Mit akar kezdeni a Mol a szemetünkkel 35 évig?

A hazai hulladékgazdálkodás mai állapotáról sok jót nem szoktunk hallani. A jelenlegi, vagyis az állami „kukaholding” által összefogott hulladékmenedzsment több okból is rossz.

• Részben azért, mert veszteséges, az államnak kell kipótolnia az ágazat mínuszát.
• Részben azért, mert pazarló. Németország 67 százalékban újrahasznosítja a hulladékát, de messze előttünk jár a közeli Szlovénia vagy a Baltikum is. Igaz, azt sem szabad elhallgatni, hogy az elmúlt évek erőfeszítései után Magyarország 37 százalékban azért újrahasznosítja a szemetét, ami még mindig sokkal jobb arány, mint az európai lista végén kullogó Románia és Montenegró hasonló adata.
• Részben pedig azért, mert a szereplőket semmi nem ösztönzi sem hatékonyságra, sem beruházásra. De nem javul igazán a szelektívebb gyűjtés, az említett újrahasznosítás, vagy legalább a hulladék bevonása a hő- és áramtermelésbe. Marad a „lerakó”.

A koncesszió

Az állam ezért elhatározott egy nagy, és természetesen vitatott változtatást, és bár nem feltétlenül így indult, de ma már azt is tudjuk: az időmúlással végül ez a 35 éves hulladékkoncesszió egy kormányzati ciklus (az ötödik Orbán-kormány) elejére esett. Ez alapvetően logikus, általában ugyanis ilyenkor érdemes nagyobb reformokat elindítani.

A történetről az elmúlt hetekben többször is írtunk. A Telex.hu közölte a tervekről a szakminiszter, Palkovics László elképzeléseit. Június 3-án pedig a pályázati győzelemre esélyes, hiszen egyedül pályázó Mol Nyrt. is közzétett egy fontos információt. Írásunkban most környezetvédelmi szempontokból, a társadalmi haszon oldaláról és az egyes szereplők céljai felől közelítünk a nagy változtatáshoz.

Megvalósul-e?

A hulladékkoncesszió elég lassan haladt az elmúlt időszakban. Ezt a piac már kezdte úgy értékelni, hogy talán a külső körülmények változása (háború, energiakrízis, infláció, költségvetési hiány, beruházások visszafogása) miatt már nem is olyan fontos ez az egész.

Mindez lehetett volna az állam szempontja is, de úgy tűnhetett, hogy talán már a Molnak is fontosabb az alapanyag-ellátás, a szankciós helyzetek kezelése. Aztán kiderült, hogy a változtatás továbbra is napirenden van. Amikor Palkovics László régi-új miniszter magabiztosan beszélt az átalakításról, akkor mindenki biztosra vehette, hogy Orbán Viktor miniszterelnök biztosan támogatja ezt a projektet.

A szereplők motivációi

Az ágazat életét sokféle szereplő határozza meg.

• Az Európai Unió: az unió célja az, hogy a tagországok tartsák be a környezetvédelemre, újrahasznosításra vonatkozó előírásait.
• A magyar állam: a kormány szeretne az uniós előírásoknak megfelelni, illetve nem szeretne túl sokat költeni a hulladékos feladatokra.
• A Mol Nyrt.: a tőzsdei cég számára szimpatikusak a fosszilisen túlmutató, új üzleti területek, és sokféle termék gyártásához (műanyag, üzemanyag) van szüksége újrahasznosított, másodlagos nyersanyagokra.
• A magyar lakosság: a háztartások vélhetően nem szeretnének elszálló szolgáltatási díjakat fizetni, de adófizetőként az sem előnyös, ha az államnak drága a szektor, végül pedig aki társadalmilag felelős, az biztosan örülne a nagyobb hatékonyságnak.
• A piac jelenlegi szolgáltatói, magáncégek, önkormányzatok: ők vélhetően nem szeretnék elveszíteni az üzletüket, a cégek a megélhetésüket, az önkormányzatok a szolgáltatás minőségét, ezek a szereplők félnek talán a leginkább, hogy a változás hátrányosan érinti őket.

Mit fog érezni a lakosság?

Kezdjük az elemzést azzal, hogy mit vesz észre a közeljövőben a lakosság a változásokból. Az őszinte válasz az, hogy a következő évben nem sokat, hiszen ha elindul az új struktúra, az 2023. július elsejétől lesz csak érvényes. De mielőtt nagyon lemorzsolódnának az olvasóink, gyorsan tegyük hozzá, hogy onnan viszont 35 évig, és az új szereplő (vagyis a Mol) majd 2023 közepétől biztosan változtat, fejleszt, és már ő szolgáltat.

