2024. február 3. – 15:02
Különleges mérkőzést rendeztek a Budapest Sportcsarnokban 1982. június 20-án: a Hepp Ferenc Emléktorna keretében a legjobb európai kosarasokból álló válogatott csapott össze az amerikai egyetemisták csapatával. A találkozó tisztelgés volt a két évvel korábban meghalt Hepp Ferenc emléke előtt, aki 1940-től évtizedeken át kivette a részét a nemzetközi kosárlabda-szövetség, a FIBA irányításából. Emellett a Testnevelési Főiskola igazgatója is volt, egy igazi nagy formátumú sportvezető.
A két válogatott előbb Genfben játszott egymással, majd két nap múlva a magyar fővárosban, emiatt Magyarország is megkapta a lehetőséget, hogy egy játékost a kontinens legjobbjai közé delegáljon. Eredetileg négy jelölt volt, végül egy szavazás után az akkor a Ganz-Mávagban játszó Losonczy Árpádra esett a választás. Horváth Frigyes, a szövetség főtitkára úgy indokolta ezt, hogy a felkészültsége alapján leginkább ő az a hazai mezőnyből, aki képes bekapcsolódni a világ legjobbjainak játékába. Akkoriban 12 résztvevős volt az Európa-bajnokság, ebbe a szűk elitbe hosszú időn át nem sikerült bekerülnie a magyar férfi csapatnak.
Losonczyt ugyan itthon többször választották meg az év játékosának, nem tartozott az akkori kapitány kedvencei közé. Ránky Mátyás másfél évig meg sem hívta a válogatott keretébe. Nem volt látványos összetűzés köztük, inkább csak nem passzolt az elképzeléseibe.
Egyébként igazi villámkarrier volt a 198 centis centeré. Harmadikos volt a középiskolában, amikor megismerkedett a kosárlabdával. 1969. novemberében, 19 évesen a füzesabonyi vasútállomás restijében nézte a Honvéd–Real Madrid meccset, és átfutott a fején, hogy bárcsak egyszer ott játszhatna abban a remek csapatban. Februárra az álom valóság lett – bár ehhez kellett az is, hogy a Honvéd alapcsapatában megsérült az egyik játékos. Losonczy így a korszak meghatározó hazai csapatához szerződött a másodosztályból, és nemsokára már a magyar bajnoki címért küzdött.
„Van még hús ezen a csonton, nem rágtuk már le korábban az összeset róla?” – kérdezett vissza Losonczy, amikor elmondtam neki, hogy egy interjú miatt keresem, és nyilván az Európa-válogatottságról is beszélnénk. Megnyugtattam, hogy ez a meccs, és az ő teljesítménye 2024-ben is érdekes. Mivel a nyolcvanas években légiósnak állt és Münchenbe szerződött, majd a városban is maradt a pályafutása után, ott találkoztunk.
„Ambivalens érzések vannak bennem, amikor erről a meccsről kérdeznek. Életem egyik nagy emléke és élménye, és persze hogy nagy megtiszteltetés ért, de azért tudom azt is, hogy a képességeim,
a játéktudásom nem érte el azt a szintet, hogy engem Európa legjobbjai között számításba vegyenek. A feleségem szokta mondani, hogy ne kisebbítsem az érdemeimet, de a tárgyilagosság csak az érem egyik oldala. A másik meg az, hogy választhattak volna Magyarországról mást, és akkor most nem beszélgetnénk. De én kaptam meg ezt az egyedi és vissza nem térő lehetőséget.
Nem hordoztak körbe bennünket nyitott buszokon a városban, de ott lehettem a nagykövetségi fogadáson is, nem csak a pályán. Azok a klasszisok, a jugoszláv Dalipagics vagy Jerkov, a szovjet Tkacsenko és Miskin, a spanyol San Epifanio és Corbalan, vagy az olasz Marzorati tényleg nagy ászok voltak, jó dolog volt közéjük kerülni az öltözőben, még ha rövid ideig tartott is. A csehszlovák Kropiljakot úgy-ahogy ismertem, ellene játszottam már klubmeccsen.
