Brüsszel és Zágráb harapófogójába került Magyarország az olajpiacon

Magyarország, Szlovákia, Csehország, egy kicsit Ausztria, Lengyelország és Németország is eltérő módon, de nehéz helyzetbe került a december 5. óta éles olaj- és a február 5-én érkező olajtermék-szankciókkal. Annak, aki eddig orosz olajat használt, részben vagy egészben tengeri úton érkező olajra kell váltania.

Ez még azokra az országokra is igaz, amelyek derogációt, azaz egyfajta mentességet kaptak, és vezetéken még behozhatnak orosz olajat. Ezt mindjárt részletezzük, de a szemléltetésre alkalmas az is, hogy például van egy szabály, miszerint orosz olajból készített termékek nem exportálhatók tovább, vagyis egy olyan magyar vagy szlovák finomító, amely eddig orosz olajból dolgozott, de exportált is, ezentúl szintén tengeri olajra szorul.

Magyarország és a Mol Nyrt. esetében ez a kérdés elsősorban a magyar olajvállalathoz tartozó pozsonyi Slovnaft finomítóban égetően fontos, amelynek valahogyan nem orosz olajat kellene szereznie. Igen ám, de a lehetséges szállító, vagyis a tengeri kijárattal és onnan vezetékkel is bíró Horvátország vérszemet kapott, és eszelős árat kérne a szállításért. Erről a kérdésről itt írtunk korábban, de most vannak fejlemények.

A „remek” üzlet, ami valójában pocsék

Január 9-én az MTI állami hírügynökség lehozott egy közleményt, amelyet mi is idéztünk. Ebben a horvát fél arról írt, hogy a Janaf horvát olajvezeték-üzemeltető vállalat olajszállítási szerződést kötött a Mol Nyrt.-vel 500 ezer tonna nyersolajra. A magyar sajtó itt-ott átírta, sőt kicsit cifrázta is a közlemény címét, így az néhány helyen már úgy szólt: „remek üzletet kötött”, „óriási üzletet kötött”, „megszületett a megállapodás”.

Mindezzel csak az volt a baj, hogy a horvátok valójában sokkal inkább kellemetlenkedtek a Mollal, mintsem jó üzletet kötöttek volna a magyar olajvállalattal. Egy szokatlan és kifejezetten udvariatlan gesztussal,

egyeztetés nélkül adtak ki egy pozitív hangulatú információt, amely a valóságban mindenről szólt, csak arról nem, hogy remek lenne a szerződés a magyar félnek.

Kerestük a Molt is, a cég annyit megerősített, hogy csak rövid távra kötött szerződést, illetve jelezte, hogy a 2022 végén lejáró nagyobb szerződés megújításáról 2022 áprilisa óta folynak tárgyalások, de abban még nem született egyezség. A cég azonban azt üzleti titokra hivatkozva elhárította, hogy a pontos árról vagy más feltételekről konkrétumokat áruljon el.

Két oldal között

A piactorzítás mindig furcsa dolgokat okoz, és a politikailag amúgy erősen indokolható agresszorellenes szankciók (nyersolajra, olajtermékre) valójában piactorzításnak is tekinthetők. Bizonyos országpárok, jelen esetben Oroszország és Magyarország vagy Oroszország és Szlovákia esetében egy tiltás nem a gazdaságilag optimális szállítási kapcsolathoz vezet, hanem valami máshoz. Ahogy Pletser Tamás, az Erste Bank olajipari elemzője rávilágít, mindez elég furcsa helyzetet teremt:

Az EU alapelve a tőke, a munkaerő és az áru szabad áramlása, de Brüsszel az energiaszankciók során ezt az elvét teljesen felrúgta.

Mindez bizonyos szempontból érthető, hiszen az EU azt szeretné, hogy amennyiben egy nemzet (például a magyarok vagy a szlovákok) még derogációt kapnak és vehetnek orosz vezetékes olajat, akkor ezzel a kedvezménnyel ne kerüljenek versenyelőnybe (az orosz olaj ugyanis most olcsó).

Ezzel viszont Brüsszel határokat is épít, az orosz olaj felhasználásával készült pozsonyi dízel például Szlovákiában eladható lesz, de Csehországban és Ausztriában már nem. És itt jön a képbe Horvátország, amely mindezzel erős pozícióba kerül. Ha Pozsony már nem gyárthat orosz olajból annyi dízelt, amennyit el tudna adni, és a Barátság vezeték mellett csak a horvát Janaf (vagy Adria) vezeték éri el Pozsonyt, akkor Horvátország szinte akkora árat kérhet, amekkorát nem szégyell.

