Az egyik legszebb japán város, talán a legeurópaibb japán város, ezeket a jelzőket olvastam Nagaszakiról, a világ második olyan városáról, amelyiket atomtámadás ért. Az Egyesült Államok 1945. augusztus 9-én dobta le a Fat Man (Kövér Ember) nevű plutóniumalapú bombát. Július végén tettünk egy sétát a városban.
Hirosima és Nagaszaki. Az egymástól 420 kilométerre lévő két japán város neve elválaszthatatlanul összeforrt egymással 1945 augusztusában. Mindkettő szívesen lemondott volna erről az ismertségről. Gyakori, meglehetősen morbid kifejezés tűnt fel 1945-ben a korabeli sajtóban: nincs árnyéka, mint Nagaszakinak.
Az, hogy ez a két város szenvedte el a történelem legpusztítóbb támadását, sokszoros véletlenen múlt. A második világháborús amerikai dokumentációból az derült ki, hogy tizenhárom japán város szerepelt a legelső, kezdetleges listán egy atomtámadás lehetséges célpontjaként. Amikor Európában, május kilencedikén már véget ért a háború, a japánok még mindig küzdöttek. A megadás szélén voltak már, de még harcoltak. Az Egyesült Államok egy nappal később, tizedikén szűkítette a listát, és már csak négy várost jelölt meg az elpusztításra esélyes célpontok közt: Hirosimát, Kiotót, Jokohamát és Niigatát.
Kioto napokkal később már kiesett a sorból. Annak köszönheti a megmenekülését, hogy Henry L. Stimson külügyminiszter ott töltötte a nászútját, és lenyűgözte a város építészete, pagodái, nem hagyta, hogy példát statuáljanak rajta. Május végére a folyamatosan alakuló amerikai tervekben elsősorban Hirosima, másodsorban Kokura (négy másik településsel egyesülve ma már Kitakjúsú) maradt.
Az iparáról ismert Hirosimát augusztus hatodikán támadták meg, a Genbaku Dómot (ez volt a város kereskedelmi központja) leszámítva a város teljesen elpusztult. Ez az épület mágnesként vonzza a tekintetet, hiszen túlélt egy atomtámadást – erről még az Indexen írtam. A túlélésének magyarázata: olyan közel volt az epicentrumhoz, hogy a bomba az erejét nem tudta kifejteni, ahogy a hurrikánok közepén sincs erős szél.
Az első támadás után az amerikai repülőkből milliószámra szórták a röplapokat a lakosságnak, hogy jön még egy bomba, a lakosság próbáljon meg biztonságos helyre húzódni. A Hirosimát övező városokban azt is elmondták azok, akik a robbanás közelében voltak, hogyan lehet védekezni a tűz és a légnyomás ellen, ha mégis bekövetkezne egy támadás.
Augusztus kilencedikén tehát az eredeti célpont Kokura volt. A városban azonban leleményes óvintézkedéseket hoztak, gumikat égettek, ennek a gomolygó fekete füstje lehetetlenné tette, hogy a magasból pontosan be lehessen mérni a város kiterjedését. Ráadásul az idő felhős is volt – a nyári időszakban szinte mindennap kell esővel számolni –, így a Bockscar nevet viselő B–29-es repülőgép pilótája az A tervet elvetette. A város felett megfordult, és Nagaszaki felé vette az irányt, ami még közelebb is volt az amerikaiak támaszpontjához.
A város pechje: kevéssel 11 óra előtt az idő kitisztult, a felhők elvonultak, a párás időt perzselő napsütés váltotta fel. 11:02-kor pedig a Fat Mannek keresztelt plutóniumbomba pillanatok alatt felégette a várost. 74 ezren haltak meg, 75 ezer volt a sérültek száma, 120 ezren veszítették el az otthonukat. Megsemmisült a város hadiipara (a Mitsubishi fegyvergyár) is, ami miatt egyáltalán szóba jöhetett, hogy támadás érheti az akkor 200 ezer lakosú, dinamikusan fejlődő Nagaszakit.
Nagaszaki kereskedőváros volt Japán déli partjainál, a portugálok már 1543-ban kapcsolatot létesítettek a várossal. 1549-ben érkezett a Kjúsú szigetére Szent Ferenc Xavér jezsuita szerzetes, aki a kereszténység hírnöke volt, és akinek a tanítványai terjesztették a tanokat. (A kereszténység azért nem tudott elterjedni az országban, mert szigorúan üldözték.)
Ennyit nagyjából ki lehet deríteni a történelemkönyvekből. Nem vagyok nagy katasztrófaturista, de a 20. század lélekszaggató európai helyszínein, a lengyelországi Auschwitzban vagy a boszniai Srebrenicában már jártam. Utóbbi a délszláv háború egyik borzalmas helyszíne, egy kisváros a hegyvonulatok közt, ahol a szerbek 9 ezer bosnyákot öltek meg. A délszláv háború időben közel van, Japán távolságban is messze, oda könnyen nem lehet utazni, de ha már négy éve eljutottam Hirosimába, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nézhetett ki a másik atomtámadással sújtott város.
Éjjel érkeztem, azzal az éjjeli buszjárattal, ami összeköti Fukuokát Nagaszakival. (Fukuokában rendezték a vizes vb-t, ahol a férfi-pólócsapat és Kós Hubert is világbajnok lett.) Az érkezésem ideje percre pontosan: 25:04. A japánok nem bonyolítják túl, praktikus emberek, simán kiírták azt is egy hajnali négyig üzemelő kocsmára, hogy 28 óráig tart nyitva.
