Magyarország és Szlovákia felé –, de

a lassú és körülményes uniós versenyhatósági eljáráson kívül nincs olyan mechanizmus, ami a horvátokat ebben az üzletben szolgáltatásra tudja kényszeríteni, csak a kétoldalú megállapodás. Az olajpiac nem szabályozott, nincs a Janafnak szolgáltatási kényszere, ellátási kötelessége.

Talán valamilyen homályos „morális” felelősség azért felmutatható, hiszen az egész régiónk eredendően dízelhiányos, amire az orosz dízelimport megtiltása, majd az orosz olajból készített dízel belső exporttilalma rátett egy lapáttal.

Érdekesség amúgy, hogy az EU milyen nehéz helyzetbe került. Annyira fontos volt neki, hogy az orosz olajat távol tartsa, hogy a derogációk (az orosz olajimport tiltása alóli kivételek) során fő alapelvét, a tőke, a munkaerő és az áru szabad áramlását is felrúgta, és belső importról, exportról kezdett el beszélni. Vagyis a Slovnaft-finomító a belső, szlovák piacra adhat el dízelt, a külföldi (például osztrák) piacra már nem.

Viszont a térségünkben külön probléma az, hogy egyedül Szlovákia gyárt több dízelt, mint amennyit elfogyaszt, miközben pont a pozsonyi finomító áll gyengébben a nem orosz olaj feldolgozásában technológiailag, és pont ő van kiszolgáltatott kapcsolatban a Janaffal. Márpedig most a Janaf tényleg annyiért ad ajánlatot, amennyiért nem szégyell.

Furcsa érvek

A Mol azt is sérelmezi, hogy a horvátok áremelési érvei gyenge lábakon állnak. Szoktak hivatkozni a nehezebb földrajzi adottságokra. A Mol is benne van egy vezetékben, ez a Baku-Tbiliszi-Ceyhan (BTC) vezeték, amely sokkal alacsonyabb díjakat alkalmaz, noha ott nemcsak magas hegyek, de tengeri hajótöltés is van a tevékenységi körben.

Ráadásul piaci információink szerint a BTC vezeték mellett a szlovákiai Transpetrol vezeték és a Trieszt és Bécs között húzódó TAL-vezeték esetében is kevesebb mint 1,5 dollárt kérnek el egy tonna nyersanyag 100 kilométeren át történő szállításáért. Ha ezeket a díjakat vesszük alapul, akkor állítólag megállja a helyét az állítás, hogy a Janaf több mint négyszeres áron teljesíti a szolgáltatást.

Az energiaköltségek emelkedése már inkább lehetett érvényes hivatkozási alap, de Horvátországban a cégeknek is áramársapkája volt, vagyis náluk valójában csak mérsékelten jelentkezett a költségemelkedés, és visszafelé nem működött az érv, vagyis az energiaárak esésénél nem jött az árcsökkentés.

Pedig azt is hallottuk, hogy amúgy a szakmai kapcsolat nagyon jó a Mol és a Janaf emberei között. A magyar és a horvát kollégák operatív szinten folyamatosan egyeztetnek, mindenféle mennyiségi és minőségi ügyben kell kooperálni, mennyit pumpáljanak, milyen a víztartalom, mekkora a kéntartalom, állandóan mindent mérni kell. Ezekben a helyzetekben a Janaf szolgáltatási színvonala kifejezetten jó, csak az ára nem elfogadható a Molnak.

Politikai árnyak

Magyarország 5,5-6 millió tonna/év, Szlovákia 6 millió tonna/év, Csehország 8 millió tonna/év olajat importál. Ezt nem fedné le teljesen a Janaf.

A cseheknek ugyan van más tengeri forrása (az említett TAL), viszont ha a Janaf vezeték útjába eső finomítók, vagyis a horvát Rijeka, a szerb Pancsova, a magyar Százhalombatta, a szlovákiai Pozsony és potenciálisan a cseh Litvinov nagyon magas árat kap, az versenyhátrányt és ellátási gondokat jelent a régióban.

Nem is beszélve arról, hogy ha bármilyen karbantartási vagy egyéb oknál fogva akadozik a keleti betáplálás, akkor a Janaf jelenleg nem tudja megoldani a régió ellátási problémáit.

Magyarország egyetlen reménye talán az lehet, hogy mivel ez nemcsak magyar ügy, Szlovákia és Csehország is mellettünk érvelhet. Az agresszív magyar külpolitika, a nagyon rossz uniós megítélésünk miatt abban nem nagyon bízhatnánk, hogy a mi érdekeink mellett hangosan szót emelne bárki, amikor mi is mindig keresztbe fekszünk a közös ügyeknek (legyen az az ukránok támogatása, vagy valamilyen oroszellenes intézkedés, de akár – ez persze nem EU-s ügy – a svédek NATO-csatlakozásának támogatása).

A horvátokkal is nagyon terhelt a viszony (gondoljunk csak Hernádi Zsolt büntetőügyére, vagy arra, ahogyan Magyarország Bosznia-Hercegovinában látványosan a helyi bosnyákok és horvátok ellen fenekedő szerbeket támogatja). Vagyis talán nem túlzás az a kép, hogy csak a magyar kormányon aligha segítene bármilyen európai lobbi, de talán – mint korábban a cseh dízelderogációban, vagyis hogy a csehek 2024. december 5-ig még vehetnek orosz olajból nem Csehországban készült terméket –, ha a szlovákoknak és a cseheknek is fontos egy ügy, akkor jobbak az esélyeink.

Az mindenesetre biztos, hogy a regionális üzemanyagpiac nagyon szorosan össze van kötve. Ez akkor is igaz volt, amikor a 480 forintos hatósági áras magyar üzemanyagot mindenki vitte a szomszéd országokba. De akkor is igaz, amikor az osztrák OMV-nek gondjai voltak a schwechati finomító újraindításával, és az osztrák vevők azonnal megjelentek Magyarországon, Szlovákiában, hogy kiszippantsák az üzemanyagot.

Az ellátásbiztonság pedig tényleg regionális érdek, az senkinek nem jó, ha beüt az Armageddon.

Ezt a felismerést bizonyítja az is, hogy az elmúlt hónapokban minden érintett ország – Ausztria, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Horvátország is – azon dolgozott, hogy megerősítse a térség ellátásbiztonságát: a 12. szankciós csomag részeként nem is csak a csehet, de egy horvát derogációt is meghosszabbítottak. A megkerülhetetlen kőolaj-vezeték esetében azonban egyelőre sem a méltányos szállítási díjról, sem a hosszú távú szerződésről nem sikerült előrelépést tenni.