A következő egyéves előkészítő szakasz éppen ezért rendkívül izgalmas. Most kell megszületnie a jogi keretnek, a szerződéseknek, most kell kialakulnia, hogy kik és mit fognak csinálni majd egy év múlva, még ha addig ugyanazok gyűjtik is a hulladékot.

Az érintett piac és annak matekja

Nagyon fontos az is, hogy egyáltalán milyen piacról beszélünk, mert ezt még a szakma sem mindig tudja. Tehát a koncesszió tárgya a közszolgáltatási rendszerben működtetett lakossági szilárd hulladék begyűjtése és feldolgozása. Ennél annyiban összetettebb a rendszer, hogy további, a települési hulladék részét képező elkülönítetten gyűjtött hulladékok is a koncesszió tárgyai, valamint a termékdíjas (visszaváltási) rendszerek egyes anyagai. Nem része ugyanakkor az egyéb ipari, a lakossági folyékony, a mezőgazdasági és a bontási hulladék.

Ez egy nagyjából 130-140 milliárd forintos piac, amely ma nem igazán átlátható, mert állami (önkormányzati) bugyrokban működnek a szolgáltatók, de az biztos, hogy a rezsiáron igénybe vehető rendszer fenntarthatatlan, évente legalább 60-65 milliárd forintot az állam rak bele. Ez sem öröm, de ami még nagyobb baj, hogy ösztönzők nélkül a rendszerben nincs igazán innováció, nincsenek új beruházások.

Ha elfogadjuk, hogy Orbán Viktor miniszterelnököt (egy ekkora átalakítás biztosan az ő stratégiai döntésén vagy legalábbis jóváhagyásán alapul) valamilyen pozitív cél vezérelte, akkor a legjobb forgatókönyv a következő lehet.

Ha a rendszerben egy szereplő 35 évre megkap egy teljes, országos piacot (vagyis a biztosított időtáv és a piacméret is számít), akkor olyan beruházásokat tud végrehajtani, olyan megtérülésekre tud bazírozni, amelynek révén javul a begyűjtés, a szelekció, az újrahasznosítás, az energiahasznosítás. A fejlesztések lehetséges irányához álljon itt egy vicces megoldás.

A Mol egyáltalán akarja ezt?

A Mol a közleménye óta nem kívánta részleteiben is kommentálni a hulladékgazdálkodás átalakítását, de a korábbi közlemények és megnyilvánulások alapján azért lehet ismerni a motivációit. Ahogy egyik beszélgetőtársunk feltette a kérdést:

„Mikor kezd egy nagy cég valami egészen újba? Részben talán akkor, amikor az alapműködése már remekül elvan, ontja a készpénzt, vagy éppen akkor, amikor biztosan tudja, hogy valami teljesen újba kell fognia, mert amit csinált, annak vége.”

Mi igaz ebből a Molra? Semmi és minden. A Mol szempontjából ugyanis ebben a kérdésben most egy nagyon speciális mix észlelhető, amit három ellentmondásos pontban láttathatunk.

• Az alaptevékenység most egyszerre termel remek nyereséget, de valóban egyszerre keresi is már a cég a fosszilis idők utáni arcát.
• A Mol szempontjából az évi 120 ezer tonna saját hulladék feldolgozásából átugrani a 4,5-5 millió tonnás feladatra, valami olyan, mintha valaki az egyik nap még csak Miskolcon gyűjtené a hulladékot, de másnap már az egész országban kellene ugyanezt tennie. Erre a feladatra a Mol ma még nincsen felkészülve, erre van egy éve. Ebből jól látszik, hogy bár a Mol sok nagy projekttel dolgozó, hatékony, magánpiaci cég, de ekkora logisztikát kialakítani és majd működtetni, neki sem lesz kicsi feladat.
• És mégis, hiába óriási feladat az országos koncesszió, pénzügyileg még így is eléggé „kicsi” téma a hulladék a Mol életében az alaptevékenységhez képest. És itt az is megemlíthető, hogy a Molhoz hasonló nagy fosszilis cégek (a Shell, az Exxon és a Total Energies) más irányt választottak: ők inkább a megújulók irányába tapogatóznak, nem a hulladék felé mozdultak el. Vajon van-e elég motiváltsága, szán-e elég menedzsmentidőt a Mol erre az üzletre?

