A Dunaferr megmentőjének szánta a kormány, aztán a magyar kokszgyártás végét hozta el az indiai Liberty Steel

Június 10-én, egy nappal a választások után a Liberty Dunaújváros, vagyis a valaha volt Dunai Vasmű, a későbbi ISD Dunaferr helyén működő cégek tulajdonosa bejelentette: fokozatosan leállítja az utolsó két kokszolókemencét.

A munkánkat segítő acélipari szakemberek szerint egy ilyen folyamat nagyjából másfél hónapig tart, de már gyakorlatilag visszafordíthatatlan. Vagyis tényleg vége, Magyarországon – legalábbis egyelőre – megszűnik az acélgyártás. Azt hallottuk, hogy a meleg vagy más elnevezéssel folyékony folyamatok, vagyis a „vasmű” és az acélgyártás (kohászat, kokszolás) ezzel kifújt, pedig a dunaújvárosiak igazán erre voltak büszkék.

Valaha a város erre a funkcióra jött létre, de ha bezár, még mindig maradhat az acélfeldolgozás, az újrahengerelés, na meg persze lehet reménykedni a folytatásról közzétett hangzatos tulajdonosi ígéretekben (így a zöldacél-gyártás kialakításában). Csakhogy ezek a jövőképek a szakemberek szerint egyáltalán nem megalapozottak.

Állami kudarc

Pedig az állam képviselői (a Nemzetgazdasági Minisztérium részéről Fábián Gergely és Nagy Márton, de a külügy részéről Szijjártó Péter és végső soron maga Orbán Viktor) nagyon büszkék voltak arra, hogy a Dunaferrt korábban birtokló, zavaros, egymással öldöklő harcot vívó orosz és ukrán erők levonulása után találtak egy újabb reménysugarat. A korábbi konfliktusokat most nem idézzük fel részletesen, de az elmúlt négy évben nagyon sok írás jelent meg erről az áldatlan helyzetről a Telexen.

Nagyjából egy éve aztán jött a jól hangzó hír, hogy az indiai hátterű Liberty Steel 20,9 milliárd forintért és 37 milliárd forint környezetvédelmi vállalásért megvette a céget, megmaradhat a közel 3700 dolgozó állása.

Ám immár nagyon úgy tűnik, hogy az indiai Liberty-csoport valójában nem adott igazi esélyt a hosszabb távú integrált működésnek. Az alacsonyan csüngő gyümölcsökért lenyúltak, segítséget kértek az államtól, eladták jó pénzért a korábbi évek termelési átlagai alapján járó szén-dioxid-termelési kvótákat és bankgaranciához nyúltak, de – mint azt a Hvg.hu is megírta – eközben nem tudtak vagy (más kelet-európai bevásárlások tapasztalata alapján) talán nem is igazán akartak kialakítani egy olyan üzleti modellt, amely az alaptevékenység jövedelmezőségére épít.

Patrick Toyne-Sewell, a Liberty Dunaújváros szóvivője természetesen nem festett ilyen borús képet a Telexnek küldött válaszában. Szerinte a kokszolókemencék bezárása nem lesz hatással a Liberty Dunaújváros kohójának jövőbeli újraindítására, amelyet költséghatékonyabb, harmadik fél által biztosított koksszal látnának el, amelyhez a csoportnak már vannak beszállítói. A harmadik féltől származó koksz beszerzése körülbelül 20 százalékos költségmegtakarítást eredményezne a belső gyártáshoz képest. Ez hasonló a romániai Liberty Galati helyzetéhez, amely már több mint 15 éve vásárol harmadik féltől származó kokszot, írta megkeresésünkre.

A gyáron belüli forrásaink ugyanakkor sokkal rosszabb helyzetről, az udvaron álló, kifizetetlen és feldolgozatlan alapanyagokról, számlatartozásokról, álló üzemekről szólnak.

Látszottak a kockázatok

Talán nincs még egy olyan magyar város, amely ennyire összenőtt volna egy gyárral. Dunaújvárosban tényleg nincsen ember, akinek ne lenne erős családi kötődése a vasműhöz. Pentele korábban is lakott település volt, de az ötvenes években a vasmű indítása berobbantotta a Sztálinvárossá átnevezett település népességét. Ekkor érkeztek a fiatal munkások az ország minden tájáról a jobb élet reményében.

