Náci ufókkal nem találkozott, de egy Fokkerrel meghódította az Északi-sarkot az utolsó felfedező

2021. április 04. – 13:28

Náci ufókkal nem találkozott, de egy Fokkerrel meghódította az Északi-sarkot az utolsó felfedező
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Másolás

Vágólapra másolva

Amundsen, az Antarktisz meghódítója 1926-ban újra harcba szállt az elsőségért: a tét az volt, ki jut első emberként a levegőben az Északi-sarkra. Az amerikai légiceleb, az aviatikus sztár, Byrd kapitány azonban szintén startra készen állt – és a párviadal eredménye azóta is vitatott. Az expedíció képei a magyar Hórusz Archívumból most a Telexen láthatóak.

A kontinensek rég megvannak, a Nílus forrása pipa, Robinson közönségtalálkozókra jár, a térkép fehér foltjai mind kiszínezve: a repülés korában, amikor a Holdba még csak Vernével lehet utazni, sajnálatosan kevés felfedezni való akad. Ha csak nem éppen repülővel, lehetetlen helyeken, versenyt futva a többi elkésett kalandorral a maradék dicsőségért. Oda, ahol a pingvin se jár.

Az alábbi képek az „utolsó felfedező”, a maga korában Amerika ünnepelt celebjének számító, irigyelt, gyűlölt és csodált, jóval a halála után pedig misztikus összeesküvés-teóriák főszereplőjévé váló Byrd kapitány 1926-os Északi-sark expedíciójának a felvételei.

Hogy a 7x11 cm-es fekete-fehér fotók milyen utat jártak be, amíg a legnagyobb magyar privátfotó-gyűjteménybe, a közel egymillió képet számláló Hórusz Archívumba jutottak, azt talán Kardos Sándor, a kollekció tulajdonosa sem tudja. Annyi biztos, hogy a 36 képet tartalmazó borítékot ő Németországból, egy barátjától kapta.

A repülős Északi-sark-expedíció körül 1926-ban óriási volt a hírverés. A mélytengereket leszámítva a pólusok voltak az utolsó klasszikus meghódítandó célpontok, és amikor Peary 1909-ben elérte (illetve az újabb eredmények szerint csak megközelítette, de ezt akkor még nem tudták) az Északi-sarkot, majd Amundsen három évvel később Scottot megelőzve a Délit, már tényleg nem sok terep maradt a nagy romantikus vállalkozásoknak. A repülés azonban néhány évre még megfelelt a célnak: kellőképpen veszélyes, sok tragédiával jár, és a technológia felett látszik még benne az ember, a magányos hős aviatikus, aki az elemekkel dacolva teszi kockára az az életét.

A cél: a levegőben elérni a pólust, vad volt és merész. Kegyetlen sarkvidéki szelek, a horizonttal összemosódó fehér jégtakaró, a sarkpont közelében a normális iránytűk használhatatlanok, a súlyos mínuszokban a motor megbízhatatlan, a tengerjég csalóka felszínén a kényszerleszállás életveszély. Thomas Jefferson már a 18. században megjósolta, hogy egyszer a levegőben, hőlégballonnal éri majd el az ember a sarkvidék mélyét, de addig a kísérletek mind vagy kudarcba fulladtak, vagy egyenesen tragikus kimenetelűek voltak. Egy évvel korábban a nagy Amundsen és társa, Ellsworth is majdnem otthagyta a fogát egy hasonló akciónál.

1926-ban Amundsen újra próbálkozott, de már légballonnal. A norvég azonban komoly vetélytársat kapott: a Richard Evelyn Byrd által irányított amerikai vállalkozást, mely magántőkéből, Ford és Rockefeller támogatását élvezve akarta megszerezni az elsőséget. A tudományos célnál fontosabb volt a teljesítmény sportértéke és a húszas évek amerikai celebkultúrájának a hatása, de a veszély nagyon is valós. Amundsen a pólus felett átrepülve egészen Alaszkába akart eljutni, Byrd pedig kifejezetten a sarkot vette célba, hogy onnan mindkettőjük kiindulási helyére, a Spitzbergákra repüljön vissza.