Két villamosvonal is elhalad az Atomic Bomb Museum és a Hypocenter Park mellett, másnap reggel célba is vettem ezeket. A japán villamosok európai szemmel furcsán működnek, hátul szállunk fel, elöl pedig le, és elöl kell kifizetni a jegyet is, a sofőr melletti automatába kell bedobálni az apópénzt. 140 jen egy vonaljegy, 350 forint. (Az étkezésről egy érdekes adat ezekben az infláció sújtotta időkben: leves, kétféle másodikkal 800 jen, 2000 forint.)
Nagaszaki idilli elhelyezkedésű város, a magasabban fekvő részekről ellátni a tengerpartig. A kabócák hangja mindenhová eljut, reggelenként különösen jó formában voltak, akkor is, amikor kerestem a múzeum bejáratát. A belépő 200 jen, Hirosimában is annyi volt két éve, nem változtattak rajta.
Amikor azt gondoltam, hogy a hirosimai sokk után Nagaszakiban nem érhet meglepetés, azonnal csalódnom kellett. Bár azt gondoltam, hogy lelkileg felkészültem egy újabb túrára, három perc után azon vettem észre magam, hogy alig tudom levenni a szemem a Mitsubishi-gyár meghajlott acélszerkezetéről, amit teljes életnagyságban állítottak ki a bejárattal szemközt. Egy másik teremben meg lehetett érinteni, milyen a sima és a megégett acél tapintása közti különbség. Az Urakami katedrálist teljesen nem pusztította el a robbanás, azt is reprodukálták, de az mégsem annyira sokkoló, mint a korabeli, üveg alatt őrzött rózsafüzérek, amiket azok viseltek, akik éppen a templomban voltak azon a végzetes csütörtökön, és gyóntak, amikor a halálos csapás megérkezett.
Ezt még könnyű is feldolgozni ahhoz a fotóhoz képest, amit Európában valószínűleg már nem állítanának ki. Az elszenesedett holttesteket bemutató képek, az üszkös táj, egy sisak koponyamaradványokkal, a mentést ábrázoló fotók és a derékba tört fák mellett volt egy különösen megrázó: egy láthatóan megégett csecsemőt szoptat egy anya, akinek nyílt seb van az arcán.
És akkor még nem tudtam, hogy pár lépéssel később, ahogy haladunk előre a tárlaton, kiállítják a bomba életnagyságú mását. Nyersen leírták róla, hogy 325 centi magas, 4,5 tonna, és 21 ezer tonna TNT-nek megfelelő robbanást váltott ki. Ebből nem volt könnyű felocsúdni, így az az installáció, amikor maketten, holografikus segítséggel bemutatták a város dombjait, a robbanás nagyságát és erejét, nagyon már meg sem rendített.
A visszaemlékezések annál inkább, pedig valamelyest erre is felkészültem, de nem lehetett elég edzettnek lenni. Csak két mondat. „Adjátok vissza azt, ami a tegnapi villanás előtt volt” – ötéves kisfiú könyörgött így nagyszüleinek, miután a szüleit elveszítette. „Itt a világ vége, ez egy tűztenger” – édesanya válaszolt az óvóhelyen gyerekének, hogy kint mégis mi történhetett. A légi veszélyt jelző szirénák egyébként egész délelőtt zúgtak, aztán elhallgattak, és akkor jött a csapás.
A múzeum magyar vonatkozása, hogy Szilárd Leót legalább három helyen említik benne. Az, hogy a fizikus magyar lenne, és hogy budapesti zsidó családból származott, amíg Berlin érintésével az Egyesült Államokban telepedett le, nem derült ki. Viszont őt emelték ki mint a legtekintélyesebb tudóst, aki Amerikában határozottan ellenezte a fegyver bevetését, de hiába tiltakozott, az aggályait figyelmen kívül hagyták. Pedig akkor még csak sejteni lehetett, hogy a bomba kegyetlen utóhatásai, mint a daganatos megbetegedések megszaporodása, évtizedeken át jellemzik majd a térséget. Az egyik híres japán orvos, aki sérülten segített a sebesültek ellátásában, és akiről külön megemlékeztek a kiállításon, 1951-ben rákban halt meg. Mindössze hat évvel élte túl az atombomba becsapódását. Hirosimában urán volt a bombában, Nagaszakiban plutónium, de a radioaktivitás káros hatásai közt nem volt különbség.
A múzeumban azt is megörökítették, hogy a hidegháború éveiben mennyi nukleáris kísérlet történt a világban, hátborzongató volt látni, hogy emelkedtek a számok szerte a földön: Szemipalatyinszk (szovjet terület), Nevada, Csendes-óceán, India stb.
A múzeumból kijövet pár száz méterre alakították ki az emlékparkot, ezen a nyomasztó helyszínen valahogy a 38 fokos hőség senkit sem érdekelt. Mindenki átszellemülten felfelé nézett, nem csak én. És valószínűleg mindannyian elképzeltük magunkban, hogy 600 méterrel a földfelszín felett itt robbant fel a bomba, mi pedig itt állunk a történelemnek azon a helyszínén, amit az egész világ megismert, és amit évszázadok múltán sem fog elfelejteni.