A vasműnek a kohó és a kokszoló volt a szíve. A nagy olvasztót 1956-ban üzemelték be, aztán amikor a forradalom fellángolt, több sztálinvárosi munkás hosszú napokra bezárkózott az üzembe – nem is tudták, hogy kint pontosan mi történik, de azt igen, hogy a kemence nem állhat le, valakinek táplálnia kell a tüzet.

Most azonban közel hét évtized után leállítják a kokszolást, ezért érdemes megvizsgálni, hogy így egyáltalán volt-e bármi értelme annak a megmentési folyamatnak, amivel a magyar kormány látszólag elégedett volt, és amelyhez sikerült kiválasztani egy már akkor is pénzügyileg kockázatosnak tűnő partnert.

Miért mondjuk, hogy az indiai cég bevonása eleve kockázatosnak látszott? Erre később részletesen is visszatérünk, első körben elég annyi, hogy ekkoriban ismert volt például a Liberty-csoport egy gigantikus pere, amely arról szólt, hogy a cég tartozik korábbi gyárvásárlásaiért. A Liberty ugyanis egy másik indiai cégtől, az ArcelorMittaltól vett Ostravában (Csehország), Galacban, vagy románul Galatiban (Románia), Szkopjében (Észak-Macedónia), Piombinóban (Olaszország) és Dudelange–Liège-ben (Luxemburg–Belgium) üzemeket, amelyek miatt egy választottbírósági döntés alapján 140 millió font halasztott kártérítést kellett volna fizetnie.

Az, hogy nem sikerült megtalálni a legjobb partnert, tehát nem pusztán a korai vég miatt látszik evidensnek, de részben az elmúlt hónapok megdöbbentő történései, illetve a Liberty-csoport más országokban érzékelhető lépései is erre utalnak, ezt igazolják.

Szinte mindenütt olyasmi recept látszik, hogy a gyenge acélipari árak idején a csoport már nem gyártott, viszont ahol egy bevásárlással házon belülre került, ott mindig próbált más jellegű bevételeket generálni, újabb állami segítségeket kérni, vagy azzal talpon maradni, hogy nem fizetett például a felhasznált energiáért.

A kormány optimista

Kérdéseinkkel megkerestük a Nemzetgazdasági Minisztériumot is, az NGM a válaszok alapján továbbra is elégedett a helyzettel. Azt írták, „a Liberty nélkül ma már nem lenne vasmű, 2022 decemberében ugyanis az életmentő szénszállítmányokat a Liberty hozta a gyárba saját kockázatára”. A kormány emlékeztetett, hogy a gyárnak több évig nem volt beszámolója, nem volt megfelelésben a szén-dioxid-kvótaegyenlege. Eközben a béreket sem fejlesztették. A gyár működése ellehetetlenült, ezzel több ezer dolgozó munkája, több ezer család megélhetése került veszélybe. Az üzem ráadásul olyan rossz állapotban volt, ahonnan sikeres talpra állásra hazánkban eddig még nem volt példa.

„A kormány a kezdetektől fogva mindent megtett azért, hogy segítse a vasmű megmentését, ezáltal megvédve a dunaújvárosi és környékbeli családok munkahelyét. Ennek érdekében a kormány, a felszámolási eljárás alatt, fél éven keresztül bérgarancia keretében támogatta, hogy a dolgozók megkapják a fizetésüket” – írták.

A NGM szerint az egykori Dunaferr reorganizációja „rendkívül nehéz feladat, így az csak az első lépés volt, hogy a felszámolást követően működőképes maradt”, a Liberty pedig fennakadások nélkül fizeti a dolgozók bérét, miközben egy zavaros helyzetből egyre inkább rendezett helyzetet teremt. Az állam tehát optimista, ugyanakkor a szakma nem úgy látja, hogy jó partnert talált a Libertyvel.

