Egy átalakítás, ami megakadt a kormány torkán, és még Áder is elkaszálta

2021. február 22. – 10:55

Egy átalakítás, ami megakadt a kormány torkán, és még Áder is elkaszálta
Illegális hulladéklerakó felszámolása – Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

Másolás

Vágólapra másolva

A magyar hulladékgazdálkodás súlyosan problémás terület. Ezt alighanem a kormány is így látta, mert nekilátott a gyökeres átalakításnak, amiben az unió céljait, a klímavédelmet és a körforgásos gazdaság kialakítását is kezelni szerette volna. Az első nekibuzdulás azonban problémás eredményre vezetett. Ritkán látunk ilyet, de Áder János köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság keresztbe feküdt a kormány és a parlament jogalkotásának. Mi jöhet most?

A hulladékgazdálkodás nagyon összetett feladat, hiszen a teljesség igénye nélkül része a lakossági, illetve az ipari hulladék elszállítása, szétválogatása, újrahasznosítása vagy éppen elégetése, elásása, de vannak közben nagyon értékes alapanyagként azonosítható hulladékelemek is, emellett veszélyes hulladékok, sőt atomhulladék is. Az egyes hulladéktípusok áramaiban külön kaszt a papír, a műanyag, a fém, az üveg, az építési-bontási hulladék, a biohulladék vagy éppen a gumiabroncs. Mindegyiknek megvannak a maga szakemberei, haszonhúzói, bejáratott mechanizmusai.

Mindenkit érintő, összetett feladat

Tavaly azonban a kormányzat hatalmas átalakításnak, központosításnak futott neki, részben, de nem kizárólag uniós narratívák alapján. Arról, hogy ez milyen szakmai aggályokat vetett fel, itt írtunk részletesen.

Kivételesen azonban úgy tűnt, mintha gellert kapott volna az elsietett javaslat, még arra is felcsillant a remény, hogy egy értelmesebb koncepció nyer teret. Most úgy tűnik, hogy ismét sietség van, vagyis kis módosításokkal újra nekifut a kormány a törvény elfogadtatásának, de azzal biztatja a fő kritikusokat, hogy a végrehajtási rendeletekben lesz ideje integrálni a szakmai észrevételeket.

A jogos klímapolitikai cél az volt, hogy kevesebb legyen a gazdaságban az anyagkibocsátás, minél több hulladék kerüljön vissza a körforgásos gazdaságba.

A visszagyűjtési arányokkal ugyanis nagyon rosszul állunk, az EU ötévente szigorodó beszedési arányokat fogalmaz meg műanyagra, fára, vasfémekre, alumíniumra, papírra, és mindenben eléggé el vagyunk maradva a célszintektől. Tapasztalatunk szerint még a kormányzatban is kevesen akadnak, akik szerint a jelenlegi rendszer, a Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zrt.-vel (NKHV), vagyis a kukaholding bonyolult allokációs mechanizmusaival jól működne.

Ezen változtatni kellene, ezzel mindenki egyetért, a kérdés mindig az, hogy a rendszer mitől lesz jobb, ki csinálja, az összegyűjtést, a szelekciót milyen állami ösztönzők, vagyis jutalmak és büntetések határozzák meg, és persze az sem mellékes, hogy az értelmes reform százmilliárdos fejlesztéseket is igényelne.

A tervezett átalakításnak ráadásul tényleg mindenki a részese, legtöbben ügyfélként (háztartások, cégek, intézmények), mások szolgáltatóként (begyűjtők, válogatók, égetők), illetve van három kiemelt szereplő, aki szabályozóként, leendő koncesszorként vagy kiemelt „civilként” vitt meghatározó szerepet a történetben.

