Vadevezősökkel, csónakházakkal, Nagy-Magyarország-reklámokkal telt a Római-part aranykora

2021. augusztus 27. – 23:35

frissítve

Vadevezősökkel, csónakházakkal, Nagy-Magyarország-reklámokkal telt a Római-part aranykora
Evezősök a Római-partnál 1932-ben – Fotó: Fortepan / Magyar Bálint

Másolás

Vágólapra másolva

A Római-part híres csónakházainak története az 1920-as évekre nyúlik vissza. A mára már csak kis részükben fennmaradt épületeknek az évtizedek során két aranykora is volt: az egyik az 1920-as évektől a második világháborúig, a másik a háború után, 1948-tól a 80-as évek közepéig tartott. Magánkézből szocialista kézbe, dunai vízi élet, hanyatlás és felemelkedés: a Római-part csónakházainak története.

„Régen, például a második aranykorban minden valamirevaló budapesti vállalat fenntartott itt egy csónakházat és egy vállalati üdülőt. Ez most alakult át, most már csak öt csónakház van, és 25 kocsma”

– meséli Kecskés Zoltán, a „Üdülők és csónakházak a Római-parton egykoron” nevű séta szervezője és idegenvezetője a Római-parton sétálva. A Duna egykor híres partja ma is nagy népszerűségnek örvend, de egy évszázaddal ezelőtt egyenesen megkerülhetetlen volt a vízi életet kedvelők számára: az 1920-as években járunk, amikor a főváros lakói felfedezték, hogy lehet fürdeni, evezni a Dunán. Az igény a folyóban strandolásra persze mind a mai napig látszik, nem véletlen, hogy a dunai fürdőzés 1973-as betiltása óta az első szabadstrand pont ugyanitt, a Római-parton nyílt meg.

A budapesti vízi élet ugyanis nagyjából száz éve forrt össze igazán a Római-part nevével, amikor az első csónakházak nyíltak itt. Igaz, csónakház maga már a 19. században is létezett, Széchenyi alapította a Lánchíd lábánál Csónakda néven. Wesselényi Miklóssal karöltve ők honosították meg az evezőssportot is Magyarországon. Az evezőssport országos szövetsége itthon 1891 környékén alakult, arra viszont, hogy a Római a középpontja legyen ennek, éveket kellett várni. 1924-ben Az Ujság így ír az evezős élet első lépcsőfokairól:

„Néhány év óta hatalmas arányban lendült fel a Du­nán az evezősélet. Nemcsak a klubok folytatták rendszeresen ezt a kitűnő sportot, de az úgynevezett »vad«️ evezősök száma is alaposan megszaporodott. Nagyobbára intelligens emberek adták reá magukat, akiknek viszonyai nem engedik meg, hogy drága fürdőhelyeken nyaraljanak, viszont igy alkalmuk nyílik, hogy hatnapi fárasztó munka után szabad vasárnapjukat a szabad ég alatt, a vizen töltsék el.”

Mint arra a cikk kitér, ekkorra már egymást követték a csónakhangárok a Római-parton. Az építtetéseket elsősorban a szükség diktálta, a több tízezres tömeget és az azzal járó csónakokat el kellett bírnia a partnak. A csónakházak pedig kisebb komplexumként mindkét felet kielégítették: a tömegek kedvéért volt szállás és étterem, a ladikok pedig tárolót kaptak.

Csónaképítés és Justice for Hungary

A part ismertebb csónakházépítői közé tartozott például Magasházy Mihály, az övé volt a Római legnagyobb csónakháza, 350 kielboot fért el az 1920-ban felhúzott épületében. A csónakházat a Római Budapesthez közelebbi elejére építették, 1944-ben például rá lehetett látni innen az újpesti vasúti híd lebombázására is. Szintén a ‘20-as években épült a közelben a hajómalom, ami működött Lieb, később Berlinger vendéglőként, a második aranykorban pedig belőle lett a Hableány étterem. A Rómain már ekkor is népszerűek voltak a vendéglők, ahogy Kecskés mesélte, az éttermek ekkoriban T alakúak voltak, a Duna felől kerttel, a Nánási út felől udvarral. Arról nem is beszélve, hogy a Duna-part ekkoriban még homokos volt, kaviccsal csak később töltötték fel. Kecskés az akkori életet úgy foglalta össze:

„Majdnem mindegyik csónakháznál volt csónaképítő műhely, legtöbbnél volt vendéglő. Gyakran a tulajnak is volt itt lakása, és voltak olyan lakások, ahol hétvégén meg is lehetett szállni. Akadt olyan is, ahol még manikűr, pedikűr is működött.”