Részletes elemzésünket kezdjük azzal, hogy lehetett-e volna más céget választani. Mi háttérbeszélgetéseink során négy másik érdeklődőről halottunk:

• Jindal. A szintén indiai Jindal-csoport ománi leányvállalata, a Vulcan Steel is érdekelt lett volna a magyarországi megjelenésben. A Jindal család nagyon befolyásos, modern technológiáik vannak, elsősorban a sokkal kisebb károsanyag-kibocsátású zöldacél-termelésben. Az egész világon vannak bányáik, de a Dunaferr helyett ők végül az olasz (tarantói) Ilva és a cseh, közel 200 éves Vitkovice megvásárlása felé fordultak. Úgy tudjuk, hogy az érdeklődés komolyságát jelentő biztosítéki összeget (4 millió eurót) még befizették az óvadéki számlára, de ajánlatot nem adtak be.
• Metinvest. Az ukrán Metinvest a leggazdagabb ukrán, Rinat Ahmetov tatár származású kelet-ukrajnai üzletember cégcsoportja. Ukrajnában még ma is sok szén- és ércbányával rendelkezik a csoport, de tény, hogy Ahmetov a háború vagy már korábban a szakadárok donbaszi területfoglalásai miatt sok vagyont vesztett, az iljicsi cégét is elbukta, ahogy a bunkerekben ragadt katonák és civilek miatt elhíresült Azovstal is megsemmisült. De a Metinvest még ilyen veszteségek után is működő, tőkeerős, valóban gyártásban érdekelt cég lett volna. Csakhogy úgy tudjuk, hogy őket nemzetbiztonsági indokkal kizárták, aminek az a diszkrét bája, hogy mivel a nemzetbiztonsági ok titkos, nagyon fellebbezni sem lehet.
• A Duferco-Minerfin nevű olasz, cseh és szlovák cégekből álló csoport, egy nagy acélkereskedő és a Moravia Steel egyik cégének konzorciuma is érdeklődött. Nekik azonban már az óvadéki számlával is bajuk volt. Úgy hallottuk, azt kifogásolták, hogy az említett 4 millió eurós biztosítéki összeget egy állami vagy a felszámoló által nyitott számlára elutalták volna, de a megadott, Dunaferr által nyitott számlától féltek.
• Trasteel. Volt még legalább egy jelentkező, akiről pontos információkat hallottunk. A svájci–olasz Trasteel kért bemutatkozási lehetőséget a kormánytól, de úgy tudjuk, nem kapott választ.

Az egész folyamatra jellemző volt, hogy eleinte rosszabbul nézett ki az eladó portéka, ami a többi potenciális jelentkezőt elrettenthette (kvótabírság, jövőbeli kvóta hiánya, környezetvédelmi terhek fenyegettek), de aztán utólag javult a helyzet, a Liberty több könnyítést is kapott. (A feltételekről anno a Portfolio írt a legrészletesebben.)

Kérdés, hogy az előzmények ismeretében a Liberty miért nem jelentett nemzetbiztonsági kockázatot, ha a Metinvest igen. Az is meglepő, hogy egy hasonló pályázat során a Metinvest Olaszországban nem esett ilyen megítélés alá.

Lejtett a pálya a Libertynek

De hogy került ez a cég egyáltalán Magyarországra? Az ISD Dunaferr 2022 végére fizetésképtelenné vált, de már előtte is rémes folyamatok (szabálytalan működés, veszekedő részvényesek, az orosz–ukrán háború fényében menthetetlennek tűnő orosz–ukrán tulajdonosi viszony) jellemezték. Erre utalt válaszában az NGM is.

A korábbi tulajdonosok közül az ukrán csapat megpróbálta az utolsó pillanatban megmenteni a céget, de a magyar igazságszolgáltatáson nem tudták átverekedni magukat, úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem tudtak birtokon belülre kerülni. Majd a kormány – a veszélyhelyzetre hivatkozva – a parlamentet megkerülve egy kormányrendelettel átírta a csődtörvényt, és megnyílt az út egy új befektető előtt.

