Baseballütős illegális bontás, gumikacsás ellentüntetések – botrányok tarkították a belgrádi mini-Dubaj felépítését

November vége óta tudni, hogy a magyar kormány mini/maxi-Dubajt álmodott a Rákosrendező nagyrészt használaton kívüli, üresen álló területére. A kormány tervei szerint a Rákosrendező nagyjából 1,3 millió négyzetméteres területének kétharmadára egy, a sivatag homokjából kinövő, modern üveg- és acélvárosok mintájára épülő, új városrészt húznának fel, legalább 5 milliárd eurós beruházást várva. És bár a kormány ezt még nem ismerte el hivatalosan – igaz, Lázár János, a projektért felelős építési és közlekedési miniszter erősen utalgatott rá –, piaci információk szerint a projektet a világ legmagasabb épületét, a dubaji Burdzs Kalifát is építő Mohamed Alabbar dubaji üzletember egyik cége építené.

Nem ez lenne viszont az első alkalom, hogy Mohamed Alabbar csillogó üvegvárost álmodik egy posztszocialista főváros elhagyatott vasúti telepére. Belgrádban ugyanis már majdnem kész van az új városnegyed, üvegpalotákkal és felhőkarcolóval, amelyet Alabbar egyik cége, az Eagle Hills épít 2015 óta.

A két beruházás között rengeteg a hasonlóság: hasonló területen, majdnem ugyanakkora befektetett összeget ígérve, nagyon hasonló retorika mellett épült a Belgrade Waterfront nevű beruházás, mint amit a mini-Dubaj projektnél – vagy ahogy a kormány szeret rá hivatkozni, az új millenniumi városközpontnál – tapasztalunk. Azzal a különbséggel, hogy itt már látszik, a gyakorlatban milyen is az, amikor egy közel-keleti befektető új városrészt épít egy autoriter gyakorlatokra hajlamos helyi kormány támogatásával.

A belgrádi projekt megvalósulásához nemcsak törvényeket írtak át, kerültek meg, de maszkos ismeretlenek házakat romboltak le, a beruházás ellen pedig tízezrek tüntettek hatalmas gumikacsákkal.

Álom a Száva partján

A budapesti és belgrádi mini-Dubaj tervei között első ránézésre a legnagyobb különbség, hogy míg a Rákosrendező azért kicsit arrébb van a belvárostól – még ha egy ide épített, 200 méteres felhőkarcoló dominálná is a városképet minden irányból –, a Belgrade Waterfront projektet a város kellős közepére, a Száva partjára álmodta meg az ország nemrég újraválasztott elnöke, Aleksandar Vučić.

2012-ben Vučić miniszterelnök-helyettes volt, és éppen Belgrád polgármesteri posztjáért kampányolt, amikor elhívta a szerb fővárosba New York volt polgármesterét, a Trump ügyvédjeként azóta magát teljesen lejárató Rudy Giulianit. A két politikus együtt hajókázott a Száván – amely a szerb főváros területén folyik a Dunába –, amikor Vučić előadta vendégének és a velük együtt sétahajózó szerb sajtónak ambiciózus terveit arról, hogy egy új luxusnegyedet kellene építeni a folyó partján lévő régi főpályaudvar környékére. A Habsburg időket idéző pályaudvar ugyan a mai napig mutatós épület, a környező több mint 170 hektár nagy részét fűvel benőtt vasúti sínek és így-úgy összeeszkábált kunyhók borították.

Vučić és társainak retorikája szerint a területen csak drogosok, kígyók és patkányok éltek (érdemes ezt összevetni Lázárék illegális szemétlerakós szólamairól, amikor a Rákosrendező szóba kerül). Ez azért akkor sem volt teljesen igaz, a környéken ugyanis lakott pár száz vasúti munkás, többé-kevésbé lepukkant munkásszállásokon és szolgálati lakásokban, rajtuk kívül pedig valamennyi hajléktalan és illegális lakásfoglaló is volt a területen. A sínek szomszédságában pedig a Savamala városrészt állt, ami ugyan szintén eléggé lepukkant volt, viszont ugyanúgy felfedezte magának Belgrád alternatív művészközössége, mint Budapest romosabb belterületeit. A Savamala összegrafitizett romkocsmáknak, hipszter kávézóknak, pop-up művészeti galériáknak és hasonlóknak adott otthont, ami persze nem a politikusok városfejlesztési álma, de azért mégis valami, ami ráadásul organikusan épül a városi közösség révén a város szövetébe.

Vučić álmai egy ideig aztán fiókba kerültek, ugyanis nem ő lett Belgrád polgármestere. De a tervekről nem mondott le, két év múlva pedig már beruházóval együtt került elő újra a projekt: Mohamed Alabbar Eagle Hills nevű cége nagyjából 3 milliárd dollárnyi beruházást ígért a 177 hektáros projektterületre, benne Bécstől keletre Európa legmagasabb felhőkarcolójával, több ezer luxuslakással, luxushotelekkel, éttermekkel, felújított promenáddal, múzeumokkal, mindenféle csodával. És teljesen kígyók, patkányok és drogosok nélkül. Az Eagle Hills egy Abu-Dzabiba bejegyzett cég, így talán a belgrádi projektre jobban illene a mini-Abu-Dzabi megnevezés, de ez a vállalat is ugyanúgy Alabbar tulajdona, mint a Burdzs Kalifát építő és a magyar beruházással hírbe hozott, Dubajba bejegyzett Emaar Properties.