Bal oldalon Magasházy Mihály csónakháza, jobb oldalon a Berlinger az 1920-as években – Fotók: Kecskés Zoltán archívumábólBal oldalon Magasházy Mihály csónakháza, jobb oldalon a Berlinger az 1920-as években – Fotók: Kecskés Zoltán archívumából
Bal oldalon Magasházy Mihály csónakháza, jobb oldalon a Berlinger az 1920-as években – Fotók: Kecskés Zoltán archívumából

Magasházy mellett az első aranykor csónakházas úttörője volt Fojt János, aki szomszédaival közösen részt vett a ‘30-as évek evezős Európa-bajnokságának szervezésében (csónakháza, a Fojt János és fiai 1928-ban épült). Fojték mellett húzták fel csónakházukat és víkendtelepüket Bürgermeister Károlyék. Bürgermeisterék vállalkozók voltak, foglalkoztak kútfúrással, ásással is, a telepükön étteremtől a hétvégi bungalókon át egészen az „Úriember nem lármázik” feliratokig volt minden. Mindemellett még a reklámozáshoz is nagyon értettek: híres volt a nagy-magyarországos hajójuk, a „Justice for Hungary – Bürgermeisterék” felirattal, de ugyanígy népszerűnek számított a Duna felőli saját hajókikötőjük is.

Bürgermeister Károlyék csónakháza és víkendtelepe – Fotó: Kecskés Zoltán archívumából
Bürgermeister Károlyék csónakháza és víkendtelepe – Fotó: Kecskés Zoltán archívumából

A Római dél felől népesült be szép lassan, és innen tartott északnak egészen a Barát-patakig. 1929-ig 23 csónakház épült fel, legtöbbjük a pünkösdfürdői strand és a vasúti híd között helyezkedett el. Nagyjából az egész közepén állt a szintén a népszerű csónakházasok közé tartozó Podoletz Gusztáv épülete is. Háza arról volt ismert, hogy cölöpökön állt, így árvízkor igazi Velence-hangulata volt. Halála után, a ‘30-as években háza hitelezőkhöz, majd egy gazdag családhoz került. Az első aranykor házai közül Podoletzé az egyik, ami nem eredeti formájában, de valamennyire, mondhatni, még áll: a 2000-es években lebontották, de a műemlékvédelem alatt álló homlokzatot az eredeti tervrajzok alapján próbálták megtartani, újraépíteni a társasház részeként.

Vízre szállás a Podoletz-csónakházhoz tartozó stégről – Fotó: Kecskés Zoltán archívumából
Vízre szállás a Podoletz-csónakházhoz tartozó stégről – Fotó: Kecskés Zoltán archívumából

Podoletz Gusztáv csónakháza és az eredeti tervek alapján újjáépített épület, ami ma társasházkánt funkcionál – Fotók: Kecskés Zoltán archívumából; Ajpek Orsi / TelexPodoletz Gusztáv csónakháza és az eredeti tervek alapján újjáépített épület, ami ma társasházkánt funkcionál – Fotók: Kecskés Zoltán archívumából; Ajpek Orsi / Telex
Podoletz Gusztáv csónakháza és az eredeti tervek alapján újjáépített épület, ami ma társasházkánt funkcionál – Fotók: Kecskés Zoltán archívumából; Ajpek Orsi / Telex

A dráguló Római

Az első aranykor hirtelen népszerűségét a korabeli lapok szerint csak a helyi kartell, a part csónakházainak maffiázgatása árnyékolta be. Mint a kritikusabb hangok írják, a budai oldalon lévő vállalatok „azonban a nemes sportból csak az evezősök zsebeinek kilapátolásához értettek”. Az evezősök problémája az volt, hogy a helyi csónakházak összefogtak, azért, „hogy teljesen diktálhassanak az árak tekintetében, szigorú kartelbe tömörültek”. A lapok által lefestett gonosz és számító kartell kiméletlenségét jelezte az általuk választott maffianév is: „a dunaparti csónakházak szövetsége”. Méltatlankodtak a Rómain evezők amiatt is, hogy a csónakházak saját árfolyamon számoltak:

„Megállapították, hogy egy aranykorona húszezer koroná­nak felel meg és ezzel kapcsolatban talán a hatóságok is helyesen tennék, ha utánanéznének, hogy a csónak­házak ilyen alapon fizetik-e adóikat is.”