Az átmeneti periódusban valóban volt egy időszak, amikor az állam fizette a béreket is, a kokszoló pedig működni tudott. A csőd utáni átrendezés eredményeképpen új cégekhez, a Dunarollinghoz és a Dunafurnace-hez kerültek az acélgyártáshoz szükséges eszközök. A felszámoló a Libertyvel szerződött, aki így az értékesítési pályázatot megelőzően már 6 hónapja a kapun belül volt, megismerhette a gyár teljes működését, ráadásul az Eximbank hitelezte is az 1 dolláros alaptőkével alapított új Liberty-céget.

Ezután jött a pályázat, mindössze 2 hetes ajánlattétéli idővel. A Liberty Steel csoport (amelyben volt magyar, brit és szingapúri entitás is) 55 millió eurós ajánlattal lett végül befutó 2023 augusztusában. Az NGM (akkor még GFM) ekkoriban külön méltatta a vevőt, hogy az már korábban is segített. Az ügyletet októberben az EU is jóváhagyta.

Rögtön a pályázat lezárulta után a kormány egy rendelettel átírta a környezetvédelmi szabályokat, ami nagy könnyebbség lett a gyárnak, amely ugyancsak kormányrendelettel szén-dioxid-kvótát is kapott. De már ekkoriban szó volt egy későbbi zöld átállás szükségességéről.

Folyamatosan lejtett tehát a pálya a Libertynek, amely aztán mégsem tudott semmilyen érdemi anyagi elkötelezettséget (befektetést, átalakítást) vállalni, hanem ködös, a távoli jövőbe vesző ígéretek mellett most leállítja a kokszolókat. A város pedig a tulajdonosváltás után pár hónapra fellélegezhetett, de aztán hamar leépítések indultak, idén májusban sztrájkbizottságot alapítottak a dolgozók.

Leépülő Európa és az indiai szál

Itt tegyünk egy nemzetközi kitérőt! A nappanelpiacon vagy az akkupiacon szoktunk ázsiai (abban az esetben leginkább kínai) dominanciáról beszélni. Nos, az acélipar ezeken is túltesz, a legnagyobb 15 cég mindegyike ázsiai, kínai, indiai, dél-koreai, japán. India ezen belül is kiugró, ottani cég az ArcelorMittal, a Liberty, a Tata és a JSW (Jindal). Közülük az első kettő sok közös üzletben volt jelen (ebből lettek a fent említett perek), és a mozgásaikat – nyilván ez így nem volt bizonyítható – eleinte úgy értékelte a piac, mintha a felek összejátszanának, részben így kerülik ki a trösztellenes szabályokat. Azóta akkora perei vannak a feleknek egymás ellenében, hogy ez a gyanú már szertefoszlott, de közben úgy néz ki, mintha általánosságban az európai acélipar visszaszorítására játszanának az ázsiaiak.

A Sanjeev Gupta vezette Liberty Steel Group mindenesetre nagy szereplővé vált Európában, de globálisan is, hiszen 11 milliárd dollár globális forgalommal, több mint 20 millió tonnás teljes hengerlési kapacitással, több mint 200 gyártási helyszínnel rendelkezik világszerte.

És mi a helyzet Európában? Nem igazán vagyunk versenyben, ha Oroszországot most kivesszük a pakliból. Az acéliparban amúgy Oroszország helyzete eléggé speciális, az uniós szankciók felemásak, készterméket nem lehet behozni az unióba, de alapanyagot, így a többnyire négyzetlapokat jelentő félkészterméket, vagyis a bugát 2028-ig még igen.

Az európai piac érdekessége korábbról, hogy a ma inkább szolgáltatásairól, pénzügyi cégeiről ismert, gazdag Luxemburgot valójában az acélipar tette naggyá, az Esch környéki acélgyárak például annyi portugál munkaerőt importáltak, hogy amikor fociban összesorsolják Luxemburgot és Portugáliát, általában telt házas meccseken szurkolnak a luxemburgi állampolgárok Portugáliának.