A top 3 szereplő

  1. Orbán Viktor kormányfő számára a hulladékreform kiemelt feladat, az ő dolga az ország irányítása, a hulladékgazdálkodás az állampolgári (szavazói) elégedettség, de az uniós megfelelés szempontjából is kiemelten fontos. A kormányfő első körben az Innovációs és Technológiai Minisztériumra (ITM) bízta a megoldást, ám a kormány által támogatott és a parlament által elfogadott törvény elbukott az alkotmányosság próbáján. Január 15-ével távozott is a posztjáról Boros Anita építésgazdaságért, infrastrukturális környezetért és fenntarthatóságért felelős államtitkár, akinek a fő feladata a hulladékreform volt. Most az első számú szakmai felelős Steiner Attila, az ITM új szakállamtitkára.
  2. Áder János köztársasági elnök látszólag azzal játszott kulcsszerepet a történetben, hogy „kikukázta” a kukatörvényt, vagyis elküldte azt az Alkotmánybírósághoz, de valójában a politikus mint a környezetvédelem, a fenntarthatóság, illetve a víz témák amolyan szakpolitikusa már korábban is belefolyt a munkába. Az elnökhöz tartozó Kék Bolygó Klímavédelmi Alapítvány az IFUA tanácsadó céggel együttműködve régóta részt vett a reform előkészítésében, már a törvényalkotási folyamat során is jelzéseket adott a súlyos hibákról, más kérdés, hogy az ITM ezt nagy ívben „nem hallgatta” meg.
  3. Végül aktív volt a folyamatban, és akár kulcsszereplő is lehet a jövőben Hernádi Zsolt, a Mol Nyrt. vezetője, mert amennyiben az állam a jövőben tényleg egyetlen piaci cégre, „koncesszorra” bízza a komplex feladatot, akkor a következő évtizedekben jelentős transzformációra készülő magyar cég tűnik a legesélyesebbnek. Egy leendő nagy pályázaton persze elindulhatnak majd mások is, az osztrák ASA, a francia Veolia vagy a mai magyar hulladékos szereplők közül valaki, vagy akár többen együtt, de azért a legtöbben úgy számolnak, hogy magyar lesz a befutó, a Mol erre biztosan esélyes.

Méretes konfliktusok

A magyar hulladékgazdálkodás régóta politikai kínokat okozó problémás terület. Legújabban is érződik, hogy a hazai hulladékgazdálkodás átalakítása körül erős konfliktusok vannak. Vitát szült a szakmában az is, hogy az egy központi koncessziós társaságra tervezett új modellben mennyire sérülnek különböző érdekek.

Ha 2023 közepétől már nem lesz verseny, ha a cégek és a lakosság nem kap pénzt a piacképes szelektív hulladékért, hanem fizetniük is kell majd egy központilag meghatározott összeget azért, hogy a koncesszor elvigye tőlük, az mégis hogy vezethet piaci eredményhez?

Emiatt politikai konfliktus is kialakult, a különböző hulladékgazdálkodási lobbiknak erős kapcsolataik is voltak, a köztársasági elnök maga is éles kritikusa volt ennek a rendszernek. Boros Anitának eközben volt egy határozott koncepciója, de kritikusai szerint az egy idő után védhetetlenné vált, ahogy az államtitkár nem hallgatott másokra, például olyan piaci szereplőkre (sörgyártókra, ásványvíz-szövetségre, üdítőitalosokra, kereskedelmi láncokra, nagy ipari hulladéktermelőkre), akiknek nagyon fontos az ágazat díjrendszere, az alapanyaghoz jutás.

Boros Anita, az Innovációs és Technológiai Minisztérium építésgazdaságért, infrastrukturális környezetért és fenntarthatóságért felelős államtitkára hulladékot rak egy teherautóra a Tisztítsuk meg az országot! programban 2020. október 1-jén – Fotó: Máthé Zoltán / MTI

Ahogy az egyik politikai szereplő mondta, nagyobb eredmény olyan törvényt elfogadni, amikor mindenki mosolyogva áll fel az asztaltól, mint erőből átnyomni valamit, ami nemcsak pocsék szakmai munka, de erodálja is a politika hitelességét.

Állítólag már csak azért is elfogyott a levegő az államtitkár körül, mert ő a köztársasági elnök alapítványa által megrendelt anyagokat sem vette figyelembe, állítólag Áder János különösen sértő elemként élte meg, hogy volt olyan szakmai egyeztetés, amelyen ő maga is részt vett informálisan, de Boros Anita egy következő programja miatt otthagyta a megbeszélést.