Strandolók a Római parton 1929-ben, a túlparton a Tungsram – Fotó: Fortepan / Balassa Péter
Strandolók a Római parton 1929-ben, a túlparton a Tungsram – Fotó: Fortepan / Balassa Péter

Az evezősliga botrányát végül az oldotta meg, hogy a vadevezősök jó időre átköltöztek a pesti oldalra, így tüntetve a budai árak, illetve az ottani extra díjak (így vízdíj, házadó, tűzbiztosítás) ellen. A problémák ellenére elég jól futott a biznisz egészen addig, amíg ki nem tört a világháború.

Egy újabb aranykor

„A szép gerendaszerkezetű homlokzatot — remekbe készített ácsmunka volt — vagy lebombázták (Magasházy), vagy lebontották. A harmincas években húsz csónakház volt a Római-parton, a vasúti hídtól a Szentendrei-sziget alsó csúcsáig. A szemben lévő újpesti oldalon hat, a Népszigeten 14. A Pesti Hírlap szerint 1932-ben a dunai rendőrség több mint 10 ezer csónakot tartott nyilván.”

– írja az első aranykorról és annak végéről a Budapest 1988-ban. A háborúval és annak bombázásaival a Római első fellendülése véget ért, az épületek eredeti formájukban jellemzően eltűntek a bombázások és bontások miatt. Aztán jött a szocialista éra és az államosítás, Magasházy házából Vadkacsa lett, a Fojt és fiaiból Vöcsök B Csónakház, Podoletz akkor már Bachnéhoz tartozó csónakháza pedig a fővárosi Sportlétesítmények Vállalathoz került.

A Vadkacsa csónakház 1958-ban, hátterében az Óbudai Gázgyár gáztartálya – Fotó: Fortepan / Sándor György
A Vadkacsa csónakház 1958-ban, hátterében az Óbudai Gázgyár gáztartálya – Fotó: Fortepan / Sándor György

A Corvin csónakház, ami később Bíbic 2 néven működött, megújult formában ma is üzemel – Fotók: Kecskés Zoltán archívumából; Ajpek Orsi / TelexA Corvin csónakház, ami később Bíbic 2 néven működött, megújult formában ma is üzemel – Fotók: Kecskés Zoltán archívumából; Ajpek Orsi / Telex
A Corvin csónakház, ami később Bíbic 2 néven működött, megújult formában ma is üzemel – Fotók: Kecskés Zoltán archívumából; Ajpek Orsi / Telex

A Podoletz-csónakház a Bíbic nevet kapta később, a mellé épült Corvin csónakház (korábban Breza Pál épülete) pedig a Bíbic 2 lett. Az „1-es” és „2-es” csónakháznevek akkoriban egyáltalán nem számítottak ritkaságnak, mint Kecskés mesélte, az államosítás után gyakori jelenség volt, hogy ha le akartak bontani egy régi csónakházat, építettek mellé egy másikat, ami „xy 2”-ként továbbvitte az első nevét. Aztán persze néha az is előfordult, hogy végül mindkét épület megmaradt.

Így született meg a Római-parton a Vörös Zászló 1 és 2, illetve a Vörös Csillag 1 és 2 csónakház is. Az eredeti Vörös Csillag, a ma Csónakház Mulatóként működő épület 1930-ban épült, a Royal Vívó- és Céllövő Klub elnöke húzta fel saját zsebből, közel 100 ezer pengőért. Az 1932-ben felhúzott faszerkezet azon ritkaságok közé tartozik a parton, ami a mai napig változatlanul megmaradt, csak a funkciója alakult át.

