Csárdáskirálynő. Mágnás Miska. Marica grófnő. János vitéz. A cigánybáró [rajzfilmes változatban: Szaffi]. Csupa világhírű operett, világhírű slágerekkel. És ez csak néhány cím a magyar operettmúlt aranyfüsttel befújt lapjairól. Lehet kérdés, hogy van-e magyarabb zenei műfaj, mint a csodálatos, szívet melengető, lelket ringató, érzelmeinket hullámvasúton utaztató operett? Ugye, hogy nem lehet!
Ezek után hitte volna, hogy szinte pontosan száz éve, 1923 januárjában, alig néhány héttel azután, hogy az addigi Somossy Orfeum épületét átalakították, és operettszínházként kezdték el használni, éppen magyar fajvédők okoztak botrányt a Nagymező utcai épületben? Pedig ez történt.
„Tegnap este háromnegyed kilenc órakor éretlen fiatalemberek megdöbbentő botrányt rendeztek a nemrégiben megnyílt Fővárosi Operettszínházban azzal a célzattal, hogy az előadást megakadályozzák, a közönséget megrémítsék, tumultust okozzanak és az előadást lehetetlenné tegyék (…) Három fiatalember szaladt fel a második emeleti karzatra, a jobboldalon helyezkedtek el, közvetlenül az első sor előtt a jegyszedőnő helyén, nagyon izgatottan viselkedtek, s pár pillanattal az első felvonás befejezése előtt, az egyik fiatalember két lövést adott le, a mennyezet felé, rögtön utána újabb öt lövés dördült el ugyancsak a mennyezet felé irányítva” – írta 1923. január 18-án Az Est (később a rendőrség vizsgálata pontosította a dolgot: a színházban négy lövés dördült el).
A lap csaknem kétoldalas cikket szentelt az eset elég részletes leírásának, és megjegyezte azt is: „Hasonló botrányok, vagy hasonlóan előkészített színház elleni támadások a magyar színház történetében egyetlenegyszer sem fordultak elő. Még sohasem történt meg, hogy orvtámadó emberek revolverekkel merészkedjenek egy színház nézőterére és lövöldözéssel igyekezzenek megfélemlíteni a közönséget és pánikot kelteni”.
Napokon belül kiderült az is, hogy szó sem volt „éretlen fiatalemberek” spontán akciójáról. Az akció hátterében az 1918-ban alapított, szélsőjobboldali, fajvédő Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) állt, a támadást igen alaposan megszervezték, és sokkal nagyobb volumenűnek tervezték. A benti akcióval egy időben a színház melletti Mozsár utcában – akkor is úgy hívták, mint ma – becslések szerint kétszázötven-háromszáz ember gyűlt össze „akiknek egy része az uccai csőcselék benyomását kelti, más részük pedig tányérsapkát hord”.
A fajvédők célkeresztjébe nem véletlenül került ez a színház és ez az előadás – derül ki a korai lapokból: „Ébredő körökben elhatározták, hogy a Fővárosi Operettszínház ellen, mely a külföldi zsidó Blumenthal tulajdona, merényletet kell elkövetni”, ráadásul a műsoron lévő „Olivia hercegnő című operett keresztényellenes tendenciájú volt, és ezért került szóba, hogy tüntetést rendeznek annak színrehozatala alkalmával.” Az már szinte csak mellékszál lehetett nekik, hogy az Olivia hercegnő szövegkönyvét a Fleischmannként született Földes Imre írta.
A támadók azt tervezték – derült ki később a bírósági tanúvallomásokból –, hogy a színházban zavart keltenek, és amikor a pánikba esett nézők menekülni kezdenek az épületből, akkor az utcán gyülekező, ÉME által toborzott tömeg rájuk támad. „Heffner azon a bizonyos gyűlésen felszólított minket, menjünk a színház elé, vigyünk magunkkal botokat, mert ott lövöldözés lesz és meg fogjuk verni a zsidókat” – mondta bírósági vallomásában egy N. M. monogramú fiatal, aki a támadás idején még csak 15 éves volt.