Szakmai kérdés, mint a tenger

Milyen szakmai területek körül alakult ki konfliktusos helyzet:

  1. Ha a lakosság kiteszi a hulladékot a gyűjtőkbe, azzal lemond a hulladék mint hasznos termék tulajdonjogáról. De hogyan néz ki ez az iparban? Elvehető-e a hulladék mint termék, mint alapanyag tulajdonjoga a vállalatoktól?
  2. Mi van a betétdíjas rendszerbe bekerülő műanyaghulladékkal, az hogyan kerül át a központi szereplőtől az iparági szereplőkhöz? Milyen áron, milyen allokációs mechanizmusokkal?
  3. A lakossági szereplők számára fenntartott rezsicsökkentett árak veszteséget okoznak, ki fizeti ezt a 40 – 50 – 60 milliárdos összeget a központi hulladékgazdálkodónak? Senki? Az állam? Vagy az ipari ügyfelek?
  4. Illetve megmaradtak a klasszikus kérdések is, hogyan lehetne a hazai hulladék-gazdálkodási rendszert úgy megreformálni, hogy az jobban ösztönözze a szereplőket a megtermelt hulladékmennyiség csökkentésére, illetve a hulladékok szétválasztására? 2020. december 31-ig a háztartási hulladék részét képező papír-, fém-, műanyag- és üveghulladék újrahasznosítását a képződött mennyiséghez viszonyítva 50 százalékra kellett volna növelni, de ez az arány nálunk még csak 37 százalék.
  5. Miként lehet csökkenteni a rendszerben a potyautasok számát?
  6. Hogyan kerül át az iparág eszközállománya, az összetett feladat a jelenlegi közel ezer vállalkozástól a központi, piaci szereplőhöz? Ők majd alvállalkozók lesznek? Vagy államosítják az eszközeiket, így a szükséges járműparkot? Mindez milyen politikai konfliktust szül az állam és a vegyes irányítású önkormányzatok között?
  7. Végül vannak a gyártói felelősségi rendszerek (EPR) alá eső termékek hulladékai (csomagolási hulladék, elektronikai és elektronikus berendezések, gumiabroncs, roncsautó), ezek különösen értékes, stratégiailag fontos hulladékáramok, például az elektrotechnikai hulladékokban található ritka földfémek, illetve nemesfémek miatt. Ezeket különösen kár elásni vagy kivinni az országból. Fontos kérdés, hogy miként lehet az ilyen területeket értelmesen megreformálni.

Változó politikai elképzelések

Úgy hallottuk, hogy a reform a Fideszen belül is állandóan vita tárgya volt. Akadt, aki korábban azt a modellt képviselte, hogy legyen hét régió hét koncesszióval. Ennek az lett volna az előnye, hogy van egyfajta verseny, össze lehet hasonlítani a teljesítményt, nincs monopólium, minden szolgáltató sakkban tartható azzal, hogy „amennyiben te rosszul csinálod, átadjuk annak, aki ebben ügyesebb”.

Ám aztán inkább mégis az az elképzelés kezdett el érvényesülni, hogy ez egy kicsi ország, ha nem is a begyűjtésben, de a válogatásban, égetésben akkor érvényesülnek a szinergiák, ha az egész egy kézbe kerül majd.

A következő szakmai vita pedig az volt, hogy amennyiben valaki majd megkapja a feladatot (itt elég hamar előkerült állítólag a Mol Nyrt. neve), akkor hogyan finanszírozható úgy a lakossági hulladékgyűjtés évi 40-60 milliárd forintos vesztesége, hogy a rezsicsökkentés továbbra is szent tehén maradjon?

Ráadásul szakmai érv is szólt amellett, hogy ne legyen áremelés, mert amennyiben az állam vagy a koncessziótulajdonos nagyon megdrágítja a hulladék elszállítását, akkor az erősíti az illegális hulladékgazdálkodást, magyarul az emberek majd kiviszik az erdőbe a szemetet.

Első körben mindenesetre az lett az egyeztetések vége, az ITM koncepciója, hogy a pályázati nyertes csak azért lesz érdekelt a jó szolgáltatásban, mert ha ügyesen teszi a dolgát, akkor az övé a haszon, viszont, ha rosszul, akkor a veszteséget az állam finanszírozza.

