Épp száz évvel a 2024-es előtt rendezték az előző párizsi olimpiát, amire a vesztes világháború után a magyar küldöttség is benevezhetett. Négy évvel korábban, 1920-ban Antwerpenben még csonka olimpia volt, a magyar és a német sportolók nem indulhattak. 1924-ben viszont már 12 sportágban 89 magyar induló volt – a focicsapat duzzasztotta fel a létszámot –, a küldöttség pedig két aranyérmet szerzett, az elsőt éppen száz éve, július tizedikén.
Ezt az aranyérmet, ami a magyar olimpiai aranyak sorában a tizenkettedik volt, az agyaggalamblövő Halasy Gyula nyerte, nem mindennapi körülmények közt. A finn Konrad Huber és ő is 98 találatot ért el a versenyben, mindössze kétszer hibáztak. Holtversenyt nem akartak hirdetni, ezért egy újabb tízes sorozatban kellett eldönteni a bajnoki cím sorsát. Halasynak mind a tíz lövése pontos lett, Huber egyszer hibázott. Krúdy Gyula író a döntő után az ország legnyugodtabb emberének nevezte el az újdonsült olimpiai bajnokot.
Száz évvel ezelőtt még nem volt profi sport, a legnépszerűbbnek számító futballban is csak 1926-ban vezették be Magyarországon a profizmust. A patinás nagy egyesületek, mint a Ferencváros vagy az Újpest, ekkor még nem gyakoroltak olyan befolyást a sportra, mint akár csak három évtizeddel később. A MAC, a Nemzeti SC a BEAC voltak inkább a korszak nagyobb egyesületei.
Az olimpiák és az olimpikonok sorsát kutató Laky Rudolf írt egy könyvet erről az időszakról Magyar Olimpikonok – 1896-1936 címmel, és nemcsak az érmesek, hanem más résztvevők sorsáról is nagyon sok mindent kiderített. Eddig sok esetben még az sem volt dokumentálva, hogy egy korábbi olimpikon mikor halt meg, és hol van a nyughelye. Az első magyar ökölvívó olimpikonról, Lőwig Béláról sem volt eddig ismert az az információ, hogy két évtizeddel később Szálasi Ferenc testőre lett a nyilas uralom idején, ezért három év börtönre ítélték.
Tökéletesen visszaadja a kötet, hogy az olimpikonoknak kellett, hogy legyen egy hivatásuk, foglalkozásuk, a sportot pedig szabadidejükben űzték. Ez adta az ötletet, hogy végigtekintsünk az érmesek névsorán és a szakmájukon. Az alábbi felsorolás arra is rámutat, hogy a katonai akadémiákon komoly sportélet volt, a katonák szerte az országból érkeztek az olimpiai csapatba. Somfay Elemér és Schenker Zoltán például Bécsújhelyen végzett, míg Rády József a Ludovikán, Tersztyánszky Ödön pedig Pécsen. Íme az érmesek listája:
- aranyérmesek: Halasy Gyula (sportlövő – jogi és kereskedő diploma), Pósta Sándor (kardvívó – orvos, karikaturista, tolmács);
- ezüstérmesek: Somfay Elemér (atléta – katona, később szakíró), Keresztes Lajos (birkózó – hentes, később üzlettulajdonos) és a kardvívócsapat: Berty László (katonatiszt), Garay János (kereskedelmi diploma, orvosiműszer- és kötszergyártó cég társtulajdonosa), Pósta Sándor, Rády József (katonatiszt, hadnagy), Schenker Zoltán (katonatiszt), Széchy László (gépészmérnök), Tersztyánszky Ödön (katonatiszt), Uhlyárik Jenő (műegyetemista, tiszti vitéz);
- bronzérmesek: Badó Rajmund (birkózó – érettségi, Kínában, Japánban edzősködött a harmincas években), Bartha Károly (úszó – artista, edző, táncos), Garay János, tőrcsapat: Lichteneckert István (orvos).
A tőrcsapat egyébként ötfős volt, négyen (Berty, Pósta, Schenker, Tersztyánszky) a kard mellett ezzel a fegyverrel is jól bántak, a specializáció csak húsz évvel később történt meg. Még a húszas évekre is jellemző volt, hogy egy sportoló a kiegészítésként űzött sportágában is magas szintre ért el, Badó például a Hungária nevű klub evezős nyolcasának tagja is volt. Az ötödik tag, Lichteneckert István sorsa igazán drámai volt, mert az első világháborúban meglőtték a tüdejét, de szívós akarattal visszaküzdötte magát a válogatottba, a betegsége szövődményei azonban 1929-ben sírba vitték.