Az akció végül nem úgy sült el, mint tervezték. A színpadra ugyanis a néhány percig tartó zavar után visszatért Kosáry Emmi, a kor, ahogy mondani szokták, ünnepelt dívája, aki korábban a berlini Opera társulatának is tagja volt, és „a művésznő higgadt fellépésére a közönség ismét elfoglalta helyét”. A Mozsár utcából pedig sikerült ugyan bejutnia a zavargók egy részének az épületbe, de őket a színházi dolgozók kikergették: „mikor azok [a támadók] kezdtek beözönleni, a munkások botjaikkal közéjük vetették magukat, ütéseik fájdalmasak lehettek, mert nagy sikoltozás kezdődött és az előcsarnok egy pillanat alatt kiürült”.
Hogy kik voltak a történet főszereplői? Egyikük a tanúvallomásban említett Heffner, akinek teljes neve Heffner Gyula, és egy soroksári sváb családban született fővárosi mérnök volt, egyben a magyar fajvédők, tehát az ÉME soroksári vezetője. Az egyik színpadi lövöldöző pedig egy bizonyos Hozmetz Ferenc volt, akinél a másnapi házkutatás során a rendőrök „egy 1895-ös minőségű katonai fegyvert, rengeteg golyót és tizennyolc darab kilőtt Frommerpisztoly hüvelyit találtak”.
Hozmetzről, akit 60 000 korona óvadék fejében engedtek ki, azokban az években egyébként is sokat írtak a lapok. A támadás idején húszéves, a közgazdasági egyetemen tanuló fiatal – akit kezdetben Hozmetz Ferenc Aladárként, később Hozmetz Ferenc Károlyként emlegettek a cikkek – két társával tüntetést szervezett a francia és az olasz követség elé, 1927-ben egy levélben arról írt: utasítást adott arra, hogy „a zsidó egyetemistákat ne engedjék be az egyetemre”, majd a levele miatt párbajokba is keveredett. Az utolsó hír 1933-ban jelent meg róla, amikor egy fölöttébb különös történet miatt szerepelt Az Est hasábjain. Akkor már Hozmetz-Horkay Ferenc néven leányszöktetési ügybe keveredett, egy Krieg Emma nevű, már eljegyzett fiatal nővel, akit végül feleségül vett.
De visszatérve az operettszínházi támadásra. Bár a helyszíni elkövetőként végül Heffnert, Hozmetzet, továbbá egy Palkó József nevű férfit ítéltek el legalább egy hónapos fogházra – Heffner egy hónap 13 napot kapott, Hozmetz és Palkó egy-egy hónapot –, a vádirat szerint a valódi főkolompos három másik személy volt. Az egyik Okolicsányi László, a Prónay-különítmény főhadnagya, a másik Adorján Géza, az ÉME paramilitáris szárnyának vezetője, a harmadik pedig az Márffy József, aki egy 1922-es, nyolc halálos áldozattal járó, egy erzsébetvárosi liberális szervezet elleni bombamerénylet elsőrendű vádlottjaként is bíróság elé került.
A korra jellemző, hogy ők végül mindhárman felmentéssel úszták meg a pert: a bíróság 1924 szeptemberében első fokon, majd 1925 novemberében a Kúria már jogerősen is kimondta, hogy nem felelősek az operettházi támadásért. Holott, ahogy a Magyarság korabeli cikke írta: az ügyész szerinte „bizonyos, hogy a merényletet az ébredők egyik nemzetvédelmi osztaga rendezte”, a vádhatóság képviselője egyben „erkölcsi utálattal állapította meg, hogy magukat hazafiaknak mondó emberek megrögzött gonosztevők módjára viselkedtek” – írta a lap.
És hogy miért írtuk, hogy az ítélet a korra jellemző volt? Hogy a tényleg tendenciózus volt ez a fajta hozzáállás az ilyen ügyekhez, azt jelzi Márffynak a már említett erzsébetvárosi robbantásos pere. Bár abban a Márffy-pernek elnevezett eljárásban előbb halálra ítélték, végül 1925-ben felmentették őt az ezzel kapcsolatos összes vádpont alól (igaz, egy másik robbantásos ügyben hat évet kapott).