
A vexillológia a zászlókkal foglalkozó tudomány, és ez tényleg létező terület, nem csak az Agymenőkben poénkodtak vele. A zászló tradicionális intézmény, Mozambik zászlajában viszont egy modern eszköz, a kalasnyikov is felbukkan mint az oltalom szimbóluma. Ez az egyetlen zászló a világon, amin megjelenik egy gépfegyver, bár, amennyire hírhedt brand a kalasnyikov, inkább az a meglepő, hogy nincs ott több lobogón. Ennél is furcsább, hogy a Toyota platós kisteherautója még nem lett nemzeti címer, hiszen harcérték szempontjából és történetileg is megáll a párhuzam: a Toyota Hilux és Land Cruiser pick-up az autók kalasnyikovja.
A 2010-es években az Iszlám Állam terjeszkedése volt az első olyan konfliktus, amit a közösségi médiában nézhettünk végig. Egyrészt ekkorra már a Facebook volt az interneten belüli internet, másrészt a terrorszervezet maga is kőkemény, hatékony kampányt épített fel a közösségi médiában. Pörgetted a feedet, eljegyzés, kiscica, lefejezős videó, az unokatesó születésnapja, Aleppo lerombolása, aztán bulifotók. Akkor még sokkolóan hatott ilyen direkt módon találkozni a terrorizmussal, a képeket nem blőrözték, a videókat nem vágta el a humánus szerkesztő a megfelelő pillanatban, telefonon nézhettük a szűretlen halált, amit sokszor maguk a gyilkosok töltöttek fel.
Akár a közösségi médiás videókat nézzük, akár a tévés tudósításokat, egy dolog közös volt: a háttérben mindig feltűnt egy, de inkább több Toyota platós kisteherautó. A pick-up a járműgyártás svájci bicskája, ami kicsit mindenre jó, de közben igazán semmire sem. Emelt futómű, összkerékhajtás, tehát elboldogul terepen; robusztus, létra alváz, tehát bírja a gyepálást és a terhelést; a platóra felfér krumpliszsáktól a gépfegyverállványig bármi; a kabin pedig személyautós utazási körülményeket kínál. Persze, teherautónak nem elég terhelhető, terepjáró is létezik jobb, ahogy kényelemben is többet ad egy személyautó – de mégis, az eredetileg a mezőgazdaságnak vagy az erdészetnek szánt pick-up pont annyira többcélú, hogy a csatatéren is működik.
Nemcsak a Toyota keresztje ez, hanem általában a pick-upé, legyen az Mitsubishi, Isuzu vagy akármelyik kínai gyártó, viszont a folyton forrongó Közel-Kelet eladások tekintetében a Toyota terepe. Mindegy, hogy az ember Dubajban vagy Szíriában mozog, ezt a régiót a Toyota mobilizálta évtizedekkel ezelőtt, a Land Cruiser olajszűrőt kis túlzással a helyi szupermarket csemegepultja mellől veheti el a tulaj, annyira része a hétköznapoknak. Ennélfogva nem meglepő, hogy ha kitör egy felkelés, netán védekezni kell a hódítók ellen, néhány hegesztőpálca segítségével hamar felkerül a platóra egy gépágyú, tüzérségi löveg, esetleg rakétavető.