Kevésbé volt ismert, mint Amundsen, de már gyerekkorától nagyon vágyott a merész felfedezésekre. Byrd 14 évesen egy évet töltött a Fülöp-szigeteken, végveszélybe került a Dél-Kínai-tengeren, de egy életre beleszeretett a világóceánba és a határhelyzetekbe. Repülni már a világháborúban tanult meg, és bár egy sérülése miatt hamar visszakerült a hátországba, ezután is szívesen mutatkozott a légierő uniformisában. Lehetett volna belőle Charles Lindbergh, de a magányos transzatlanti repülés rekordja végül nem az övé, hanem visszahúzódóbb társáé lett. Más karakterek voltak: Byrd rámenősebb, sokan önhittnek és kérkedőnek is tartották, de imázsépítése, kitartása kellett ahhoz, hogy összeszedje vállalkozásaihoz az anyagi fedezetet.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Amikor 1926. április 5-én Byrd sarki expedíciója a Chantier nevű gőzössel 52 emberrel a fedélzetén, hat hónapnyi ellátmánnyal és két repülőgéppel kihajózott New Yorkból, hajókürtök százai búcsúztatták. Ő volt a magányos felfedező, aki dicsőséget hoz Amerikának, és ismeretlen vad tájakat fedez fel – mint Grönland északi vidékein, ahol az előző évben új hegyvonulatokat térképezett fel társával együtt.

Mire azonban a Spitzbergákra ért, Amundsen és csapata már a helyszínen volt. A norvégnál volt a nagyobb tapasztalat és a hazai pálya előnye, és a biztosabbnak gondolt technika: a léghajó.

„A poláris jeges területeken a repülőgép leszállásának kérdése megoldatlan. A sarkvidékeken a modern közlekedési eszközök közül a kormányozható léghajó a legmegfelelőbb. Amundsen sem akart félmunkát végezni, de kívüle Európában és Amerikában mások is igen komolyan foglalkoztak és foglalkoznak a pólus átrepülésének problémájával. A szervezkedés mögött gyakorlati célok lebegnek. Európa és Amerika közölt a sarkvidéken át akarják a legrövidebb légiutat berendezni, de ehhez előbb a poláris vidékek magasabb levegőrétegeinek viszonyait kell alaposan megismerni”

– írta nálunk a Tolnai Új Világlexikona, hozzátéve, hogy magának a matematikai saroknak elérése tudományos szempontból nem fontos kérdés: „Ide inkább az emberi hírnév, a hiúság hajtja a kutatókat”.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Mire az amerikaiak megérkeztek a starthelyre, Amundsen már lényegében megvolt az előkészületekkel, csak éppen a léghajója nem volt sehol: a rossz idő miatt a Norge még Leningrádban rostokolt. Bár a külvilág felé tagadták, hogy ez egy párviadal, a versengés ténye elég egyértelmű volt. A két csapat így is fontos gesztusokat tett egymásnak. Amundsen hócipőket és szánokat bocsátott az amerikaiak rendelkezésére, akikről úgy látta, életveszélyes módon nem ismerik a tengeri jég természetét.

Byrd Fokkere a maga nem egészen 200 km/h-s végsebességével gyorsabb volt a léghajónál, így Amundsennek sima út esetén akkor sem lett volna esélye, ha egyszerre indulnak észak felé. Byrd azonban pilótatársával, Floyd Bennettel együtt hamarabb útra kelt, amint ideális lett az idő. Bár eredetileg úgy tervezték, tankolnak egyet út közben Grönlandon, végül a közvetlen utat választották: a gép a próbarepüléseken kevesebbet fogyasztott a vártnál, így úgy döntöttek, hogy egyenesen a bő 1100 kilométerre lévő Északi-sarkra repülnek, majd megállás nélkül térnek vissza a Spitzbergákra.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

A léghűtéses motorú Fokkert igyekeztek felkészíteni az útra és egy esetleges kényszerleszállásra: speciális sítalpak és rezgéscsillapítók, rénszarvasbőr, jegesmedve- és fókaszőrruhák, tíz hétre elegendő élelem: mindenekelőtt szárított hús, zsír, cukor és mazsola keveréke. Az autógyáros főszponzor lányáról elnevezett gép, a Josephine Ford azonban elsőre nem tudott már felszállni sem, ezért kiengedték az üzemanyag egy részét, hogy csak a lehető legszükségesebb mennyiséget vigyék magukkal.