Mintha nem is akarnának megegyezni a horvátok

Mint említettük, információink szerint a Mol Nyrt. nem is tudta, hogy lesz kommunikáció a megállapodásról, mindenkinek megfelelő szöveget pedig a felek aligha tudtak volna összehangolni. A Janaf ugyanis továbbra is „lebegtet”, egyelőre csak egy nagyon rövid időszakra (három hónapra) adott egy információink szerint méregdrága árat, vagyis egyáltalán nem arról van szó, hogy megszületett volna egy hosszú távú, megnyugtató szerződés.

Noha a felek nem árultak el több részletet, azt tehát biztosan tudjuk, hogy csak ideiglenes, átmeneti megállapodás van, egy bonyolult, szakaszos árképzéssel és jelentős áremeléssel (amely azért a tavaly év végén hallott nagyon durva, például hétszeres árszintnél végül mérsékeltebb lett), így a hosszabb távú együttműködésre továbbra sincsen ár.

A pozsonyi Slovnaft ezzel nehéz helyzetbe kerül, mert a február 5-től érvényes olajtermék-szankció szerint az orosz olaj felhasználásából készült terméket, például a dízelt csak megszorításokkal lehet exportálni. Csehország és Szlovákia valaha egy ország volt, így a Slovnaft látta el a cseh és a szlovák piac zömét, emiatt Csehországra – mint „saját” piacra – kapott némi átmeneti szabályozást, csakhogy a regionális munkamegosztás alapján a pozsonyi finomító látott el több másik országot is (Ausztria, Németország, Lengyelország volt még fontos vevő).

Vagyis Pozsony vagy más forrásból szerez olajat, vagy nem tudja eladni külpiacokra a termelését, ami súlyos érvágás lenne.

Horvátország ezt szeretné kihasználni, mégpedig úgy, hogy közben a horvátokkal eleve feszült a magyar viszony, amit táplál az INA birtoklása, a sziszaki finomító bezárása, Hernádi Zsolt Mol-vezér büntetőügye, illetve akár a magyar kormány erőteljes szerb orientációja, a boszniai szerbek támogatása vagy a Koszovó elleni diplomáciai fellépés is. Egyelőre tehát nem úgy tűnik, hogy Zágráb ne élne vissza a kivételes helyzetével.

A horvátok (a sajtó biztosan, de akár magasabb szinten is) valami olyasmivel is érveltek, hogy a magyarok csak ne panaszkodjanak, hiszen degeszre keresik magukat az olcsó orosz Urál olajjal. Ez persze annyiban fals érv, hogy a Janaf éppen ezt szorítaná vissza, vagyis ezt a rendkívüli nyereséget csökkentené.

Mindenesetre, ahogy nekünk iparági szereplők mesélték, a horvát fél 2023-ra jelentős áremelést érvényesített, aminek a fő oka a piaci pozícióból fakadó lehetőség volt, a költségek emelkedése ennyit ugyanis nem indokolt, ahogyan a vezeték körül sem készül valamilyen nagy fejlesztés.

Szintén érdekes, hogy a Janaf a szerb (ráadásul orosz tulajdonú) NIS céggel kétéves szerződést írt alá 6,2 millió tonnára, vagyis érdemben nagyobb mennyiségre, mint a Mollal kötött szerződés 500 ezer tonnája

– magyarázta Balogh József nemzetközi energiakereskedő. A szakember elmondta, hogy az európai olajszállítás a gázzal (ENTSO-G) és az árammal (ENTSO-E) szemben nem olyan transzparens piac, vagyis nem létezik „ENTSO-O”, azaz nem láthatók a szállítások nyilvánosan, miközben a szereplőknek azért van rálátásuk az egyedi szerződésekben kezelt árakra.

Tapasztalatunk alapján a piac nem ismeri a pontos Janaf-árakat. Mint Balogh József elmondta, az orosz sajtó úgy tudja, hogy az orosz olaj szállítása 13,6 euró/tonna Ukrajnán keresztül, ami állítólag a világon ismert egyik legmagasabb tranzitdíj, de a szakember szerint arányaiban a horvát szállítás most ennél is drágább lehet.