Sok minden segíthet

A koncesszió célja mindenesetre az lenne, hogy pénzügyi és anyagban mért megtakarítást is el lehessen érni azzal, ha a Mol modern infrastruktúrát (például hulladékégetőt) épít, javítja az újrahasznosítás arányát, több lakóházba viszi házhoz a szelektív edényeket, bevezet új szelekciós eszközöket. Ilyen lehet 2024. január 1-jétől az italos csomagolások (PET, üveg, alumíniumdoboz) begyűjtése automatákkal, országos hálózatban.

A szakemberek emellett még egy „csodafegyverben” bíznak. Ez az angol EPR (extended producer responsibility), vagyis a kiterjesztett gyártói felelősség fogalma, vagyis az, hogy a cégeknek legyen több felelősségük az általuk értékesített termékekből keletkező hulladékok visszagyűjtésében és annak finanszírozásában is.

Miért nem ment ez most?

Felmerülhet persze a kérdés, hogy az állam, a hírhedt kukaholding ezekben miért nem tudott előrelépni. A válasz ott fogható meg, hogy a rendszer tele volt/van rossz ösztönzőkkel, vagyis leginkább az ösztönzők hiányával. Említsünk meg párat!

• Mivel a cégek fizetnek egy „környezetvédelmi finanszírozást”, vagyis termékdíjat, úgy gondolják, ezzel letudták a feladatukat. Ugyanakkor az állam sokszor ebből a pénzből általános költségvetési célokat finanszíroz, vagy kipótolja a rezsiárat, nem marad pénz valós beruházásokra. Vagyis a termékdíjat beszedi az állam, de a forrás nem megy vissza a körforgásos gazdaság finanszírozásába.
• Hasonló probléma, hogy a begyűjtést végzőknek kellene a hulladékot újrahasznosítaniuk. Ha azonban ezt teszik, akkor az így keletkező bevételeiket levonják a finanszírozásukból, vagyis a pluszmunkával nem kap a begyűjtő pluszpénzt, ő sincsen motiválva.
• A magánpiacon dolgozók ráadásul kisebb területeket szolgálnak ki, így igazán senki nem fejleszt, nincs méretgazdaságosság, csak a káosz. Semmi nem ösztönöz jobb gyűjtésre, nagyobb szelektivitásra.

A lerakó az veszteség

Szomorú adat, de a magyar hulladék fele így megy a lerakókba. Ez a legrosszabb megoldás, hiszen hasznos anyagokat, tehát értéket rakunk valahova, ahol azok még szennyeznek is, bomlanak. Jobb helyeken ez a lerakói arány csak 2-3 százalék. A nagy társadalmi cél az lenne, hogy vagy fel kellene dolgozni, azaz újrahasznosítani a hulladékot, vagy legalább elégetni. Értelemszerűen nem az értékes anyagot, csak ami a vegyes hulladékból felhasználhatatlan.

A sokkal jobb hasznosítási arányra vannak jó példák: Németországban 7 szereplő van a piacon, Észtországban csak 1, vagyis utóbbi lehetett a leginkább minta a magyar elképzelésekre. Az „egyszereplős” modell logikája az, hogy amennyiben a koncesszor tulajdona lesz a teljes magyar lakossági szilárd hulladék, akkor ő a nagyobb tételek miatt jobb méretgazdaságosságú újrahasznosítót és hulladékégetőt tud építeni. Ami 300 ezer emberre nem lehetett gazdaságos, az 9,7 millióra már az lehet. Egy, vagy több – vagyis mi a jobb: a verseny, vagy a monopólium méretgazdaságossága?

Égetők

A Mol deklaráltan is vállalt ilyen égetőépítést. Itt aztán már el lehet engedni a fantáziánkat. Ha például a Mol valahol hulladékégetőt épít, eléggé adná magát a feltételezés, hogy ezt ott tegye, ahol annak produktumára lenne igény. Például a nagy energiaigényű Mol-telephelyeken vagy más ipari létesítmények mellett, ahol megvan a felvevő hőpiac. Egy ilyen modern égető amúgy elég hatékony, akár 65 százalékban is hasznosítja a hulladékot. Ebben a műfajban a skandináv, a német, az osztrák példákból lehet tanulni.

De az biztos, hogy a hulladékégető most egy olyan piac, ahol az input (például az acéligény), illetve az output (a hő és az áram ára) is igen hektikusan változik, és az senkinek sem mindegy, hogy egy beruházás megtérülése 10 év vagy éppen 40. Nem véletlen, hogy ebben nagyon rosszul állunk, a Fővárosi Hulladékhasznosító, rövidebb nevén a HUHA mellett nem épülnek ilyen kapacitások, pedig az energiafüggésünk, a magas importáram-arány ezt nagyon is indokolttá tehetné.

De mi lesz a mai szereplőkkel?