A másik párizsi bajnok, Pósta Sándor kivételes életutat járt be, az első világháborúban ugyanis megsérült a csípője, Bécsben operálták meg, és a hatékony gyógytorna megtette a hatását, újra járni tudott, sportolni és ismét vívni kezdett. A csapatversenyben aztán az utolsó asszóban ő állt a páston, de kikapott olasz ellenfelétől, ez a vereség pedig azt jelentette, hogy a csapat a második helyen végzett. Bántotta a vereség, de öt nappal később összeszedte magát, és egyéniben már aranyat nyert. Póstának egy cselédlány adott életet, törvénytelen gyerekként jegyezték be, Gáspár Sándor néven anyakönyvezték, majd Pósta Árpád fogadta örökbe, a nevelőszüleitől kapta azt a nevét, amit az egész világon megismerhettek. Egy évvel az olimpia után megfosztották amatőr státuszától, mert 60 millió koronás kölcsönt fogadott el az egyik vívóklub tulajdonosától, emiatt többet nem is indulhatott olimpián. (Akik a birkózók közül is kipróbálták a pankrációt, azokra is vonatkozott a szigorú tiltás.) Pósta a háború után osztályvezető főorvos lett, Baján róla nevezték el a sportcsarnokot.
Somfay Elemér ezüstéremmel tért haza a francia fővárosból, önmagát azonban bajnoknak tartotta, a társai arannyal vonták be az érmét, mert nagy igazságtalanság áldozata lett. Somfay eredeti nevén Stromfeld volt, és az első világháborúban szolgált nagybátyja, Stromfeld Aurél hadtestjében az olasz fronton. Sokoldalú sportember volt, atlétikában az ötpróbában indult az olimpián. A legnagyobb riválisát meg is előzte volna, ha a kétszáz méteres futásban nem hat tizeddel gyengébb eredmény került volna be a neve mellé a jegyzőkönyvbe, mint amit valójában teljesített a pályán. A magyar küldött azonban nem tiltakozott, nem óvott, mert szerinte az kellemetlen hatással lett volna az újraformálódó magyar–francia sportbarátságra (négy évvel jártunk Trianon után), így Somfay be kellett, hogy érje a második hellyel. A második világháborúban is harcolt, amerikai hadifogságba esett osztrák területen, szerencséjére egy szintén korábbi olimpikon amerikai tiszt felismerte, és hazavitette Ausztriából Budapestre. 1951-ben a nyugdíját megvonták, kitelepítették, sokan közbenjártak az ügyében, végül három évvel később visszatérhetett a fővárosba Alap községből, ahol kényszerlakhelyét kijelölték. Az atlétikai szövetségben dolgozott aztán, szakkönyvek is köthetőek a nevéhez.
Garay János is két érmet szerzett. Ő már a sport mellett gyártulajdonos is volt. Négy év múlva már a győztes csapat tagja lett, aztán visszavonult. Az ország német megszállása idején letartóztatták és Mauthausenbe vitték, és a szövetséges csapatok győzelme előtt, 1945. május 3.-án vesztette életét. Négy évvel később egyébként Tersztyánszky és Rády is bajnok lett, ahogy Keresztes is.
A bronzérmes úszó, Bartha Károly története is tanulságos. Az ügyessége annyira szembetűnő volt, hogy cirkuszokban is fellépett. Megélhetési gondjai miatt 1928-ban Olaszországba ment, ott edzősködött, majd táncosként fellépett a párizsi Lidóban. A háború után átmenetileg hazatért, de később az Újvilágot választotta, és 1962-ben végleg Bostonban telepedett le, ahol Chardas (Csárdás) néven éttermet nyitott, amit a kinti magyarok nagyon kedveltek. Magyarországgal tartotta a kapcsolatot, Egerszegi Krisztina 1988-as olimpiai győzelme olyan hatással volt rá, hogy egy kupát küldött az akkor 14 éves úszónőnek.
1924-ben a szellemi olimpiák érmesei közt előkerül egy ismert név: Hajós Alfrédé. Hajós az úszást gyorsan abbahagyta, szerepelt a fociválogatottban, hírlapíró, játékvezető is volt, de például ő tervezte a debreceni Arany Bika szállót. 1924-ben pedig egy stadiont is tervezett Lauber Dezsővel együtt, amiért ezüstéremmel honorálták.