Május 9-én így már a gép sikeresen felszállt, és a repülési napló szerint a vártnál melegebb, tiszta időben problémamentes útja volt – egészen addig, amíg már csak alig egy órányira volt az Északi-sarktól. Ekkor azonban az egyik motorból elkezdett folyni az olaj, és Bennett már a kényszerleszállást tervezte, Byrd azonban még mindig kisebb kockázatnak gondolta, ha két motorról mennek tovább. Így érkeztek meg az Északi-sark kalkulált helyére (az ott használhatatlan mágneses iránytű helyett „napiránytűt” használtak: ez tulajdonképpen egy fordított napóra, mely a fény beesési szöge alapján, az idő pontos ismeretében határozza meg a helyet), ahol a biztonság kedvéért megtettek egy-két kört, majd nyomtak egy lendületes rükvercet, és 15 óra 57 perccel az indulás után szerencsésen landoltak a kies Spitzbergákon.

Már ha valóban így volt. A sarkhódító pilótákat ugyan Amundsen, majd a közvélemény is nagy lelkesedéssel fogadta, Becsületrend és általános ünneplés volt az osztályrészük, később komoly kétség merült fel, hogy valóban elérték-e az Északi-sarkot. Leginkább azért, mert túl gyorsak voltak: a kis Fokker több szakértő szerint ennyi idő alatt nem is tehette volna meg az 1335 tengeri mérföldes utat – igaz, mások szerint a nagy szél miatt ez mégsem volt lehetetlen. Byrd nyilvánosságra hozott repülési naplójában ráadásul gyanúsan precíz adatok szerepeltek, olyan pontossággal, amelyekre a műszereik nem is voltak képesek. Az egyik elmélet szerint – talán az olajprobléma miatt – Byrd és társa az út négyötödénél visszafordult, majd utólag meghamisították a repülési adatokat. Byrd egyik expedíciós társa, Bernt Balchen évtizedekkel később azt állította, hogy az amerikai el is árulta neki, hogy igazából nem érték el a sarkot.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Ekkor azonban Byrd már nem élt, Bennet pedig már két évvel a sarkhódítás után meghalt egy grönlandi mentőakcióban, így nem tudták megvédeni az igazukat. A National Geographic Society nem adott helyt a kritikáknak: az ő nyilvántartásuk szerint valóban Byrd és társa volt az első, akik elsőként meghódították légi úton az Északi-sarkot. Amundsen is ünnepelhetett: két nappal Byrdék után a léghajójával átjutott Alaszkába, ahol ha nem is zökkenőmentesen, de sikeresen leszállt az amerikai kontinens egyik legészakibb ember lakta településén.

Byrd nem sokkal később újabb nagy utakra indult, és azt már senki nem is vonja kétségbe, hogy 1929-ben gépével tényleg elérte a Déli-sarkot is. 1934-ben újra a déli kontinensen volt, ahol öt hónapot töltött teljes magányban egy jégbe vájt kunyhóban a téli, vaksötét Antarktiszon, várva a napfelkeltét és társai visszatérését, miközben a rossz olajkályha mérgező füstje és a végzetes fagy között választhatott. Túlélte, bár talán soha nem volt többé a régi, és lassan a hírneve is megkopott. A nagy expedíciók felett is eljárt közben az idő, és ő, akit a saját korában is „az utolsó felfedezőként” emlegettek, még ugyan az Antarktisz gyarmatosításának tervét szövögette, de szerepe már csak jelképes volt.

Alakja a misztikus konteók egy jól ismert toposzában azonban tovább él. A legenda szerint az általa vezetett 1947-es antarktiszi Operation Highjump expedíció a déli kontinensen valami rendkívülit talált: vagy a Hitler bukása utáni „negyedik birodalmat”, esetleg földönkívüli civilizációkat, netán az „üreges Föld” elmélet belső bolygószférájának bejáratát. A „Byrd admirális naplója”-ként kiadott, valójában hamisított/fikciós szöveg a misztikus geológia, könnyedebb UFO-vallások és náci ezotéria populárisabb darabjai közé tartozik. Hogy a hírnévre mindig sokat adó Byrd így akart volna megmaradni az utókor emlékezetében, így is meg akart volna-e, nem tudjuk. Alakja ezeken a fekete-fehér, és megint csak fehér és fehér fényképeken ennél mindenképpen valóságosabban van jelen – az ő igazi közegében, a hó és jég birodalmában, lencsék előtt, kissé feljavítva, hogy a magaslatok is jobban látszódjanak.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Szöveg: Kolozsi Ádám; Képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs