Európa gazdaságának sürgősen változnia kell, különben lemaradunk

„Sokfelé járok a világban, amikor Brazíliában beszélek a mesterséges intelligenciáról, arról kapok kérdéseket, hogy ebben milyen lehetőségek vannak, amikor Európában, akkor az a kérdés, hogy ez mivel fenyeget”

– Patrick Simon, a McKinsey berlini senior partnerének rövid anekdotája egy mondatban leírja, mivel is küzd most Európa.

A McKinsey globális tanácsadócég évről évre összegyűjti vezető európai partnereit, hogy a legfontosabb előttünk álló feladatokról beszélgessenek két tucat európai újságíróval. Ahogy tavaly, úgy idén, a Frankfurtban megrendezett eseményen is három vezető téma köré csoportosultak a beszélgetések,

• Európa jövője,
• az energiaátmenet (net zéro) kihívásai
• és a mesterséges intelligencia térnyerése.

Utóbbi az idei évben érezhetően hangsúlyosabbá vált.

Büszkeségre is van ok

Aki itthon figyeli a Keletnek udvaroló, Nyugatot ostorozó magyar politikusok mondandóját, az mindig meghallgathatja, hogy Európa lemarad, nem elég élenjáró a modern ágazatokban, elöregedik, széthúz, töredezett a piac, nem itt születnek a legújabb technológiák, nem itt működnek a legtőkeerősebb cégek, vagy nem itt találhatók a leginnovatívabb vállalatok.

Ugyanakkor a McKinsey fórumaira járni egy kis önbizalom-növelésre is alkalmas. Az esemény nyitó beszélgetésében ugyanis a cég teljes európai divízióját vezető Massimo Giordano (Torinó), valamint Solveigh Hieronimus (München) és Sven Smit (Amszterdam) partnerek beszélgetésén az volt a fő megállapítás, hogy

bár van mit tenni az infokommunikációs ágazatban, a támogatások terén, az energiafüggőség ellen, vagy az együttműködések olajozásában, azért van mire büszkének is lenni.

Az egyik megállapítás szerint Európa – bármennyire is hajlamosak vagyunk ezt a mindennapokban elfelejteni – mind a válságokra adott válaszokban, mind az összefogásban kiváló történeteket mutathat fel. (Erről az itt olvasható tanulmányban is megemlékeztek a cég vezető partnerei.) Belülről magától értetődőnek tűnhet, de demokratikus viszonyaink, társadalmi mobilitásunk, a boldogságindexeken mért pozícióink, várható élettartamunk, környezetvédelmi attitűdünk, a nők jogai, általában a munkavállalók helyzete alapján globálisan az élbolyba tartozik Európa.

Az Európai Uniót eleve egy válságra adott válasz. A gyilkos második világháború utáni újjáépítés során elvárható jobb együttműködés hívta életre, az alapító atyák ehhez szerettek volna nagyobb piacot, rugalmasabb kooperációt, kevesebb bürokratikus akadályt.

De mindez nem csak ekkor sikerült. A berlini fal leomlása után elindult kelet-közép-európai államok gazdasági felzárkóztatása, a 2008-as pénzügyi válság az európai uniós országok közötti pénzügyi együttműködést javította, a Covid-járvány sok egyéb mellett a felzárkóztatási és költségvetési koordinációt indította el (még ha mi ebből most éppen kissé ki is kimaradunk, gondoljunk csak az RRF-pénzek késlekedésére a magyar kormány és a Bizottság vitája miatt).

A rangos esemény szabályai szerint, minden, ami a pódiumon elhangzik, az sajtónyilvános, minden, ami a kávészünetben vagy az eseményt záró borozásnál, az nem. Ezt természetesen betartjuk, de annyit azért el lehet árulni, hogy

a vezető nyugati partnerek (német, brit, francia, olasz, holland) szakemberek tapasztalatunk szerint rendkívüli módon érdeklődnek a kelet-közép-európai régió iránt.

És miközben bennünk biztosan megvan a régió viszontagságai, választásai, konfliktusai miatti pironkodás, egy ilyen fórumon – talán nemcsak udvariasságból – sokkal inkább a lendület, a felzárkózás, a térség lehetőségei jönnek elő a magánbeszélgetésekben.

Válságok, lemaradások

Most éppen megint válság van. Az orosz-ukrán háború és az ebből eredő biztonsági, energetikai, és az infláción keresztüli növekedési és megélhetési válság jelen vannak a mindennapjainkban. Ezek folyamatosan tűzoltási feladatokat adnak az egész EU-ban, miközben nem szabadna elengedni a napi tennivalók mellett a hosszabb távú európai versenyképességi kérdéseket sem.