A mozgékonyság maga a fegyver, ez nem új megfejtés, Nesztor Mahno már az 1917-es ukrán forradalom idején géppuskát szereltetett a ló vontatta kocsikra, ez volt a tacsanka, és az első világháborúban is alkalmaztak Ford T-modelleket vízhűtéses gépfegyverrel felszerelve. A modern hadtudomány technicalként hivatkozik az ilyen eszközökre, ez a technical assistance-ből, azaz a műszaki segítségnyújtásból ered. Persze a Toyotának sem a legjobb reklám, hogy jellemzően gépágyúval a platón jelenik meg a hírekben, de a gyártó autóinak közmondásos megbízhatósága vezetett oda, hogy a Hilux és a Land Cruiser pick-up lett a technicalok királya. A Toyota évről évre ott ül a megbízhatósági statisztikák élén (alkalmanként a Lexus almárkával), és a munkára szánt gépeik, ha lehet, még jobban bírják, mint a személyautóik. Ha az ember élete múlik rajta, kétszer meggondolja, mibe ül, és tízmillió terrorista nem tévedhet.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár a terroristák ajánlása kevésbé hízelgő, a Toyota strapabírásáról szóló legendának van alapja: a pick-upjai tényleg elpusztíthatatlanok. A Top Gear autós műsor még 2003-ban vásárolt egy leharcoltabb Hiluxot, és mindent megtettek, hogy kinyírják: felgyújtották, bontógolyóval zúzták, kikötötték a tengerparton, hogy elvigye az árapály, ráejtettek egy lakókocsit, hasonlók. Szerelni lehetett, de új alkatrészeket nem használhattak. Utolsó próbaként az autót felrakták egy bontásra ítélt toronyház tetejére, majd rárobbantották az épületet. Miután kikotorták a romok közül, az Hilux alváza eltört, és bár nem igazán lehetett felismerni, önerőből gurult be a stúdióba:
A Toyota pick-upját itt betonozták be a popkultúrába végleg, a csatatéren viszont már 1986 óta ismerték: ekkor kezdődött a Toyota-háború.
Csád és Líbia között a területi viták még a gyarmati időkben kezdődtek, a Líbia déli és Csád északi részén fekvő Aozou-sávot mindkét ország magáénak tekintette. A hetvenes évek végétől Csádban nyílt polgárháború zajlott, ezt Moammer Kadhafi líbiai rezsimje kezdetben fegyverekkel támogatta, később pedig líbiai katonákat is küldött a csádi felkelők támogatására. Ennek nyomán Csád északi részén Líbia átvette az uralmat, főleg a szovjetek által a líbiai olajért cserébe szállított fegyverek következtében. Kadhafinak kellett az Aozou-sáv, mivel atomhatalmi ambíciókat dédelgetett, márpedig a gyéren lakott, sziklás sivatag uránércben gazdag terület.
1982-re aztán a polgárháború csillapodni látszott, Hisséne Habré került hatalomra, aki megegyezett a szakadárokkal, vagyis a líbiai erők magukra maradtak Csád területén. Ahogy a történelem során sokszor, a kétpólusú világ oldalt választott, Líbiát a Szovjetunió, Csádot pedig a korábban Kadhafival befürdő franciák és szerényebb mértékben a szovjet érdekszféra növekedésétől tartó Egyesült Államok támogatta. Csád a szövetségeseitől légvédelmi ágyúkat, rakétákat és kiképzést kapott – valamint 400 darab Toyota pick-upot, leginkább logisztikai célokra.
Habré zseniális stratéga volt, ha nem lett volna egy klasszikus, véreskezű, korrupt diktátor, még akár a történet hőse is lehetne. Tisztában volt vele, hogy a csádi haderő még a francia–amerikai segítség ellenére sem veheti fel a versenyt a szovjet felszereléssel megtámogatott líbiaiakkal. Viszont a harcászatban a találékonyság és a kreativitás gyakran legyőzi a nyers erőt, ezért a Toyota kisteherautókra egyszerűen felszerelték a francia tankelhárító fegyvereket és géppuskákat. 1987. január 2-án a csádi erők lerohanták Fada városát, és tulajdonképpen elsöpörték a líbiai haderőt. Kadhafi serege a tetemes emberáldozat mellett elvesztette 110 tankját, valamint 51 páncélos járművét. Csád pedig három Toyotát.
Elsőre meglepő lehet, de a líbiaiak által használt T–55-ös tankoknak esélyük sem volt a csádi taktikával szemben. Természetesen a meglepetés ereje és a líbiaiak gyenge morálja is a csádiak oldalán állt, arról nem is beszélve, hogy Franciaország repüléstilalmi zónává nyilvánította a csádi légteret. És főleg: az adott körülmények között egyszerűen jobbak voltak a Toyoták. A hetvenes években egy harckocsi 200 ezer dollárba került, egy Land Cruiser kevesebb mint a tizedébe. Egy tanknak képzett szerelőkre és ellátóláncra volt szüksége, hiszen 100 kilométeren közel 180 liter üzemanyagot fogyasztott, míg egy Toyota megoldotta 15 literrel, ráadásul ha kell, alapvető szerszámokkal szerelhető. És a legfontosabb a sebesség: a T–55 végsebessége 51 kilométer per óra, míg a Land Cruiser és a Hilux nevetve megfutja a 100-at, homokon is.
