Valószínűleg sokan látták már a képeket torii kapuról, ami stabilan állt az amerikai atombombák által földig rombolt Nagaszakiban. Azonban más is ellenállt a második világháborút lezáró, pusztító fegyvereknek.
Az Egyesült Államok 1945. augusztus 6-án dobott atombombát Hirosimára. A robbanással járó lökéshullám, tűzgolyó és sugárzás 100-150 ezer emberrel végzett, és rengeteg épületet teljesen elpusztított. A robbanás epicentruma környékén nem sok minden maradt meg – de a páfrányfenyők kitartottak.
Az epicentrum 2,2 kilométeres körzetében jelenleg, 79 évvel az atombomba után, 170 ilyen túlélő fa áll. Amikor a tűzgolyó elérte őket, látszólag szenesre égtek, de több millió évnyi evolúció felkészítette a páfrányfenyőket a legrosszabb körülményekre is.
Az Inverse cikke szerint a páfrányfenyők (amiket sokan ginko biloba néven ismernek) ilyen-olyan formában már 200 millió éve küzdenek a Földön a túlélésért. Sir Peter Crane, a Yale Erdészeti és Környezettudományi Iskolájának igazgatója szerint emiatt tudták túlélni a nehéz körülményeket Hirosimában, de a fa szívóssága egészen paradox, ha belegondolunk, hogy egyszer már majdnem kipusztult, és jelenleg is veszélyeztetett fajnak számít.
Alapvetően nyitvatermők, mint, mondjuk, a tobozosok vagy a cikászok, de saját csoportjuk van, amiben már csak egy jelenleg is élő faj található, a páfrányfenyőké (Ginkgo biloba). A jura időszakában még egész sokfajta létezett, beterítették Laurázsiát, de a virágzásuk nem volt hosszú életű: fosszilis nyomok alapján néhány millió év alatt eltűntek a szuperkontinensről, a pleisztocénre (nagyjából 2,5 millió éve) pedig a legtöbb változata kihalt, és csak néhány tudott megkapaszkodni azon a területen, ami ma Kína közepén található.
Az összes ma látható páfrányfenyő – legyen az Pekingben, Tokióban, New Yorkban vagy európai füvészkertekben – ezekre a túlélőkre vezetheti vissza a családfáját. Az elszigetelt erdő egy darabig csak túlélt, de amikor javulni kezdtek a körülmények, ismét terjedni kezdett, amiben már az embernek is volt szerepe. Így jutottak át az 1300-as, 1400-as években Japánba, ahol elkezdtek szaporodni és sokasodni.
Igazi túlélők
Az első nagy, modern kori megméretésük 1923 szeptemberében történt, amikor a Kantó régiót elérte egy nagyjából 7,9-8,2-es erősségű földrengés. A nagyobb városokban, köztük Tokióban a rengés hatására óriási tűzvész tört ki, elpusztítva a környékbeli városok nagy részét. Ám a katasztrófa nem állt meg a földrengésnél és a tűznél, a partot 6-12 méter magas hullámokból álló szökőár ostromolta.
Túlélők szerint az első rengés mindössze 14 másodpercig tartott, de ez pont elég volt ahhoz, hogy Jokohama majdnem minden épülete összedőljön. Kevesebb mint négy óra alatt egy – a korabeli jelentések szerint – közel száz méter magas tűztornádó futott végig Tokión, felemésztve a város épületeinek felét. 44 ezer ember menekült egy mezőre a folyó mellett, de csak 300-an élték túl a tüzet.
Na meg 10 ezer páfrányfenyő. Ez soknak hangzik ugyan, de ennél azért több volt a mai fővárosban, hiszen már 500 éve ott éltek. A helyiek alaposan meglepődtek, amikor a szétégett kérgű fák néhány hónappal később rügyezni kezdtek.
„A japánok megjegyezték, hogy más fafajtákhoz képest aránytalanul több páfrányfenyő élte túl a tűzvészt. Amikor megkezdték a nagy Kantó-tűzvész utáni újrafásítást, leginkább páfrányfenyőkre koncentráltak, mert tudták, hogy hatékonyan túlélik a tüzet”
– mondta Crane. Országszerte nagyjából 16 ezer új páfrányfenyőt ültettek, így jutott el a fa Hirosimába is, ahol alig 20 éve volt megerősödni, mire újabb viszontagsággal találkozott.
Crane szerint a páfrányfenyő ereje a különleges felépítésében rejlik. A külső, elhalt sejtekből álló kéreg alatt található a floém, azaz háncsrész, ami cukrot szállít a sejtek között. Ez veszi körbe a xilémet, amiből nagyon leegyszerűsítve a fa nő. A kettő között a kambium található, amit Crane élő sejtek hengerének nevezett. Ez elég mélyen helyezkedik el a fatörzsben, hogy a tűz pusztító hatása nem jut el hozzá.
„Szóval marad egy csupasz fa levelek nélkül, de amint eljön a tavasz, még pont marad annyi energia, hogy rügyezni kezdjen és új levelek alakuljanak ki. Az az élő szövet alakítja a gyökereken át felszedett tápanyagot levelekké a következő évszakban.”
Ez történhetett Hirosimában is. Hiába az óriási hőhatás, a belső élő szövet túlélte a robbanást, és ez pont elég volt ahhoz, hogy 170 fa néhány hónappal később újra rügyezni kezdjen.
1945 őszére magának a fának még bőven nem volt elég ideje kiheverni az atombombát, de a föld mélyén a gyökerek már bőven húzták be a tápanyagot – a radioaktív sugárzás ellenére is. Deanna Curtis, a New York-i Botanikai Kert vezetője szerint a túlélésükben nagy szerepet játszott, hogy a páfrányfenyők pontosan hol álltak, ahogy az is, hogy a gyökereik meddig értek el.
„A páfrányfenyők jól viselnek nagyon sok stresszes talajállapotot, ezért is ültetik ezeket gyakran utcák mellé”
– mondta az Inverse-nek.
Ezek a fák azóta is minden tavasszal zöldbe borulnak. Napjainkban gyakorlatilag organikus emlékműként működnek, mindegyik kapott egy nevet és egy kis táblát. Bár a könyvekből, filmekből, sorozatokból és videójátékokból az ömlik az emberekre, hogy egy atomrobbanás évszázadokig élhetetlenné tesz területeket, ez nem minden estben van így. Napjainkban Hirosima és Nagaszaki is virágzik, utóbbiba tavaly nyáron el is látogattunk. Egy korábbi Észkombájnban arról is írtunk, hogy hogy állt talpra a két város, amikre atombombát dobtak, amikor Csernobil és környéke még mindig veszélyesen sugárzik az atomerőmű katasztrófája óta.
A cikk eredeti változatában a forráscikk alapján azt írtuk, hogy a kambium a legbelső réteg, de több olvasónk is jelezte, hogy az a xilém és a floém között található, és tényleg így van, úgyhogy frissítettük a cikket. Kerestük az ügyben Peter Crane-t, aki válaszolt, hogy valószínűleg rosszul idézték, mert a kambium valóban a két másik réteg között van.