Az egész modell leginkább neuralgikus pontjának továbbra is az tűnik, hogy mi lesz a jelenlegi szereplőkkel, önkormányzati cégekkel, magánszolgáltatókkal.

Az elmélet szintjén majd a felek megegyeznek, megtalálják az új leosztást. A Mol egészen biztosan nem akar teljesen új járműveket, eszközparkot venni, a mai szakemberek, a mai cégek majd valamilyen szerződéssel a jövőben is dolgozni fognak.

De azért itt vannak igazán nehéz kérdések is, és keverjük be egy pillanatra a politikát is! Mi van, ha egy ellenzéki önkormányzat ellenséges a teljes konstellációval, mi van, ha valaki nem szeretné odaadni a kapacitásait, a járműveit, lesz a rendszerben erre valamilyen erőltetett megoldás, kényszerű központosítás, például valamilyen kisajátítási eljárás is?

Indokolt költség

A piacon erről sokfélét hallottunk. Például hallani azt, hogy a koncesszor abban bízik, az indokolt költségei majd megtérülnek (ez ugye nettó zéró profitot jelentene, de nem sokkal többet), de az biztos, hogy a rendszer üzemeltetésében és a beruházásokban van üzleti kockázata.

De az igazi kérdés az, hogy a többi szereplőnek is elég-e ez a nettó nulla, vagyis az, hogy a költségei megtérülnek, viszont meggazdagodni senki nem fog. A Mol helyzete azért más, mert neki nemcsak a profit lehet a célja, hanem az is, hogy az országban megfelelő mennyiségben álljon újrahasznosítható anyag a rendelkezésére. Csak a Molnak műanyagból 200 ezer tonna az igénye, amit ma még részben külföldről hoz be, de az üzemanyaggyártáshoz is szüksége van mindenféle frakciókra, természetesen kémiai és nem parlamenti értelemben. Ám akinél ilyen járulékos haszon nem jelentkezik, az majd mennyire lesz boldog, ha a nulla nyereségért kell hajtania? Igaz, ott persze egy nemzetgazdasági haszon is előállhat, ha sok ipari termelő számára lesz olyan hazai alapanyag, ami eddig nem volt hozzáférhető a piaci szereplők számára.

Színvonal

Lakossági oldalról pedig nyilván az is fontos lesz, hogy ne romoljon a szolgáltatás színvonala, az átállás ne okozzon zavart.

Úgy tudjuk, az állam ezért találta ki azt, hogy a Mol vegye meg a mai központi, állami cégeket, a Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelőt és a települési hulladékgazdálkodási közszolgáltató Nemzeti Hulladékgazdálkodási Szolgáltatót.

Erre az üzletre majd lesz valami árazási matek, az értéket egy külső szereplő fogja kiszámolni, amit a Mol vélhetően majd elfogad, mert így lesz üzletfolytonosság, például a számlázásban.

Felelősség

Eddig nem sokat beszéltünk arról, hogy a Mol mivel fogja elérni a magasabb szelektív arányt. Amíg sok kisebb cég gyűjtötte a szemetet, addig az mindenképpen nehéz volt, hogy az egyedi szereplőn nem lehetett az országos célszámok elérését jól számonkérni.

A jövőben a Mol lesz ennek a felelőse, vagyis az állam delegálja a célszámok elérését. A szemeteléstől, a környezetterheléstől tartók abban bízhatnak, hogy egy jobb rendszerben az újrahasznosítás gyorsan ugrik. Állítólag, ha lesz PET-, üveg- és alumínium-visszaváltás, és ahhoz kapcsolódó díj, akkor egy modell szerint 40 százalékról akár 95 százalékra nőhet az újrahasznosítási és begyűjtési arány.

A begyűjtött anyagok értékesítése pedig már a versenypiacon történik, ahol az egész világ versenyez, de azért halkan megjegyezhetjük, hogy szállítási és környezetterhelési szempontból természetesen jobb, ha „nemzeti” piacok alakulnak ki.

Erről az állam, vagy a koncesszor nem fog soha beszélni, mert ez nem fér össze az unió alapelveivel, de az biztos, hogy az a legjobb, ha a megtermelt másodlagos anyag a „születési” helyén hasznosul. A koncesszió egy gyökeresen új kísérlet lesz. A mai rendszeren nincs mit siratni, hiszen az pocsék eredményt produkál. Viszont az új szisztéma sikeréhez sem lesz elég az új váz, ahhoz egyéni felelősség, jobb lakossági mentalitás, azt támogató edukáció és persze sok-sok innováció, beruházás és értelmes szabályozás is kell.