A Vörös Csillag 1 csónakház 1930-ban épült – Fotó: Kecskés Zoltán archívumából
A Vörös Csillag 1 csónakház 1930-ban épült – Fotó: Kecskés Zoltán archívumából

Az államosítás után Fodor csónakházát átnevezték Vörös Csillagnak, a mellette lévő, 1970-ben épült csónakház pedig a Vörös Csillag 2 nevet kapta: Fodor csónakházát ugyanis le akarták bontani, csak aztán mégsem lett belőle semmi. A korabeli lapok szerint egyébként nagyjából ebben az időszakban, 1970–71 környékén kezdett újra virágozni a Római, mint az Esti Hírlap 1971-ben írta, az új Vörös Zászló csónakhangár felépítését várta ekkor a nagyérdemű, hogy akkor majd „júniusra egész kis flottilla jelenhet meg a ringó vízen”. Ekkoriban az újra fellendülő vízi életnek két akadálya volt a Rómain, az egyik, hogy a nyári idényre nehéz volt munkát találni, a másik pedig, hogy a hírlapot idézzük:

„Minden csónakház új lejárót kapott és kap a vízre. Ez is jó. De még jobb lenne, ha századunk második felé­ben már nem vállon kellene a hajókat lecipelni, hanem motorikus felhúzó csőrlővel. A vállalat [a Sportlétesítmények Vállalat] ezt megígérte, de csak — jövőre.”

A Vörös Csillag 1 ma Csónakház Mulatóként működik – Fotó: Ajpek Orsi / Telex
A Vörös Csillag 1 ma Csónakház Mulatóként működik – Fotó: Ajpek Orsi / Telex

A Vörös Csillag 2 ma is működő csónakház – Fotók: Ajpek Orsi / Telex
A Vörös Csillag 2 ma is működő csónakház – Fotók: Ajpek Orsi / Telex

A munkaerőhiány mellett az első korhoz hasonlóan a másodikra is jellemző volt a helyhiány, sokkal többen akartak a Dunán evezni, mint amennyi hely jutott. A magánkézből államhoz kerülő csónakházakkal ráadásul az üdülők kora is felvirágzott, számos embernek adott szállást a ma már csak romok formájában ismert Postás üdülő (ezt jelenleg apartmanná építik át) vagy az úgynevezett sajtház, régen a Kohó- és Gépipari Minisztérium üdülője, ami ma már csak egy nagy, lyukas romhalmaz lerohadt kerítéssel.

„A Kohó- és Gépipari Minisztérium üdülőjében nemcsak röplabda- és ko­sárlabda-pálya várja az üdülőket. A sportfelelőst helyes elgondolás vezette, amikor nyújtót és több gyürűhintát is állíttatott fel. Munkaszüneti napokon nagy közkedveltségnek örvendenek ezen tornaszerek. Sokszor rendeznek karizomerösítő versenyeket” – írja a Népsport 1955-ben.

Koccintással egybekötött hajóavató ünnepség a Kohó- és Gépipari Minisztérium üdülőjének stégjén – Fotó: Kecskés Zoltán archívumából
Koccintással egybekötött hajóavató ünnepség a Kohó- és Gépipari Minisztérium üdülőjének stégjén – Fotó: Kecskés Zoltán archívumából

A Kohó- és Gépipari Minisztérium üdülője, ami ma már csak egy nagy, lyukas romhalmaz – Fotók: Kecskés Zoltán archívumából; Ajpek Orsi / TelexA Kohó- és Gépipari Minisztérium üdülője, ami ma már csak egy nagy, lyukas romhalmaz – Fotók: Kecskés Zoltán archívumából; Ajpek Orsi / Telex
A Kohó- és Gépipari Minisztérium üdülője, ami ma már csak egy nagy, lyukas romhalmaz – Fotók: Kecskés Zoltán archívumából; Ajpek Orsi / Telex

A KGM üdülője szinte minden volt a Rómain, az államosítás előtt a legtovább Duna Terasz csónakházként működött. A háromemeletes épület látogatóit belül kert, szökőkút és játszótér várta, az államosítás után pedig még egy hatalmas vörös csillag is az épület tetején. A csillag, de főként az épület mérete, illetve parti elhelyezkedése miatt a sajtház hosszú ideig – sokaknak pedig mind a mai napig – egyfajta tájékozódási pontnak számított: ha az ember a Dunán evez és megpillantja a hatalmas, lyukacsos üdülőt, tudhatja, hogy közel már a Római.

„A legtöbb vállalati üdülő volt, és a vállalatnak a munkatársai jártak oda. Volt úgy, hogy turnusokban jöttek, mint most a Balatonra, de olyan is, hogy családok nyárra kiköltöztek a vállalati üdülőbe, és innen jártak dolgozni a szülők, a gyerekek meg jártak le a Duna-partra” – mesélte Kecskés a második aranykor időszakáról.

Mozgó fagyiárus a Rómain 1962-ben – Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
Mozgó fagyiárus a Rómain 1962-ben – Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

A második aranykor alatt húzták fel a Nánási út felőli (mára már) romosodó épületet, a Lidót is, 1962-ben az újpesti gyárak női munkásszállójaként. Felépítése idején a kor építészei elfelejtettek konyhát tervezni a szállodába, így funkcionalitás szempontjából, mondjuk úgy, hiányos volt. Cserébe pedig legalább még utálták is az emberek, amiért drága volt:

„A baj az [a Lidóval], hogy nem nekünk, nem kispénzűeknek épült. Itt havi 1200 forint a szoba, a régi kabinoknál 6 hónap került 200 forintba” – idézett egy korabeli lapot Kecskés.

A Lidó szálló és csónakház 1962-ben – Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
A Lidó szálló és csónakház 1962-ben – Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

A szállodához egyébként utólag építettek konyhát, de ez nem mentette túlságosan meg: egy darabig még működött szállásként, építettek hozzá egy kisebb szárnyat, a Kis Lidót is, de mára már mindkettő olyannyira lakatlan, hogy csupán a törött ablakokon keresztül repül be néha egy-egy élőlény.

A szálloda ma teljesen lakatlan – Fotó: Ajpek Orsi / Telex
A szálloda ma teljesen lakatlan – Fotó: Ajpek Orsi / Telex

A második aranykor hanyatlása után minden megváltozott, a tulajdonosváltások, elhanyagolások a csónakházak kárára váltak: beszédes, hogy a Rómain csak két olyan csónakház maradt, amelynek a tulajdonosa felépítése óta ugyanaz – a BKV és a Vízművek csónakháza. A fürdőzés 1973-as betiltása csak tovább rontott a helyi vízi élet helyzetén, 1983-ban a Magyar Építőművészet már úgy ír a Rómairól:

„Dörzsöl a tájba nem illő épí­tészet, zavarnak az idétlen bódék, a min­dent befedő sárga műanyag hullámlemez. (...) Félő, hogy a régi csónak­házakat is el fogják bontani, megfosztva így e tájat ezektől a jellegzetes épületektől.Kár lenne értük, velük él tovább a régi zsibongó vasárnapok emléke, sok ezer pesti ember egyetlen nyaralási és sportolási lehe­tősége.”

A BKV Előre SC csónakháza 1969-ben – Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr
A BKV Előre SC csónakháza 1969-ben – Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr

Az 1980-as évek elején Óbuda átalakulása miatt számos kritika érte a Római-partszakaszt, a part korábbi képének eltűnését hiányolták a fővárosiak. Főként a Római természetközeli, családias hangulatát, az apró épületeket akarták visszakapni, vagy ahogy a fentebbi cikk szerzője megfogalmazta, a fájdalom középpontját az jelentette, hogy „Tabán után immár Óbudából is végleg eltűnt a festői nyugodtság, a kiskocsmás hangulat”. Hasonló kritikák a '80-as évek óta újra és újra érték a Rómait, mígnem tavaly lépés történt az ügyben: a közösség bevonásával készülő „A Római part jövőképe” ugyanis az árvízvédelem mellett azt ígéri 2024-re, hogy a nagy korokat élt, azóta egyre rosszabb állapotban lévő csónakházakat is igyekeznek helyreállítani majd – mármint azt, ami még maradt belőlük.

A BKV csónakháza – Fotó: Ajpek Orsi / Telex
A BKV csónakháza – Fotó: Ajpek Orsi / Telex

A cikkhez Kecskés Zoltán egyik sétáján vettünk részt, illetve az Arcanumon talált archív, korabeli újságokat használtuk.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!