Utóválogatást végeznek a debreceni korszerűsített, szelektív hulladékok válogatására szolgáló üzemben 2019. szeptember 12-én – Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

Erre volt, aki felhorkant az állam oldaláról, később maga Áder János is, hogy úgy kár piacosítani, ezzel nincsen beljebb a magyar társadalom, ha az új rendszer csak a magánpiaci szereplőnek kényelmes helyzet.

Az alkotmányosság hibádzott

Végül is az AB-kontrollon a tulajdonjog kérdése miatt bukott el a koncepció. Azt majd meglátjuk, hogy a későbbiekben mennyire lesz oké, hogy a javaslat azt tervezte kőbe vésni, hogy amit a szolgáltató a lakossági hulladékágon elbukik, azt az ipari ügyfeleken meg lehet nyernie, de az biztos, hogy törvény a magántulajdont sértette azzal, ha a keletkező hulladékot ingyenesen kell átadni.

Ez azért eléggé logikus, ha hivatalosan az egész koncepció éppen azt szolgálná, hogy ahol csak lehet, nyersanyagként és ne szemétként tekintsünk a hulladékra.

A Fidesz szereti magát „nemzeti” kormánynak beállítani, mi a háttérbeszélgetéseken is azt tapasztaltuk, hogy a szemétkoncesszióra is úgy tekintenek, ahol befuthat egy „nemzeti” cég, vagyis nem valami nagy nyugati közművállalatot várnak, hanem például az említett Mol Nyrt.-t.

Mint az egyik forrásunk mondta, az EU-ban a koncesszió kicsit amolyan protekcionista kiskapu is, nyílt tenderen nehezebb előnyben részesíteni a hazai vállalkozásokat, de a koncessziónál könnyebb ilyen szempontokat megfogalmazni. Igaz, általában nem nyíltan protekcionista kitételekkel, de közegészségügyi, nemzetbiztonsági mondatokkal irányítható így a folyamat.

Viszont a Fidesz mintha immár azt szeretné, ha a piaci szereplő több kockázatot vállalna, a szolgáltatás valahogy valóban üzleti alapon történne. Erre lehet majd alkalmas a végrehajtási rendeletek és a konkrét koncessziós pályázat kiírása. Ezek a kérdések:

  • Mi lesz a rezsicsökkentett lakossági árakkal?
  • Mi történjen az eddig az iparágban tevékenykedő cégekkel?
  • Hogyan lehet majd szerződni az ipari hulladékok kibocsátóival?
  • Mi lesz azokkal, akiknek x százalék visszagyűjtési, újrahasznosítási kötelezettsége van (PET-palackosok), az üdítőital-gyártók a jövőben tényleg egy monopóliummal lesznek kénytelenek megállapodni? Mennyi lesz így a granulátum ára? És hogy befolyásolja az a kóla árát?

A törvény kacskaringós útja

A magyar politikában ugyanakkor annyira szokatlan a valóban hatékony elnöki vétó, hogy egy pillanatra álljunk meg itt, és nézzük meg a szabályozás eddigi útját.

  1. A kormány kidolgozta az eredeti törvényt.
  2. A parlament elfogadta azt.
  3. A köztársasági elnöknek alá kellett volna írnia, de alkotmányellenesnek tartotta, tovább passzolta a labdát az Alkotmánybíróságnak (AB).
  4. Az AB valóban megállapította az alkotmányossági aggályát és visszaküldte a Sándor Palotába az anyagot.

Itt tartunk most, Áder János alkotmányossági panasza most lehetőséget jelent az ITM-nek, hogy bizonyos kérdéseket újranyisson.

Elvileg lehet, hogy csak a konkrét passzusokat kezeli az ITM, majd mehet megint a parlament elé a javaslat, de jöhet akár egy alaposabb ráncfelvarrás is. Áder nyilván továbbra is „akadékoskodhatna”, ha problémásnak találná a szövegét, de a kormány abban is bízhat, hogy amennyiben ígéretet tesz, hogy a részletszabályok majd kezelik az elnöki észrevételeket, akkor másodszorra már zöld lámpát kap a törvény az elnöktől.