Az Eagle Hills beruházásának egy Szerbia és az Egyesült Arab Emírségek közötti nemzetközi egyezmény ágyazott meg, bár ezt nem kifejezetten a projekt miatt kötötték, ahogy feltehetően a magyar esetben teszik majd (igaz, Lázár János kérdésre sem volt hajlandó elárulni, pontosan melyik országgal kötne szerződést a Rákosrendező fejlesztésére a kormány). Ez a szerződés mindenesetre egy sor helyi szabályozás alól automatikusan felmentette a beruházást, ami azért a biztonság kedvéért még a nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházási státusz szerb változatát is megkapta.

Amikor pedig a projekt kritikusai felhívták rá a figyelmet, hogy a beruházás még így is sérti a várostervezésről szóló törvényeket, az ekkor már miniszterelnök Vučić és társai egyszerűen megváltoztatták a törvényeket.

Úgy tűnt, semmi sem állhat a projekt útjába, 2015-ben letették a Belgrade Waterfront alapkövét, majd 2015 áprilisában megalakult a kivitelező projektcég, amelynek kétharmada az Eagle Hills, egyharmada a szerb állam tulajdonában volt.

Maszkos rombolók és hatalmas gumikacsák

A projektterület nagy része üresen állt, illetve volt ott pár szolgálati lakás, ahonnan kilakoltatták a lakókat. Közülük voltak, akik kaptak cserelakást, másoknak sokkal rosszabb feltételekkel kellett elhagyniuk addigi otthonaikat. Már ezért is tiltakoztak helyi civil szervezetek a projekt ellen, ahogy amiatt is, hogy Belgrád lakosságát semennyire sem vonták be az új városrész tervezésébe. Ez a civileket a belgrádiak demokratikus jogainak csorbítása miatt zavarta, szerb építészek csoportjait pedig azért, mert azt gondolták, a közel-keleti mintára felhúzott üvegváros nagyon nem illik bele Belgrád építészeti arculatába.

A terület egy részén viszont, ahogy már említettem, nemcsak sínek és kígyók voltak, hanem a Savamala városrész épületei, aminek tulajdonviszonyai a Magyarországon is ismert kusza szerkezetet mutatták. Ráadásul itt nem üres kunyhókról, hanem kocsmák, kávézók, raktárak tulajaival és üzemeltetőivel kellett volna egyezkedniük a kivitelezőknek, hogy elpucolhassák a luxuslakások útjában lévő épületeket.

Ezeket a vitákat a 2016-os áprilisi szerb választások éjszakáján pár tucat maszkos ismeretlen oldotta meg, akik baseballütőkkel és munkagépekkel jelentek meg a Savamalában.

Miközben mindenki a választások eredményét várta (Vučić pártja ismét győzedelmeskedett), a maszkos emberek a helyieket fenyegetve elkezdtek épületeket lebontani. Amikor pedig a környékbeliek elkezdték hívogatni a rendőrséget, furcsa mód nem volt egy járőr sem, akit oda tudtak volna küldeni a diszpécserek. Egy Slobodan Tanaković nevű biztonsági őrt megkötöztek, és ugyan fizikailag nem bántalmazták, sokkos állapotban kórházba került, ahol néhány napon belül meghalt – azt sosem tisztázták, hogy halálának köze volt-e a választás éjszakáján történtekhez. Az eset annyira képtelennek tűnt, hogy másnap a helyszínre érkező civilek és újságírók nem is akarták elhinni a rombolásról szóló beszámolókat.

Ebből persze hatalmas botrány lett, amiért viszont senki nem vállalta a felelősséget. Vučić a város vezetésére mutogatott, bár hozzátette, hogy biztos nemes célok vezérelték az illegális bontás elrendelőit, akik valami szebbet akartak a Savamala romkocsmái helyére építeni. Azóta is rejtély, hogy ki rendelte el az illegális bontást. Az ügyben egyedül egy rendőrtiszt ellen indult eljárás, aki a műveleti központban dolgozott a kérdéses éjszakán, ő vádalkut kötött és felfüggesztett büntetést kapott 2018-ban. A tüntetők hiába követelték, hogy vonják felelősségre a város akkori polgármesterét és rendőrfőnökét, senki más ellen nem indult eljárás. Siniša Mali, aki Belgrád polgármestere volt 2016-ban, nem sokkal később megbukott, hogy aztán Vučić pénzügyminisztereként térjen vissza 2018-ban. Volt felesége közben arról beszélt a sajtónak, hogy Mali rendelte el az illegális bontást.

A savamalai eset mindenesetre még jobban felpörgette a Belgrade Waterfront elleni tüntetéseket. A beruházás ellen szerveződő, több civil szervezetet összefogó Ne da(vi)mo Beograd (Ne hagyjuk Belgrádot megfulladni) mozgalom már az alapkőletételkor szervezett tiltakozást, erre viszont akkor még nagyjából 500 ember jött el. A választások éjszakáján történtek után viszont volt, hogy 10 ezer ember tiltakozott a főpolgármesteri hivatal előtt, a tüntetők pedig még egy dalt is írtak, amelynek egyik sora valahogy így szól: „minek a maszk, miért bujkáltok, mikor már mindent tudunk”.

A tüntetések legemlékezetesebb elemei az óriási felfújható gumikacsák voltak, amik egy szerb szóviccre utaltak, a kacsa szó ugyanis csalást és péniszt is jelent. A tüntetéseknek mindenesetre túl nagy hatásuk nem volt a projektre. A tiltakozásokat szervező civilek szerint nem is feltétlenül gondolták, hogy meg tudják állítani a beruházást, inkább az volt a cél, hogy jobban bevonják az embereket a várostervezés körüli politikai vitákba, döntésekbe. És ahogy Marko Aksentijević, a gumikacsás tüntetésekben is aktív Ministarstvo prostora (A tér minisztériuma) nevű szervezet tagja a Telexnek elmondta, annyi hatásuk szerinte volt a tiltakozásoknak, hogy ilyen formában talán már nem lehetne hasonló gigaprojekteket átverni a szerb fővárosban.

Tervek vs. valóság

De hogy néz ki most a belgrádi mini-Dubaj? A projekt már nagyjából 80 százalékban kész, már vannak olyan lakóépületek, amelyekbe be is költöztek, bár Aksentijević szerint éjszakánként látszik, hogy azért még több lakás áll üresen, mint ahonnan szűrődik ki fény. Pedig minden lakást eladtak már, a projektet ugyanis valójában nagyrészt ebből finanszírozták.

Bár a projekt beharangozásakor 3 milliárd eurós hatalmas beruházásról volt szó, az Eagle Hills valójában ennél jóval kevesebbet, 200-300 millió eurót tett bele,

aminek egy része, nagyjából 20 millió euró ráadásul a projektcégnek folyósított hitel volt. Lehet, hogy a tervek kivitelezéséhez valójában tényleg 3 milliárd euró kellett, de ennek a nagy részét a vásárlók fizették ki a még csak tervekben létező lakásaikra. Ez a modell pedig a belgrádi projektről szóló cikkek szerint nagyon elterjedt a közel-keleti ingatlanberuházóknál, így könnyen lehet, hogy a Rákosrendezőre tervezett beruházást is részben így finanszírozná a befektető.

Ezért a 300 milliós beruházásért viszont nagyon jó üzletet csinált az Eagle Hills. A Waterfront beruházásra alapított projektcég kétharmad részben az arab befektető cég tulajdona, és a profitokban is ilyen arányban osztozik Alabbar vállalata és a szerb állam. Viszont az új városrész területén a közfunkciók intézését is a projektcégre bízták, így a köztéren szervezett programok engedélyezéséért, a közterek fenntartásáért és bérbeadásáért is ez a kisebb részben állami magánvállalkozás felel.

És ha már a közfeladatok szóba kerültek. A belgrádi beruházáshoz sokkal kevesebb közérdekű beruházást terveztek, mint a Rákosrendezőre, ahol ugyanezeket mind a magyar állam fogja finanszírozni. De azért ide is terveztek olyan építkezéseket, amelyek nem csak az itt lakást vásárló leginkább külföldi állampolgárok és külföldre vándorolt szerb gazdagok pénztárcájához vannak szabva, tervben volt például egy új múzeum kivitelezése. Aksentijević szerint viszont ezek a közfunkciók még 80 százalékos készenlétnél sem valósultak meg, és kérdéses, hogy meg fognak-e egyáltalán. Iskola egyáltalán nincs az új negyedben, és óvodából sincs annyi, amennyi az eredetileg tervezett 17 ezer új lakosnak kellene.

Egyedül a Száva partján épült új sétány és egy nagy játszótér az, amit a belgrádiak is élvezhetnek egyelőre a projektből.

Emellett viszont egy ekkora építkezésnek számos hátulütője van a környéken lakókra nézve. A hatalmas üvegépületeket például a város természetes szélcsatornájába sikerült felhúzni, ami azt jelenti, hogy azokban a városrészekben, amelyeket a Waterfront elválaszt a Szávától, nyáron sokkal kevésbé mozog a levegő, ezért jobban felforrósodnak, mint korábban. Arról nem is beszélve, hogy az üvegváros – a helyiek szerint fejjel lefelé fordított samponos dobozra emlékeztető – toronyháza esztétikai és társadalmi értelemben is teljesen kilóg a szerb főváros szövetéből.