Egy torz emberkísérlet: az USA negyven évig nézte, ahogy sorra halnak meg szifiliszes afroamerikaiak

Az széles körben ismert, hogy a koncentrációs táborokban nemcsak tömegesen gyilkolták az embereket, de mindenféle etikai normát és alapvető emberséget, jó érzést félretéve, brutális orvosi kísérleteket is végeztek foglyokon. A nácik elborult ötleteibe rengetegen belehaltak, de a 20. században az Egyesült Államok is végigvitt egy olyan orvosi kísérletet, ami nélkülözött bármilyen humánumot. 1932 és 1972 között körülbelül négyszáz szifilisszel fertőzött afroamerikait tanulmányoztak anélkül, hogy kezelni próbálták volna őket, de még csak azt sem mondták meg nekik, hogy mi a bajuk.

A Tuskegee-kísérlet 1932-ben kezdődött, amikor még nem volt ismert hatásos gyógymódja a szexuális úton terjedő szifilisznek, avagy vérbajnak. A kísérletet az Egyesült Államok Közegészségügyi Szolgálata (PHS) vezette, és azt akarta megtudni, milyen kórképek alakulnak ki, ha kezeletlen marad a betegség, ami elsődlegesen fekélyekkel, bőrkiütéssel jár, de súlyos idegrendszeri, szív- és érrendszeri állapotokat is előidézhet. Hogy afroamerikaikat céloztak meg, annak is megvolt a magyarázata. Egy korábbi tanulmány fehér férfiak körében rögzítette a kórképeket, és az orvosok azt feltételezték, hogy a szifilisz lefolyása rasszonként különbözik. Úgy hitték, hogy az afroamerikaiak szív- és érrendszerét jobban károsítja, mint az idegrendszerüket. Emellett rasszista indítékot sem nehéz felfedezni, a vizsgálatokat irányító orvosok eleve abból a hamis narratívából indultak ki, hogy az afroamerikaiak fogékonyabbak a nemi betegségre, ráadásul nem is igazán érdekli őket az egészségi állapotuk.

A kísérlethez a PHS hatszáz afroamerikai férfit toborzott, azzal az ígérettel, hogy ingyenes orvosi ellátást is kapnak, ami abban az időben még inkább kivételesnek számított, mint most. A tanulmányba bevont férfiak túlnyomó többsége aratómunkásként dolgozott Alabamában, és korábban alig néhányukat látta orvos. A kezdeteknél azt mondták a jelentkezőknek, hogy hat hónapig tart majd a megfigyelésük, de ez végül negyven évre tolódott ki. A vizsgálat célját viszont sosem árulták el nekik.

A hatszáz jelentkezőből 399-en már szifilisszel voltak fertőzöttek, a másik 201 férfi pedig a kontrollcsoportot jelentette, de mindannyiukkal ugyanazt közölték: hogy a „rossz vér” nevű betegségben szenvednek. Ezt a megnevezést a legkülönbözőbb kórokra ráhúzták akkoriban, így csak sejtéseik lehettek a kísérleti alanyoknak, hogy mi a bajuk.

A PHS meg is kezdte a „kezelésüket”, ami abból állt, hogy placebót, a betegségükre semmilyen hatással nem lévő aszpirint és ásványi anyagokat szedettek velük. Ezt a gyakorlatot még azután is folytatták, hogy 1947-től már az antibiotikumos, penicillines kezelés vált az általánosan elfogadott orvosi gyakorlattá a szifilisz ellen. A PHS munkatársai még a helyi orvosokat is meggyőzték, hogy a kiválasztott alanyokat ne kezeljék, mert azt majd ők elvégzik helyettük a Tuskegee Intézetben. Ez természetesen nem történt meg, és a negyven éven át tartó kísérlet közben több mint százan haltak meg. Voltak, akik megvakultak, megőrültek vagy más súlyos egészségi problémák miatt szenvedtek, amelyeket a szifilisz okozott.

Az orvosi kontroll időnként fájdalmas és veszélyes beavatkozásokkal is járt, például gerinccsapolást is végeztek. Ennek kockázatait sem ismertették a kísérleti alanyokkal, sőt félrevezették őket.

Annak érdekében, hogy a férfiak megjelenjenek az esetlegesen veszélyes, fájdalmas, diagnosztikus és nem terápiás gerinccsapolásra, az orvosok félrevezető levelet küldtek a résztvevőknek „Utolsó esély a különleges ingyenes kezelésre” címmel.

A Tuskegee-kísérlet szinte zavartalanul folyhatott, alig akadt olyan, aki megfogalmazta volna aggályait vele szemben. Ebben persze az is közrejátszott, hogy feketék voltak az alanyok. Az 1960-as évek közepén a PHS egyik nemi betegségekkel foglalkozó kutatója, Peter Buxtun, miután tudomást szerzett a kísérletről, a feletteseihez fordult azzal, hogy etikátlan az, amit művelnek. Az ügyet a PHS vezetői felülvizsgálták, de úgy döntöttek, hogy nem állítják le a kísérletet, addig folytatják, míg mindegyik alany meg nem hal, és kielemzik a boncolási jegyzőkönyveket.

Buxtun nem nyugodott bele a döntésbe, kiszivárogtatta a sztorit az Associated Press munkatársának, és Jean Heller 1972-ben publikálta is. Ezek után már védhetetlen volt a közvélemény előtt a Tuskegee-kísérlet, amelyet végül beszüntettek. Az okozott károk persze visszafordíthatatlanok voltak. Huszonnyolcan lettek közvetlenül a szifilisz áldozatai, több mint százan a szifilisz szövődményeiben haltak meg, a kísérleti alanyok partnerei közül legalább negyvenen megfertőződtek, és tizenkilenc gyerek már eleve szifiliszesen született.

Talán még ennél is kártékonyabb volt az afroamerikaik bizalomvesztése, akik ezek után már nem hittek a közegészségügyi szereplőknek, sőt tartottak tőlük, és ódzkodtak a különböző védőoltások beadatásától.

1973-ban az amerikai kongresszus meghallgatásokat tartott a Tuskegee-kísérletekről, majd egy évvel később az Egyesült Államok kormánya peren kívül megállapodott a kísérlet túlélőivel, illetve a meghaltak örököseivel, és tízmillió dollár kártérítést fizetett nekik. A hivatalos bocsánatkérésre viszont csak 1997-ben került sor, ekkor Bill Clinton állt ki, és ismerte el, hogy erkölcsileg elítélendő volt az, amit az Egyesült Államok kormánya tett.