2023. november 22. – 05:16
Gyerekkorában bizonyára mindenki sokat hallotta a szüleitől, hogy ne játsszon az étellel, ami különösen annak fényében lehetett fájdalmas, hogy pár száz éve ez még széles körben elterjedt volt. Oké, a kevésbé tehetős gyerekek akkoriban pláne nem csinálhattak bármi mást az étellel a megevésén kívül, de számos intézményes formája volt az azzal való játéknak. Olaszországban különösen nagy hagyománya volt a kreatív felhasználásnak, elég csak az onnan származó konfettire gondolni, ami eredetileg cukormázzal bevont mandula volt.
Ez főleg az ország északi részén volt népszerű, míg egy élelmes üzletember ki nem találta a ma ismert papírkonfettit, de természetesen délen sem kellett nélkülözni a bizarr kajás szokásokat. Sőt, ott igazából még ennél is durvább volt a helyzet, több városban, de főként Nápolyban ugyanis rendszeresek voltak az úgynevezett Cuccagna-fesztiválok, amikor is lényegében ételből épített alkotásokra eresztették rá a köznépet, akik szó szerint ölre mentek a kajáért.
Az egész jelenség kiindulópontja egy, a középkorban gyakran emlegetett utópia volt, amely különböző néven ugyan, de a franciától kezdve a németalföldin, az angolon, a spanyolon és a németen át egészen az olasz folklórig mindenhol feltűnik. Ez volt a mitikus Cockaigne, vagy olaszul Cuccagna földje, egy mesésen gazdag hely, ahol az emberek minden vágya azonnal valósággá válik és ahol nyoma sincs a középkori élet nehézségeinek. A 14. századi Kildare-versekben azt írták róla, hogy ott az összes (döntően keresztény) társadalmi korlátot felrúgták, az égből pedig sajt hullik eső helyett.
Noha a kellemes idő és a borfolyók mellett az apátot megverő szerzetesek, meg a teljes szexuális szabadság jegyében magukat mutogató apácák is érdekes fantáziái voltak a középkori parasztságnak, a témánk szempontjából most inkább az étel a fontos. A sajteső mellett állítólag egészben sült sertések is masíroztak Cockaigne-ben, méghozzá késekkel a hátukban, hogy még könnyebb legyen elfogyasztani őket, a sült liba pedig a sült galambbal ellentétben szó szerint az ember szájába repül.
A többek közt a híres flamand festő, Pieter Bruegel által is megfestett mesés birodalom persze nem volt több puszta kitalációnál, amivel a keményen dolgozó parasztok el tudták terelni a figyelmüket a dolgos mindennapokról, Itáliában azonban egy része mégis rendszeresen valósággá vált. Amikor Mária Karolina Lujza főhercegnő 1768-ban hozzáment IV. Ferdinánd nápolyi királyhoz, az ünnep részeként felhúztak egy hatalmas erődöt a nápolyi palota elé, telepakolták étellel, aztán a király jelére rászabadították a köznépet, akik a nemesek nagy derültsége közepette próbáltak meg minél több kaját összeszedni egymás elől.
Mária Karolina Lujza és IV. Ferdinánd egybekelése mellett amúgy szerveztek hasonló ünnepséget többek közt Erzsébet Krisztina német-római császárné (és nem mellesleg magyar királyné) névnapjára is 1722-ben, ahol egy hatalmas, szobrokkal telerakott építmény várta a látogatókat, amelynek minden falára ételeket aggattak. 1747-ben pedig VII. Károly nápolyi király fiának, Fülöp hercegnek a születésnapja érdemelt külön Cuccagnát, ahol konkrétan sajtból voltak a felhúzott épület egyes részei és az oda vezető út is, a szökőkutakban bor bugyogott és mindenfelé tehenek és kecskék mászkáltak.
A fesztiválok leggyakoribb, szélesebb körben is használható elemei amúgy a zsírral vastagon bekent póznák voltak, melyek tetején étel vagy egyéb értékek várták azokat, akik meg tudták mászni őket, mindenki más pedig jókat röhögött azokon, akik nem tudták megmászni a csúszós fát.
Azt persze nem nehéz belátni, hogy ha egy csomó éhes embert egyszerre ráeresztünk véges mennyiségű ételre, annak nem egy gondtalan utópia lesz a vége, hanem egy valódi éhezők viadala, és ez általában így is történt. Persze az, hogy az ételért küzdő szerencsétlenek tényleg éhesek voltak, és az ételért hajlandóak voltak egymással is megküzdeni, a legkevésbé sem tartotta vissza az itáliai elitet attól, hogy ilyen fesztiválokat rendezzen lényegében bármilyen nagyobb esemény megünneplésére. Végső soron pedig annyi pozitívuma azért volt, hogy ilyenkor az éhezők komoly küzdelmek árán ugyan, de tényleg jó minőségű ételhez juthattak.
A Cuccagna-fesztiváloknak végül 1764-ben lett vége Nápolyban, az abban az évben lesújtó éhínség miatt ugyanis a szokásosnál is rosszabb állapotban lévő emberek meg sem várták az uralkodó jelét, mielőtt rávetették volna magukat az ételre. A hatóságok ekkor úgy döntöttek, hogy túl sok macera van a szokással, a következő évtizedekben pedig szépen ki is kopott a dolog. És ez valószínűleg így is volt a legjobb, a vége felé ugyanis annyira brutálissá váltak az egyre grandiózusabb fesztiválok, hogy III. Károly külön alapot hozott létre a kajacsatákban elhunytak özvegyeinek és egyszer még a hírhedt De Sade márki is kaotikus barbarizmusnak nevezte az egészet.
Forrás: The Forgotten Italian Tradition of Building Monumental Food Palaces (Atlas Obscura)