Mindez azonban már a múlt, a legnagyobb európai cég, a ThyssenKrupp csak a negyvenedik legnagyobb gyártó, az európai acélipar pedig szisztematikusan épül le vagy kerül át ázsiai kézbe. A hozzánk közeli versenytárs, a kassai US Steel ma még amerikai, de vélhetően a november 5-i amerikai elnökválasztás után már szintén ázsiai (japán) kézbe kerül. Van azért pár olasz, spanyol, francia, holland, német cég is, de a mi keleti régiónkban a román, a cseh és a magyar (de belga és angol) cégek is elsorvadnak mostanában. A háború miatt a hagyományosan erős ukrán acélipar szintén összeomlott, gyártóegységei részben megsemmisültek.

A tapasztalat közben az, hogy a Liberty, amely több céget megvett, szívesen felbukkan megmentőként, amit a kormányok örömmel is fogadnak, de aztán amint az házon belülre kerülnek, már nem nagyon invesztálnak tőkét a cégeikbe, inkább csak kérnek.

Az uniós kvótarendszer kijátszása

A gazdasági modell szerint például az indiaiak pénzt látnak a kvótákban. Az Európai Unió kvótaszabályozása arról szól, hogy az EU szeretné visszafogni a szén-dioxid-kibocsátását, de nem szeretné, ha ezzel az európai gyárak (például az acélművek) végzetes versenyhátrányba kerülnének azokkal szemben, akiknek nem kell a szennyezésért fizetni.

A kvóta ebben a rendszerben egy szén-dioxid-kibocsátásra vonatkozó jog, amelyből a nagy kibocsátó cégek valamennyit kapnak ingyen az uniótól. A szabályozás szerint a cégek kötelesek folyamatosan fejleszteni, közelíteni a „legjobb elérhető technológiához” (BAT – best available technology). Ezért évről évre kevesebb kvótát kapnak annak érdekében, az EU így ösztönzi őket a hatékonyabb, környezetbarátabb technológiák alkalmazására anélkül, hogy a túl gyors átállás miatti befektetések indokolatlan versenyhátrányba hoznák őket a piacon.

Ha egy új tulajdonos nem akar gyártani, ezt a kvótát el tudja adni, ami vélhetően jogszerű, de azért leginkább az EU-s kvótaszabályozás kijátszásának tűnik.

Hiszen a cégek nem azért kapnak kvótát, hogy keressenek rajta, hanem azért, hogy ne legyenek hátrányban. Úgyis fogalmazhatunk, hogy a rendszert a termelővállalatokra találták ki, de voltak, akik csak keresni akarnak rajta. Ezzel a gyakorlattal egyelőre látványosan nem tudott mit kezdeni sem az EU, sem a nemzeti kormányok.

Hogy ebben a folyamatban Magyarország miért volt partner, azt nem tudhatjuk. Nem volt jobb partner? Megvezették a kormányt? A kormány is tudta, hogy csak valami átmeneti sikert érhet el, de legalább egy ideig kommunikálható még, hogy megmentették a céget?

Mindenesetre a Liberty egyre jobb helyzetben találta magát. Dunaújvárosi beszállásuk után pár hónappal például egy salátatörvényben az ipari üzemek számára kedvezően módosították a környezetszennyezésre vonatkozó szabályokat, az akkori kommunikáció szerint abból a célból, hogy könnyítsenek a kohászati cégek helyzetén. A korábbi érdeklődők ezt előre nyilván nem tudhatták, más lett volna a helyzet, ha mindenki így számolhat.

Sokat bukunk

A kokszolókemencék bezárása sokkolta a várost, a Liberty aligha ezt ígérte, amikor megkapta a magyar üzemet. Pedig a városban az emberek először arról kezdtek el optimistán suttogni, hogy Sanjeev Gupta úr a vitatott megítélésű, de mindenképpen fajsúlyos indiai üzletember gyakran jár Magyarországra, és általában a Nemzetgazdasági Minisztériumban tárgyal.

Dunaújvárosban, illetve az acélműben, ahol tapasztalatunk szerint tényleg mindenki ismer mindenkit, és így persze mindenről szinte azonnal vannak információi az embereknek, az terjedt el, hogy egyre több a befektetések hiányából fakadó zavar.

