A modern baromfiipar egy könyvelési elírásból született

Abból kiindulva, hogy a csirkemell, a far-hát és a csirkeszárnyvég is szerepel az árstopos termékek listáján, aligha kell bárkinek elmagyarázni Magyarországon, hogy mennyire népszerű manapság a csirkehús. Ezzel persze nem vagyunk egyedül, szerte a világon elképesztő mennyiségű csirkét fogyasztanak az emberek, tavaly globálisan több mint 100 millió tonna csirkehúst termelt ki a baromfiipar, és evett meg az emberiség.

Persze ugyanez elmondható a disznóhúsról is, de csirkéből jelentősen többet kell levágni ehhez, és azt is érdemes kiemelni, hogy míg a sertésnél régóta magától értetődő, hogy kifejezetten a húsa miatt tenyésztik, a csirke csak az elmúlt száz évben lett ennyire népszerű. Úgy meg aztán pláne érdekes a dolog, ha hozzátesszük, hogy száz éve a baromfiipar egyik úttörője csak egy adminisztrációs hiba miatt kezdte el ipari méretekben a húsukért tenyészteni a csirkéket.

A csirke színre lép

Mielőtt belevágnánk a történetbe, első körben érdemes gyorsan átvenni, hogy egyáltalán hogy kerültek a tyúkok a képletbe, a háziasításuk története ugyanis önmagában is elég érdekes. A régészek körében népszerű nézet, hogy a manapság a húsuk vagy a tojásaik miatt tenyésztett állatokat főként a kakasviadalok miatt háziasíthatták háromezer-ötszáz évvel ezelőtt, és a mai Thaiföld területéről jutott el a következő évszázadokban a világ számos pontjára. A nyugati világba valamikor az i. e. 8. században kerülhettek el először a csirkék,

a következő évszázadokban pedig a tengeri kereskedelmi útvonalakon keresztül egészen Angliáig jutottak.

Az ókori Rómában kifejezetten kedvelték a csirkéket: gyakran használták őket jóslásra vagy áldozatok bemutatására, a húsukat és a tojásaikat is fogyasztották, sőt a kínaiakhoz és az egyiptomiakhoz hasonlóan fűtött keltetőik voltak a szárnyasok tenyésztéséhez. Az élelmesebbek különféle takarmányokkal, például gabonával próbálták a szokásosnál jobban felhizlalni a csirkéket, és miután ezeket a praktikákat i. e. 162-ben betiltották, elkezdtek herélt kakasokat, vagyis kappanokat nevelni, amelyek nemcsak nagyobbra nőttek, hanem kezelni is könnyebb volt őket.

Ez a gyakorlat a Római Birodalom bukása után is folytatódott Európában, a kappanhús a középkorban is kedvelt és megbecsült ételnek számított. Az évszázadok során ugyanakkor a tehetősebbek asztalára csirke helyett inkább más szárnyasok, például fogoly vagy kacsa kerültek, a rómaiak szervezett csirkefarmjai ugyanis időközben nagyrészt eltűntek. A tyúkok persze a legtöbb háztartásban nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be, de elsősorban a tojásaikért tartották őket, és általában csak azokat vágták le, amik már túl öregek voltak ahhoz, hogy tojjanak.

Amerikában is hasonló volt a helyzet, dacára annak, hogy egyes szakértők szerint a csirkék már a 14. században, vagyis az európai hódítók előtt megjelentek itt is. Az Európából érkező telepesek rengetegféle szárnyas közül válogathattak a tengerentúlon, és elég csak a hálaadásnapi pulykára gondolni, hogy egyértelmű legyen, szívesebben fogyasztották ezeket, mint a csirkét. És persze a disznó és a marha is népszerűbb volt nemcsak itt, hanem szerte a világon. Amikor az ipari forradalom után ezeket az állatokat már gépesített vágóhidakon dolgozták fel, a csirkéket még mindig inkább háztáji állatokként tartották, és kevesen próbálták a húsukért árulni őket.

Plusz egy nullából plusz sok nulla

A Delaware államban élő Cecile Steele-nek sem voltak ilyen ambíciói, 1923-ban azonban mégis így alakult a sorsa, miután egy fuvaros megjelent a farmjánál ötszáz csibével. Steele csak ötvenet rendelt, a papírokra viszont egy elírás következtében valahol rákerült egy extra nulla, így nem volt mit tenni, jobb híján át kellett vennie az állatokat. Ötszáz csibe akkoriban nagyon soknak számított, még a legnagyobb farmokon sem volt ennyi belőlük. Steele azonban nem esett kétségbe, inkább fogta magát, és elkezdte egy fűtött fészerben felnevelni a csibéket, saját kezűleg itatta és etette őket.

A következő négy és fél hónap alatt több mint száz csirke így is elpusztult, de az életben maradt állatokat húsát fontonként 62 centért tudta eladni. Ez az inflációt figyelembe véve mai árfolyamon durván 11 dollárt, vagyis négyezer forintot jelent 45 deka csirkehúsért. Ez szép profitot hozott, Steele pedig a sikeren felbuzdulva a következő évben ezer csibét rendelt, 1928-ban pedig már 28 ezret. A nő férje ekkorra felmondott a munkahelyén, és átvette a felfutó baromfibiznisz irányítását,

a házaspár sikerén felbuzdulva pedig a környéken már több százan vágtak bele a baromfitenyésztésbe kifejezetten azért, hogy eladják a húst.

Mai szemmel nézve a huszonnyolcezres szám sem tűnik nagynak ugyan, akkoriban ez óriási hazárdjátéknak tűnt. A Steele házaspár azonban minden szempontól jókor volt jó helyen. Az 1920-as évek rohamos gazdasági fejlődése miatt egyre többen tudtak rendszeresen húst enni, a korabeli technikai vívmányok és a gombamód szaporodó áruházláncok miatt pedig eladni is könnyebb lett. Steele-ék farmja földrajzilag is tökéletes helyen volt, az éghajlati adottságok mellett azért is, mert Philadelphiától Washingtonig egy rakás nagyváros volt elérhető közelségben. A D-vitamint is ekkoriban, 1922-ben fedezték fel, a csirketápot is fel lehetett turbózni vele, így a napfény hiánya miatt korábban sokszor halálos téli hónapokban is lehetett csirkéket tenyészteni.

Steele baromfi-birodalma egyébként a helyi mezőgazdaságra is nagy hatással volt, a rengeteg csirke ugyanis rengeteg végtermékkel is járt, és amikor kiderült, hogy a csirketrágya kifejezetten jót tesz a földnek, a farmerek jelentősen növelhették a földjeik termőképességét. Steele végül azt már nem láthatta, hogy mekkora iparág lett a rögtönzött ötletéből, 1940-ben ugyanis férjével együtt életét vesztette egy jachtbalesetben. Az öröksége viszont fennmaradt a mára tényleg óriásira nőtt baromfiiparban.