Furcsa szerkezet rozsdásodik Moszkvától pár kilométerre keletre, az orosz légierő monyinói szabadtéri repülőgép-múzeumában. Törzsével egy hatalmas teknős maradványaira emlékeztet, de a téli felvételeken úgy fest, mint egy pórul járt lépegető roncsa A birodalom visszavágból. Ez a Bartini-Berijev VVA–14, egy szovjet prototípus, ami a hetvenes években készült, és repülőgéptől szokatlan feladatot látott volna el: amerikai atom-tengeralattjárókra kellett volna vadásznia. A gépnél is érdekesebb azonban, hogy tervezője, a világ nagyobbik fele által olasz nemesi gyökerűnek gondolt Robert Ludvigovics Bartini – avagy Roberto Oros di Bartini – magyarnak született.
Bartini kétéltű repülője
A VVA–14-et az amerikai Polaris ballisztikus rakéták hívták életre. Amikor az USA 1961-ben, a hidegháború közepén rendszeresítette ezt a fegyvert a tengeralattjáróin, a Szovjetunióban rögtön megijedt a vezérkar, belegondolva abba, hogy Amerika most már az orosz partokat megközelítve indíthat nukleáris rakétákat. Ennek hatására született meg a tengeralattjáró-vadász repülőgép ötlete, és a hatvanas években a Berijev Tervezőirodánál el is kezdődött a munka Bartini vezetésével.
A konstruktőr univerzális gépet képzelt el, ami tud hagyományos repülőként és hidroplánként is működni, de helyből is felszállhat. Erre utal a VVA is, ami a Vertikano-Vzletajuscsaja Amfibija, vagyis „vertikálisan felszálló kétéltű gép” rövidítése. A 14-es pedig a hajtóművek számát jelölte, az elképzelés szerint a VVA–14 két nagy hajtóművével repült volna vízszintesen, 12 kisebb hajtómű pedig a függőleges felszálláskor dolgozott volna.
Bartini három prototípust képzelt el, az elsőt aerodinamikai tesztekre, a másodikkal a helyből felszállást próbálták volna megvalósítani, a harmadikon pedig már tengeralattjáró-vadász rendszer is működött volna. Végül csak az első két prototípus épült még, és közülük csak az első repült, vagyis csak a hagyományos repülési tesztek és a hidroplán üzemmód tesztjei zajlottak, a helyből felszállást már sosem próbálták ki. Az első prototípus viszont több átépítést is megért: katamaránszerű törzse két pontonnal ért a vízhez (ha a behúzható futómű nem volt kieresztve), Bartini ezeket kipróbálta merev és felfújható változatban is. A VVA–14 a harci repülők között nem volt kicsi: hossza 26, szárnyfesztávolsága 30 méter volt, üresen több mint 23 tonnát nyomott. Legfeljebb 760 km/h-s sebességgel tudott repülni, legfeljebb tízezer méteres magasságba, hatótávja majdnem 2500 kilométer volt. Alakja miatt hamar ráragadt a Zmej Gorinics becenév – így hívják a szláv népmesék háromfejű sárkányát.
A prototípus első repülése 1972. szeptember 4-én történt hagyományos futópályán, és ezt a következő években számos teszt követte. A gép fejlesztése annak különleges igényei miatt lassan haladt és drága volt, és a második prototípushoz el sem készültek a szükséges hajtóművek. Ráadásul a más típusú rakétavédelmi eszközök is fejlődtek, és lassan világossá vált, hogy a repülő sosem fogja beteljesíteni a célt, amiért készült. Emiatt Bartini új irányba terelte a fejlesztést: arra volt kíváncsi, hogyan lehetne a VVA–14-et ekranoplánként használni, vagyis olyan repülőként, ami pár méterrel a vízfelület fölött száll, a párnahatás jelenséget kihasználva (az ekranoplánokról korábban itt írtunk bővebben).