A társaságnál még megmaradt szakemberek nagyon sajnálják ezt a leépülést. Mint mesélték, Dunaújvárosban, amely 1,6-1,8 millió tonnás kapacitásával ma már nem nagy szereplő, óriási érték volt a képzett munkaerő. Ha egy olvasztár vagy hegesztő leszerel, átmegy egy másik szektorba, nem könnyű a helyére embert találni. Hallottuk, hogy itt egészen speciális körülmények vannak és nagyon komoly szaktudás kell. Van például olyan fázis, amikor két kézzel kell párhuzamosan hegesztőberendezéseket kezelni.

A Liberty azonban a beszámolók szerint kezdetektől fogva nem volt jó partner, a nehézségeiről, a rossz fizetési képességéről volt ismert, előre kérte a vevőitől a kifizetést, de ő maga is kénytelen volt előre fizetni, ha alapanyaghoz szeretett volna jutni. Úgy tudjuk, hogy az energiaszámlákkal is sok baj volt, vagyis a szolgáltatók irányába vannak tartozások. A kokszoló a DBK cég részére bérmunkázott, saját kokszolása nem volt. A lipecki acélműtől (NLMK, Vladimir Lisin cége) vett a társaság bugát, de azt hallottuk, hogy mivel a számlát a vevő még nem rendezte, ott van a buga az udvaron, de nem szállt át annak tulajdonjoga.

Hogy aztán az állam hogyan viszonyult a kokszolós bejelentés előtti utolsó napokhoz, nem lehet tudni. Gyanús, hogy miért várták meg a választás utáni első reggelt az indiaiak, érdekes lenne tudni, hogy próbált-e valaki az állam részéről még tárgyalni, volt-e újabb kör Dunaújváros acélgyártásának megmentéséről, vagy ekkor már mindenki elengedte a sztorit.

Gyanús történetek Európa-szerte

Miért állítjuk, hogy a Liberty súlyos gondjai a magyar államnak is már korábban is feltűnhettek volna? 2021 márciusában kirobbant egy nagy botrány Angliában, összeomlott a Greensill Capital, a Liberty csoport egyik legnagyobb finanszírozója, ami még a Credit Suisse összeomlásában is szerepet játszott, mert a cég mindenféle követelései nem voltak értékelhetőek. A New York Times cikke szerint

a cég névadó vezetője, Lex Greensill amolyan köztes szereplő, beállt a vevők és az eladók közé, és bizonyos jutalékok mellett megfinanszírozta a számlák tényleges kifizetése előtt az eladókat.

A Liberty ellen több pénzügyi vizsgálat is indult, folytatólagosan elkövetett pénzmosás, csalás miatt. 3,2 milliárd euró volt a beomláshoz vezető tétel, de a teljes üzlet sokkal nagyobb volt. Akadt, aki nekünk „acélipari piramisjáték”-nak nevezte a Greensill-ügyet, de jogerős ítélet még nincsen, sőt még mindig nyomozati szakaszban van az ügy.

A Liberty belga Liége-Dudelange üzeme 2022-ben került felszámolás alá, de az indiai cég nehézségeivel az elmúlt években folyamatosan tele van a nemzetközi sajtó. Cikkünk írása közben jött ki például az acélipari sajtóban, hogy az Argus értesülései szerint a Liberty kiszállna az ostravai (csehországi) üzeméből is.

A magyar és a cseh történet közös szomorú jellemzői, hogy itt is, ott is a kétségbeesett kormányok igyekeztek egy fontos céget és sok munkahelyet megmenteni, de közben lehetőséget és pénzt adtak olyanoknak, akiknek nem is biztos, hogy volt ilyen céljuk.

A Liberty Ostrava mindenesetre visszavonta a korábbi szerkezetátalakítási tervét, miközben csődeljárást kezdeményezett a cégnél, amelynek éves termelési kapacitása körülbelül duplája a dunaújvárosinak, 3,6 millió tonna. A cseh kormány a helyzet miatt nagyon nem repesett a boldogságtól, egy ponton megelégelte a Liberty ténykedését, és felszólította, hogy fizesse ki az energiaszolgáltatóval és másokkal szemben felmerült tartozásait. Azért avatkozott be a magáncégek kapcsolatrendszerébe, mert nem akarta, hogy egy dominóeffektussal a cseh gazdaság is megrogyjon a tömeges csődök nyomán. A Liberty azzal érvelt, hogy a korábbi terveiben jobb árakkal számolt, de jelenleg a melegen hengerelt tekercsek árai több mint 300 euró/tonnával alacsonyabbak, mint az a tervekben szerepelt.