Azt természetesen nem tudjuk megállapítani, hogy ilyenkor Orbán és Áder mennyire egyeztet a lépésekről, mindenki valóban teszi a pozíciójából fakadó dolgát, vagy már Orbán is elengedte a törvényt a korábbi formájában és így a lépések összehangoltak, „szervezettek”.

Áder János köztársasági elnök interjút ad a Felső-tiszai hulladék-mentesítési projektben résztvevő úszómű átadásán 2019. szeptember 3-án – Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

A Mol szempontjából

Az állam egyelőre biztosan nem fogja azt mondani, hogy egyetlen szereplőre paraméterezi a pályázatot, ahogyan a Mol Nyrt. sem mehet biztosra, de tapasztalataink szerint a Mol tényleg készül a tenderre és a politikusok sem csinálnak úgy, mintha a tőzsdei cég ne lenne bevonva a gondolkodásba.

A Mol sokszor indít projekteket, „tud számolni”, vagyis ha nem kezelhető számára a lakossági veszteség, aligha indul. Ugyanakkor a Mol stratégiájából az is látszik, hogy készül az új időkre, időről időre bejelenti, vagy legalábbis pletykaként elterjed néhány olyan iránya, ami már valami olajon túli üzletnek tűnik (hulladékgazdálkodás, ásványvíz, sör, busz, reptér, elektromos autó carsharing).

Azt a Mol biztosan érti, saját bőrén tapasztalja, hogy a hulladék nem szemét, hanem értéke van, hiszen ő maga is olykor Olaszországból és Németországból importál szemetet (vett is ilyen profilú német cégeket), mert a tiszaújvárosi petrolkémiai feladataihoz, vagy a gumibitumen-gyártáshoz nincs elég újrahasznosítható alapanyaga (pedig a megrendelők ezt kikötik).

A Mol Nyrt. a hulladékgazdálkodásban már ma is viszonylag nagy szereplő, sok hulladékot is termel, illetve működtet veszélyes hulladékégetőket (Tiszaújvárosban és Százhalombattán), de mechanikus, oldószeres és kémiai újrahasznosító kapacitásai is vannak.

A jelenlegi hazai hulladékgazdálkodási infrastruktúra nagyon szétaprózott, hiányzik a központi rendszerirányítás, a Molnak ebben lehet tapasztalata, rengeteg hazai és külföldi tevékenységet és egykor különálló céget fog össze. Azt hallottuk, hogy a Molon belül Világi Oszkár terepe az ilyen szolgáltatások fejlesztése, de a konkrét területnek („körkörös gazdaság”) Pethő Zsolt a szakmai vezetője, ő korábban finomítói területen dolgozott, illetve a TVK-nak volt a vezérigazgatója.

Kritikák, kockázatok

Természetesen a Mol szempontjából reputációs kockázat is rejlik a feladatban. Hiszen ha nem jó a szolgáltatás, ha a cég „nem viszi el a lakosság szemetét”, akkor az elégedetlen ügyfél a tankolási szokásait is újratervezheti. A legtöbb kritika természetesen azért éri a központi rendszert, mert a monopólium, a hatósági ár miképpen lehetne piaci?

A jelenlegi kukás szakma is szkeptikus. „A regionálisan összehangolható hulladéklerakóknál, égetőknél lehet értelme a központosításnak, de a begyűjtés klasszikusan decentralizált feladat” – meséli egy szakember.

A központi új szereplőnek körülbelül 300 milliárd forintnyi beruházásra lenne szüksége, naponta 500 ezer címről kell elvinni a szemetet, venni kell 1000 kukásautót, egyetlen ilyen az 140 millió – mondja egy forrásunk,

A szakmában sok kérdés visszatérően előkerül: mi lesz velünk? Az eddigi cégek alvállalkozók lesznek, vagy halálra vannak ítélve? Mindent megvesz majd tőlünk piaci áron az állam vagy a koncesszor? Vagy bagóért államosítják az eszközeinket, és ennek a kisajátításnak törvényi alapja is lesz? Vagy csak azért adom el majd az eszközeimet, mert ha nem gyűjthetek hulladékot, akkor minek tartsak kukásautót? Vagy majd évekig pereskedhetünk?

A kérdések tehát záporoznak. Hamarosan megint lesz törvény, akkor talán könnyebb lesz ezekre válaszolni.