A tárgyalás úgy zajlik, hogy a vevő (ebben az esetben a Mol) lead egy igényt, erre kap egy árat. Úgy tudjuk, hogy ez az árajánlat egyelőre nem érkezett meg Zágrábból, vagyis mintha a horvát fél nem is lenne érdekelt egy hosszabb távú szerződés megkötésében.

Honnan szerezzünk olajat?

Forrásaink szerint a Janafnak magának is vannak történelmi sérelmei a magyar üzleti partnerrel szemben, így tartós megoldást csak azt jelentene, ha a horvátoknak most kiszolgáltatottá váló magyar olajipar valamilyen alternatív (de nem orosz) megoldást is találna, csak ez nem két fillér, és nem is két másodperc.

Iparági forrásainktól három valamennyire reális lehetőséget hallottunk. A TAL (Transalpine) csővezeték Triesztből indulva éri el az ausztriai Schwechatot, ezt esetleg meg lehetne hosszabbítani Pozsonyig. A Kaszpi-tenger körüli olajmezőket (Azerbajdzsán, Kazahsztán) pedig úgy lehetne elhozni a térségbe, hogy vagy a romániai Konstanca kikötője felől építünk vezetéket, vagy egy amúgy már létező ukrajnai vezetéket, az Odessza–Brodi vezetéket mozgósítjuk.

Ám mindegyikkel van valami baj. Korábban a Schwechat–Pozsonyt éppen az osztrák OMV ambicionálta, hogy így orosz gázhoz jusson, de akkor Magyarország a Duna védelmére hivatkozva ellenezte a tervet. Triesztnek nincs elég kikötői kapacitása, Konstanca elég messze van egy új vezetékhez, Ukrajnában pedig háború van. Vagyis egyelőre a horvátok pozíciója megingathatatlan.

Pletser Tamás szerint így két megoldás marad:

vagy meg kell állapodni mégis a horvátokkal, vagy Brüsszelben kellene felmentést elérni a reexportszabályokra.

Utóbbi pedig a jelenlegi uniós viták fényében rámutat arra, miért nem kifizetődő, hogy a magyar politika nem kooperál, hanem inkább „üzenni” szeret Brüsszelnek.

Volt korábban egy olyan ötlet is, hogy magyar–szerb vezeték épüljön. Ez megint összetett helyzet. Rajtunk nem sokat segít, de a szerbeken igen, mert ők így az orosz olajat le tudnák vinni magukhoz (őket majd nem köti a szankció sem, mert nem tagjai az EU-nak), viszont a horvátokkal kétesélyes a játék. Ma Szerbiát is a Janaf látja el, vagyis a vezetékkel romlana a horvátok tárgyalási pozíciója, de a viszony aligha javulna közöttünk.

Mindenesetre Pletser Tamás, aki a G7-en részletesen is elemezte a kérdést, azt mondja, hogy a március végéig szóló Mol–Janaf szerződés gyakorlatilag csak a Százhalombattán (a Dunai Finomítóban) szükséges mennyiségre szól, a Slovnaft problémáját nem oldja meg.

Azok a bizonyos történelmi sérelmek

Egy fél mondattal már utaltunk arra, hogy a horvátoknak maguknak is vannak sérelmeik a Janaffal kapcsolatban. A témában jártas szakemberek elmondása alapján annak idején ez a vezeték Kádár János és Josip Broz Tito, vagyis egy magyar–jugoszláv páros nagy trükkje volt. A kormányközi megállapodás hivatalos indoka az volt, hogy egy nagy petrolkémiai ipari tervhez több olajra van szüksége a két országnak (a hetvenes évek olajválsága miatt ez persze nem volt reális), de valójában a felek már akkor is az orosz függést szerették volna csökkenteni.

A horvátok, vagyis akkor még jugoszlávok befektetésének biztonsága érdekében Magyarország ship or pay, vagyis „szállíts vagy fizess!” megállapodást kötött, azaz ha szállítottunk, akkor tranzitdíjat fizettünk, ha nem szállítottunk, akkor pedig egyéb jogcímen, de szintén fizettünk.