A tankok lövegtornyát egyszerűen nem tudták elég gyorsan mozgatni, hogy befogják a pick-upokat, ráadásul a csádi katonák hamar rájöttek, hogy a telepített aknák nem robbannak fel, ha 100-as tempónál gyorsabban hajtanak át rajtuk. Sok Toyota platóján pedig ott volt a francia MILAN tankelhárító rakéta, ami könnyedén átütötte a T–55-ös páncélzatát. Habré folytatta a harcokat, taktikázva szerezte vissza az Aozou-sávot: ahelyett, hogy nagyobb csatákba bocsátkozott volna, a fürge technicalokkal kisebb rajtaütéseket hajtottak végre.
Ez már viszont sok volt Franciaországnak, François Mitterrand akkori köztársasági elnök nem akarta, hogy eszkalálódjon a konfliktus, megvonta a katonai támogatást Csádtól, egyúttal pedig a repüléstilalmi zóna is megszűnt. A csádi vezetés tisztában volt vele, hogy amint felszállnak a líbiai MiG-ek, esélyük sem lesz a Toyotákkal száguldozó katonáknak, gondoskodtak róla tehát, hogy a vadászgépek el se tudjanak indulni. Így szeptember 2-án Habré kiadta a parancsot, és kétezer katona vágott neki a csádi határtól hatvan kilométerre északra fekvő Maaten al-Sarra légi bázisnak.
Ez volt Líbia legfontosabb katonai reptere, és az itt állomásozó egységek már komolyan készültek a Csád elleni légi csapásokra. Az éjszakai rajtaütés viszont annyira meglepte a bázist, hogy elsőre azt hitték, az erősítés érkezik. Több mint 1700 líbiai katona esett el, 70 harckocsi, 30 páncélozott csapatszállító, 8 radarállomás, 26 repülő, rakétakilövő állások semmisültek meg, és használhatatlanná váltak a futópályák, miközben Csád mindössze 65 katonát vesztett. Ekkorra a Nyugat erősen tartott attól, hogy Habré nem áll meg, és benyomul Líbiába, ezért a francia kormány Zambia segítségével béketárgyalások megkezdésére szorította rá a feleket, szeptember 11-én tűzszünetet hirdettek.
Ahogy látszik a hírekben, a Toyota-háborúval nem ért véget a technicalok használata, mindegy, hogy felkelő vagy honvédő seregről van szó; ha nincs pénz korszerű hadi felszerelésre, egy kisteherautót mindig be lehet szerezni. A Pentagon 2015-ben meg is kérdezte a Toyotát, hogy ugyan, nem akarnak-e elmondani valamit, ám a világ (hol első, hol második) legnagyobb autógyártója csak széttárta a kezét. A Toyotának fontos irányelvei vannak a tekintetben, hogy tisztázatlan félkatonai szervezeteknek nem ad el autókat, és meg is vonja a kereskedelmi jogokat a gyanúba keveredő értékesítőktől, ugyanakkor a másodpiacra, vagyis hogy mi történik a használt autókkal, már nincs rálátása.
Az, hogy honnan, milyen úton szerzik be a félkatonai szervezetek a Toyotákat, egy külön cikk témája lehetne, keringtek történetek lopott kanadai és ausztrál szállítmányokról is, de például az amerikai hadsereg otthon vásárolt: viszonylag hamar kiderült, hogy a Humveek nehezen férnek el az afgán városok utcáin, így maguk is észak-karolinai kereskedőktől szereztek be Land Cruisereket. De ez semmi ahhoz a morbid fejleményhez képest, hogy Kadhafi 2011-es halála után a testét egy Toyota Hilux platóján vitték ki a városból.