Ha ebben is olyan hatékony lenne Európa, mint például az ukránok megsegítésében, hasonló eredményeket lehetne elérni. Ukrajna orosz inváziója ugyanis nemcsak humanitárius katasztrófa, hanem számos európai instabilitást is feltárt, az élelmezésbiztonságtól az energián át a védelemig.

A kontinens vezetői nem kerülhetik meg azokat a kérdéseket, hogy hogyan állunk azokkal az európai ambíciókkal, amelyek arra kérdeznek rá, miképpen ne maradjunk le a modern iparágakban? Mit lehet tenni az ellen, hogy a földrészen ne legyen érdemben drágább az energia? Mennyire okoz teljesíthetetlen feladatot, egyben leküzdhetetlen versenyhátrányt az, hogy itt szigorúbbak a környezetvédelmi előírások, a cégeknek pénzébe kerül a szén-dioxid-kibocsátás?

Ahogy az eseményen többször is elhangzott, most mintha egyfajta „inflexiós pontnál” is járnánk, amit az orosz-ukrán háború, az új energia-beszerzési diverzifikáció igénye, vagy a másokhoz képest szigorúbb, de továbbra is szigorodó környezetvédelmi előírások is kijelölnek.

Az ugyanis – vélte Solveigh Hieronimus – tagadhatatlan, hogy az elmúlt időszakban érdemben kevesebbet növekedtünk, mint sok más régió (a világhoz képest Európa 1 százalékponttal rendre kisebb ütemben nő).

Azt is visszatérően hallhattuk, hogy bár Európában is számos jól teljesítő vállalat van, összességében az európai vállalatok alulteljesítenek a többi nagy régióhoz képest: lassabban növekednek, alacsonyabb hozamot produkálnak, és kevesebbet fektetnek be a K+F-be, a legfejlettebb technológiáknak csak az ötödében van az éllovasok között Európa.

Mindemellett – ahogy Fabian Biling, a német és osztrák piacért felelős ügyvezető partner elmondta – most éppen Európa dobogós helyett szerzett a világ legnagyobb gazdaságainak listáján. Az Egyesült Államok a maga 27 ezer milliárd dolláros gazdaságával, vagy Kína a maga 20 ezer milliárd dolláros gazdaságával kiemelkedik, de a jen gyengeségének hála, a harmadik helyen (4400 milliárd dollárral) Németország beelőzte Japánt. India pedig már kopogtat, ma még ötödik, kis lemaradással, de ez aligha marad így sokáig.

Már csak imázsban van meg a központi támogatás

Az európai vállalatok innovációs lemaradására példa, hogy a legmodernebb ágazatokban, így például a mesterséges intelligenciával foglalkozó technológiákban amerikai és kínai, nem pedig európai platformok épülnek. Ha megnézzük a vezető vállalatok piaci kapitalizációját, a globális piaci jelenlétet, akkor is azt fogjuk látni, hogy az amerikai vagy kínai vállalatok sokkal jobban uralják a legmodernebb technológiákat, mint az itteniek.

A legnagyobb kihívás ez, ugyanis amennyiben Európa nem veszi fel a versenyt a kulcsfontosságú technológiák terén a többi nagy régióval, akkor minden egyéb, ma még sikeresnek tűnő ágazatban is sebezhető lesz, és lemarad az összes fontos versenyszámban (jó példa erre az autóipar).

Nagyon profánul: jónak kell lennünk, hogy pénzt termeljünk, és pénzt kell termelnünk, hogy jobbak lehessünk, különben minden értékünk veszélybe kerül: a fenntarthatósági eredményeink, a biztonságunk, az ellenálló-képességünk.

Az Európai Uniónak van egy olyan imázsa, hogy központi programok révén nagyon sok pénzt ad az innovációra, a K+F-re, a megújuló energiára. Az igazság az, hogy ez ma már nem igaz.

Az Egyesült Államok más struktúrában (például az IRA- és a CHIPS programok révén) már jóval látványosabb segítségeket tud nyújtani. Valaha az európai gazdaságnak nagy ereje volt az, hogy fejlesztett, technológiailag kiváló volt, amit aztán eladott a világon sokfelé, Kínának, Indiának és Afrikának, erről nem szabadna lemondani – vélték az esemény megszólalói.

Összehasonlítva az európai és az amerikai szabályozást: Európa inkább bottal szabályoz, büntet, ha nem éri el egy állam vagy egy cég az előírt mutatókat, miközben az Egyesült Államok inkább pozitív ösztönzőket alkalmaz, például a vállalatok adóterheiből, költségeiből vállal át, ha kívánatos ágazatban fejlesztenek. Az innováció jutalmazása szerkezetileg talán jobb megoldás, ebben tanulhatunk az amerikaiaktól.

Dolgoznunk kell a megfizethető energián!

Vannak olyan versenyhátrányaink, amelyek természetes adottságból, így például a sok különféle nyelvből, a tagállamok nagyfokú szuverenitásából, a nemzetállamok sokszor eltérő érdekeiből fakadnak – ez a helyzet nyilván nem összehasonlítható azzal, hogy az USA államai lehetnek mégoly különbözőek, mégiscsak egy országot alkotnak. Vannak azonban olyanok is, amelyeken bőven lehet még dolgozni. A találkozón nem hangzott el kritika az unió megújuló energiás vagy klímavédelmi céljaival kapcsolatban, de az mégis állandóan előkerült, hogy a magasabb energiaárak és a szigorúbb környezetvédelmi előírások olyan versenyhátrányt jelentenek, amelyek sok ágazatban kiárazzák Európát.

Vagyis a kontinensnek tennie kell a megfizethető energiáért. Ennek fő eszköze a diverzifikáció. Az orosz függés ellen hatékonyan fellépett az EU, de arra is figyelni kellene, hogy ennek helyére ne lépjen más hasonló energiafüggés. Például a kínai cégek felé, mert azok piaci részesedése elképesztő nagyra nőtt egyes megújuló technológiák piacán (napelem, akkumulátor). Vagy a kelet-nyugati energiatranzit csomósodása miatt Törökország felé, annak geográfiai elhelyezkedése révén.

Sven Smit felidézte, hogy a hetvenes évek, a nagy olajválság óta, amikor a Nyugat 50 százalékban az OPEC-tagállamoktól importált olajat, tartja magát egy vélemény, hogy sem útvonalban (vezeték), sem beszállítási országban

nem szabad 30 százalékosnál nagyobb függőséget kialakítani. Nem konkrétan Oroszországra, vagy Kínára kell figyelni, hanem mindenkire.

Lehet, hogy egy partnerrel éppen kiváló a kapcsolat, semmilyen felhő nincsen az égbolton, de mindig jöhet egy választás, egy puccs, egy háború, mindig változhat úgy a politikai helyzet, hogy minden rosszra fordul. Ebből kifolyólag a 30 százaléknál nagyobb szállítói vagy útvonalbeli kitettség soha nem egészséges. (Ennek tanulmányozására amúgy van egy remek interaktív vizuális felület: a Global Trade Explorer alkalmazáson ágazatonként és relációnként kereshetők az elmúlt 30 év gazdasági kapcsolatai, kitettségei.)

Együttműködés, kíváncsiság, kritikus szemlélet

A minél kiválóbb európai együttműködés a jövőnk sikerében kulcsfontosságú – véli Massimo Giordano, aki szerint természetesen ezt mindenki tudja, nem is kérdés, hogy minden létező európai vállalat és intézmény folyamatosan ezen gondolkodik.

Csak közben vannak jelei ellentétes folyamatoknak, vagyis a széthúzásnak is a mai Európában. A brexit, a szélsőséges pártok, a nacionalista politikai irányzatok sikerei, az unió különutas vezetői, akik partikuláris érdekeket követnek, tagadhatatlanul velünk vannak – Giordano mindemellett optimista. Ha pedig az európai vezetők ugyanazt az eltökéltséget és együttműködést tanúsítanák, mint amit kezdetben az ukrajnai háborúra adott válaszukban tanúsítottak, akkor meglehetne a siker.

Végül az is szóba került, merre tartunk most, hogy exponenciálisan felgyorsultak a technológiai változások? Az AI az emberi kreativitás végét hozta el, vagy éppen új szintre emeli azt? Mit mondhatunk a gyerekeinknek? Mire készüljünk? Kate Smaje londoni partner gondolatai szerint azt nem lehet megmondani, hogy 10-20 év múlva milyen munkahelyek lesznek, hány munkahely szűnik meg, alakul át, de van pár érték, amire biztosan szükség lesz:

„legyél kedves, mert az nem árt, maradj kíváncsi, őrizd meg meg a kritikus szemléletedet, és mindig bízzál az együttműködésben” – tanácsolta.