Mivel az Adria olajvezeték és elágazásai sok országot (Horvátország, Szerbia, Magyarország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Szlovákia, Csehország) elérnek, ez korábban is használatban volt, de a szállítások inkább csak a szerb, horvát, bosnyák finomítókat érték el, így a horvát fél sérelmezte, hogy az Adria kapacitásai nincsenek megfelelően lekötve. Amikor pedig szétesett Jugoszlávia, a vezeték a horvátokhoz került, Magyarország viszont továbbra sem nagyon használta, de a Janaf azért működött, sőt fejlesztett; erről itt látható egy angol nyelvű videó.

A vezeték az omišalji olajtermináltól indul, van egy északi leágazása, amely eléri Magyarországot, onnan pedig Szlovákiát, illetve egy keleti, amely Bosznia-Hercegovinát és Szerbiát szolgálja ki. A horvátországi szakaszon van egy kifejezetten szűk szakasz, a Sziszak–Virje, amely meghatározza, hogy éves szinten csak nagyjából 11 millió tonna anyag tud átjönni a vezetéken. Erről is hallottunk valami érdekeset: állítólag Horvátország olyan magas tranzitdíjat szeretne, amely alapján az itt szükséges kapacitásbővítő beruházás egyetlen év alatt a magyar tranzitból megvalósítható enne.

Hogy lehetne tárgyalni?

A horvátok tárgyalási pozíciója most nagyon erős, a magyarok legfeljebb olyan érvekben bízhatnak, hogy

• a nemzetközi ártárgyalásokon illik figyelembe venni az iparági viszonyítási számokat (benchmark);
• az Unió – korábbi magyar kérésre – vizsgálhatja az erőfölénnyel való visszaélést, hiszen mégiscsak két uniós országról van szó, azért pofátlanul ne lehessen visszaélni a helyzettel.

A magyarok most a frontvonalba kerültek ebben a konfliktusban. A technológiai helyzetről itt található egy szakmai áttekintés; a cseh piacról a Mero nevű cég oldalán; az európai helyzetet pedig a Concawe cég adatai mutatják be.

Mindenesetre a magyar kormány, és még pár más ország is felháborodott azon, hogy Horvátország a globális referenciaárakhoz képest sokszoros áron szeretne szállítani (korábban a benchmarkokhoz képest 5-7-szeres árról lehetett hallani, mi most azt hallottuk, hogy az ár kiugró, de ezek a szorzók túlzók). Magyarország évenként 7,5 millió, Szlovákia 6 millió, Csehország 8 millió tonna olajat importál, ezt eleve nem fedné le az Adria, de a szakma abban bízik, hogy amit Omišaljból kellene behozni, arra is elviselhető árazás alakulhat ki.

Különben az Adria-vezeték útjába eső finomítók, vagyis a horvát Sziszak és Rijeka, a bosnyák Bosanski Brod, a szerb Pancsova, a magyar Százhalombatta, a szlovákiai Pozsony és a cseh Litvinov versenyhátrányba került, és ellátási gondokkal kell szembenéznie.

Brüsszelen a térség szeme

Az, hogy végül a horvátok milyen árat kérhetnek, múlik majd a magyar–horvát tárgyalásokon, de Brüsszelen is, illetve azon is, hogy más országok, például a német és a lengyel finomítók milyen gyorsan tudnak leválni az oroszokról.

Bár a történet vevői oldalán a magyar Mol áll, ám ha a Slovnaft nem tud gyártani, akkor nem nálunk lesz ellátási zavar, hanem érdekes módon a cseh és az osztrák dízelpiac kerül a legnehezebb helyzetbe. Itthon azért nem lesz ebből ellátási probléma, mert Magyarország csak akkor szokott dízelt behozni Pozsonyból, amikor a százhalombattai Dunai Finomító nem termel, amúgy pedig a Slovnaft Csehországba, Ausztriába, Lengyelországba és Németországba exportál kereskedelmi mennyiséget.

Így kicsit abban is reménykedhetünk, hogy a nálunk népszerűbb államok is lobbiznak majd Brüsszelben és Zágrábban a Mol érdekében. Valójában az EU-nak is az lenne a jobb, ha a horvátok normális árat határoznának meg, mert akkor kevésbé kell egyedi mentességekkel toldoznia-foltoznia a szankciókat. Ennek ellenére egyelőre még csak ott tartunk, hogy a horvátok jó helyzetben vannak, és ennek próbálják is megkérni az árát.