A Liberty a közelmúltban a romániai Galatiban is leállított egy nagyolvasztót, ott alapanyaghiányra hivatkozott. A szomszéd országban több száz cég adott be már felszámolási kérelmet az üzem ellen. Bár kevesen tudják, Európa egyik legjobb hengersora itt található. Logisztikailag kiváló helyen (a Duna mellett) és a tengertől sincs nagyon messze, a termékpalettája hihetetlenül széles. Gondos kezekben egy kiváló üzem lehetne – hallottuk. A nagy-britanniai (Rotherham) gyár helyzete sem tűnik rózsásnak, kevesebb mint 10 ezer tonna acélt állított elő idén, ami a termelési kapacitásainak csak a töredéke.

Az acélosok azt mesélték a Telexnek, hogy az állam igazán megkérdezhette volna a szakmát a Liberty bevonása előtt. Az egymást ismerő gyárvezetők ugyanis tudták, hogy évek óta bírósági folyamatok zajlanak az indiai cég részvételével.

A jövő ígéretei

A Liberty Dunaújváros persze egyáltalán nem a végről beszél. Mint nekünk is írták, „most tovább dolgozunk a Liberty Dunaújváros fenntartható zöld acél jövőjén”. Ez egy jó nagy beruházás lenne, egy elektromos ívkemencés terv van a társaság vezetésénél. Csak éppen ez nem tűnik reálisnak egy olyan cégtől, amelynek ennyire nincs pénzügyi ereje, vagy legalábbis ennyi helyen tartozik.

Az sem erősíti a bizalmat, hogy a zöldebb eljárás, az elektromos ívkemence terve kommunikációs üzenetként elhangzott korábban Ostravában és Galacon is. A zöld acél természetesen jól hangzik, a legjobb uniós támogatásokat is általában arra lehet felcsípni, ha egy nagyon környezetszennyező szektor elkezd zöldülni. Ez a változás az EU országainak amúgy valóban kiemelten fontos. Hiszen megindult a CBAM (Carbon Border Adjustment Mechanism), amely 2024. január 31-től adatszolgáltatási, majd 2026-tól pedig már fizetési kötelezettséget is jelent. Az lenne a lényege, hogy az EU szorítsa vissza a versenyelőnyét azoknak, akik olcsóbban, de környezetszennyezőbben termelnek más országokban. Csakhogy a zöld acél előállításához a beruházás ma még tonnánként ezer euró, egy 1,5 millió tonnás üzemben 1,5 milliárd euró. Az ArcelorMittal és az ománi Vulcan Steel (Jindal-csoport) már valóban elindult a zöld acél felé, de a látszólag pénzhiányosabb Libertynek ez nem lesz könnyű.

Érdemes megnézni a svéd H2 Green Steel projektet. Ez valóban zöld acél gyártása lesz, transzparens módon, széles körű magántőke-bevonással. Ez a projekt pontosan jelzi a szükséges finanszírozás nagyságrendjét, valamint azt az igen jelentős időigényt és szakmai komplexitást, ami a valóban „zöld” acél gyártásához szükséges.

A Liberty által belengetett tervek ehhez képest semmilyen konkrétumot nem tartalmaznak egy tanulmány elkészítésén túl.

Itt hálózatfejlesztésre, szakembergárdára, nagy mennyiségű zsinóráramra is szükség lesz (lenne), erre vonatkozóan nem ismerik az általunk megkérdezett, évtizedes tapasztalatokkal rendelkező szakemberek a konkrét terveket.

Fontos megemlíteni, hogy az említett iparági szereplők szerint az elektrokemencés acéltermeléssel ráadásul éppen a dunaújvárosi vasmű korábbi versenyelőnye veszik el. Ennél a zöld termelési formánál ugyanis egyféle beállított elegyből egyféle terméket képes az üzem nagy mennyiségben előállítani, amit nagy vevőknek, alacsonyabb, de egységes világpiaci áron lehet értékesíteni.