De az is tény, hogy 10 percet kaptam a meccsen, azalatt dobtam hat pontot, kétszer szabálytalankodtak velem szemben, és sikeres lett egy tempódobásom, Corbalantól kaptam a labdát. A svájci meccsen velem nem számoltak, csak a budapestin. Ebben a kis mikrokörnyezetben, a kis magyar baromfiudvarban én voltam az erős kakas, de azt a látszatot is szeretném elkerülni, hogy én az európai kosárlabdában tényezőnek számítottam volna.”
Losonczy a reális és szerény értékelés után beszámolt arról is, hogy egyáltalán nem éreztették vele a közvetítés alatt, hogy ő a legjobbak közé tartozna, de ezért nem haragszik. Azért sem, mert megkérdezték tőle, hogyan tudott beszélgetni a társaival. Nem kapott külön kamerát, nem követték minden lépését és mozdulatát, mint ma tennének egy ilyen találkozón. Még akkor sem készítettek róla külön fotót, amit megőrizhetett volna az albumában, amikor büntetőt ment dobni. Az időkérésnél sem rá fókuszált a magyar operatőr, hanem, talán tévedésből, a hozzá hasonlóan szakállas Miskinre. Végül az európai válogatott 103-88-ra győzött a meccsen a félidei 45-35-ös vezetés után.
„Állandóan szóba kerül Michael Jordan. Egy baromi tehetséges, 19 éves srác volt akkoriban, akiről még nem tudhattuk, hogy világsztár lesz évekkel később, és az egész sportág világszerte ismert ikonja. Akkor még nem a Chicago Bulls játékosa volt, hanem az észak-karolinai egyetemé. 19 pontot dobott a meccsen, az ügyessége nyilván látszott, de nem csak az övé, Paxsoné is. Persze, nagyon jól hangzik, szép szalagcímeket lehet abból adni, hogy én ott voltam vele szemben a parketten, de kezeljük ezt kellő mértékkel.
Azzal a Jordannel, aki később lett belőle, egész más lett volna játszani, de az nem adatott meg nekem. Arra már maradéktalanul büszkének lehetne lenni, de itt azért más a helyzet. Persze nem akarom ezt sem a kelleténél jobban degradálni, mert alapvetően pozitív felfogású vagyok, de felvágni sem szeretnék ezzel. Nagyon szép emlék, de ahogy a nevében benne van, egy emlék. Vagyis a múlt.”
A 226-szoros válogatott Losonczy már 30 felett járt, amikor a korabeli magyar futballszabályt, hogy 30 év felett legálisan lehet külföldi csapathoz igazolni, kiterjesztették a kosárlabdára. Három ajánlatot kapott, az ír Cork mellett egy luxemburgi klub hívta, és az SG München.
Nagyon hasonló kondíciók voltak a szerződésében, kétezer német márka körüli fizetés. Ha Írország felé indul, megtanult volna angolul, de így a német lett a második nyelve a magyar után. Két-három szezont gondolt, hogy lehúz, végül öt lett belőle, évente hosszabbították meg a szerződését a másodosztályú csapatnál. A gyerekei már Münchenben nőttek fel, a fia néhány sarokra lakik tőle, a lánya is néhány kilométerre.
„Nem járunk sokat Magyarországra, évente egyszer-kétszer. Gellér Sanyival tartom folyamatosan a kapcsolatot, vele gyakran beszélek. Láttam, hogy van egy szép kosaras múzeum Budaörsön, és így megvan az esély, hogy nem felejtenek el. Ott is van bizonyíték arra, hogy az Európa-válogatott nyolcas mezében azon a bizonyos meccsen ott voltam, noha én ezzel soha nem kérkedtem, távol is állt tőlem. Játszottam, ahogy tudtam, a magam vékonyságával és 84 kilójával, mert a sors ezt a szerepet szánta nekem 1982-ben.”