Ezzel szemben a klasszikus, kokszoló-kohó-konverter-acélmű folyamatra épülő termelés esetében pontszerű (niche-) piacok és kisebb vevők egyedi igényei elégíthetők ki rugalmasan, eltérő elegyek alkalmazásával és változó ötvözőkkel. Ezek a kisebb vevők arányaiban magasabb árat is kifizetnek az igényeikre szabott termékekért. Ez biztosította Dunaújváros létét a „mamut” acélgyárakkal szemben. Vagyis ezen vélemények szerint a klasszikus folyamatot kellett volna zöldíteni (erre is mondtak mindenféle ismert technológiát a szakemberek).

Mi az NGM válaszaiból ettől függetlenül azt éreztük, hogy a szakma által nem igazán elhitt ígéretek az állam oldaláról bizalmat élveznek.

A tárca ezzel kapcsolatos érdeklődésünkre azt írta, a kormány folyamatos kapcsolatban van a vállalattal, és minden eszközzel támogatja a jelenlegi, nem fenntartható technológia leváltását. Szerintük a kokszoló állapota amúgy is elavult, a jövő pedig a környezetbarát acélé, „arra kell az erőforrásokat koncentrálni”. „A Nemzetgazdasági Minisztérium tehát továbbra is azon dolgozik, hogy sikeres és versenyképes legyen az acélgyártás Magyarországon” – írták.

Nem volt valódi termelés

A gyárban viszont azt tartják, hogy az integrált üzemben nem lehet válogatni, lehet, hogy lehet olcsón kokszot venni, de a gyártáshoz kell a kamragáz is, azt a kokszoló adja. Azt ugyan mindenki belátja, hogy ha nem termel eleget a gyár, akkor nem lehet gazdaságos a kokszoló sem, de a fő baj az, hogy ilyen alacsony termelési számok mellett az egész gyár sem lehet gazdaságos.

Az acélgyár ismerői szerint az 1,6-1,8 millió tonna kapacitású dunaújvárosi gyár fedezeti pontja 80 ezer és 100 ezer tonna körüli havi termelésnél van, de az elmúlt hónapokban ennek csak nagyjából a tizede, 8-10 ezer tonna készült, ez nem lehetett nyereséges, igazából még bérekre sem elég.

A cégnek biztosan voltak vállalásai, amelyeket vélhetően betartott, de a számára költséges munkaerő-megtartást csak a neki járó kvóták eladásából tudta fedezni. Ez azonban, ahogy a Liberty Dunaújváros termelése visszaesik, évről évre kisebb buli lesz, hiszen az elmúlt három év átlagos termelésének megfelelő kvótát kap a cég – ha egy adott évben kisebb a termelés, a kvótaszám is apad.

Az is érdekes kérdés, hogy az 55 millió euró befolyt-e az államkasszához, mert Dunaújvárosban arról is regélnek, hogy végül a vevő mindenféle kompenzációs mechanizmussal csökkenthette a kifizetést.

Mi következik ezek után? Dunaújvárosból egy kisebb acélfeldolgozó (újrahengerelő) üzem lesz csak? Vagy tényleg készülhet majd egyszer a városban egy elektromos ívkemence?

Utóbbiban már csak azért sem nagyon bíznak az általunk elért szakemberek, mert a kikerülhetetlen kármentesítés is nagy költség lenne. Ráadásul ott van az is, hogy az akkuklaszter országba telepítése után eléggé áramhiányosnak tűnő magyar gazdaságban folyamatosan rengeteg áramot kellene vennie a cégnek. Miközben az utóbbi időben az acéltermékek ára a világ minden régiójában csökken. (Ez nem egy teljesen homogén termék, mint például a kőolaj, általában vannak regionális különbségek az árban.) És amíg az építőipar, az autóipar, illetve a gépipar nem hasít annyira, nem is nagyon várható kedvezőbb árkörnyezet, ami támogathatna egy felívelést.