E tesztek eredményét a konstruktőr már nem érte meg: 1974-ben, 77 évesen meghalt, és ez végleg megpecsételte a VVA–14 sorsát is. A második prototípust szétszedték, az elsővel még egy darabig végeztek tesztrepüléseket (nagy segítség volt a későbbi ekranoplánok fejlesztésekor), aztán 107 repülés és összesen 103 óra repülési idő után nyugalmazták. 1987-ben a prototípust a légierő moszkvai múzeumába szállították, de tisztázatlan okokból a gép oda sérülten, hiányosan érkezett meg. A múzeum igazgatója a CNN-nek 2021-ben azt mondta, legalább 1,2 millió dollár lenne a VVA–14 felújítása, de ennyi pénz nincs erre az egyetlen repülőre, bármilyen különleges is. Azóta is ott áll a múzeum egyik sarkában, néhány darabja a gép mellé dobálva látható – jellegzetes formájáról felismerhető Google Mapsen is.
A rejtélyes szovjet olasz, aki magyar
Az említett CNN-cikkben megszólalt Andrij Szovenko, a szovjet repüléstörténet kutatója is, és idézte Nyikolaj Pogolerovot, akivel személyesen is találkozott. Pogolerov volt Bartini helyettese a VVA–14 tervezési szakaszában, és szokatlan gondolkodású vizionáriusként írta le egykori főnökét. „Úgy tűnt, mintha nem is a mi időnkből, hanem egy másik korból érkezett volna – egyesek talán űrlénynek nevezték volna” – citálta Szovenko Pogolerovot, aki szerint Bartininek rengeteg elszállt(!) ötlete volt, és sok nem is valósult meg. A megszólalókkal teli cikk ugyanakkor vét egy hibát: következetesen olasznak nevezi Robert Bartinit – holott ő egészen biztosan magyar származású.
Ugyanakkor bármilyen tévedés érthető és megbocsátható Robert Bartinivel kapcsolatban. A repüléstörténet egyik legrejtélyesebb alakja ő, akiről nem sok információ szivárgott ki a Szovjetunióból, ráadásul az elérhető adatok nagy része is hamis. Bartini ugyanis nagy konfabulátor volt, egyik életrajzírója szerint semmit nem mesélt el kétszer ugyanúgy. Ennek oka nem világos egészen, a megtévesztések egy része vélhetően Bartini saját érdekeit szolgálta, de az sem kizárható, hogy Magyarországon maradt családját akarta védeni, hogy senkinek ne legyen baja a később Lenin-renddel és az Októberi Forradalom rendjével kitüntetett, kommunista rokonból.
Orosdy Róbert már Robert Ludvigovics Bartiniként – Fotó: 4s-info.ru
A bizonytalanságok már Bartini születésével kapcsolatban, illetve magánál a Bartini névnél kezdődnek. A tervező olasz nevében – Roberto Oros di Bartini – el van rejtve a megfejtés a gyökerekhez: az „Oros di” valójában az Orosdy-családra utal, a tervező ugyanis Orosdy Róbert néven született. Nagy valószínűség szerint 1897-ben látta meg a napvilágot Orosdy Lajos határrendész fiaként, viszont házasságon kívül született, ezért hároméves koráig miskolci rokonoknál nevelkedett. Néhány év múlva azonban a férfi felesége belement abba, hogy Orosdy a nevére vegye a fiút, és akkor apa és fia újra találkoztak. Róbert születési helye Nagykanizsa vagy Fiume, ebben nem volt biztos Orosdy Lajos unokája, Orosdy Béla sem, akit sikerült elérnünk. „Nagyapám Nagykanizsán élt, de amikor előléptették, Fiumébe költöztek, így mindkettő elképzelhető” – fogalmazott Orosdy Béla. Nagykanizsa talán valószínűbb, mivel a Fiumébe költözés 1905-ben történt.
Orosdy Róbert tehát nem olasznak született, de még csak nem is nemesnek. „A család zsidó származású, ükapám még Schnabel Adolf néven volt Kossuth titkára – mesélte Orosdy Béla. – Az elmagyarosodott ágból Orosdy lett, de nemesnek csak egy oldalág nevezhető: Lajos egyik közeli rokona, Orosdy Fülöp 1905-ben báróságot kapott.” De hogy Orosdy Róbert a család tagja és Lajos vér szerinti fia, afelől Orosdy Bélának nincs kétsége: „Ez nagyapám végrendeletéből egyértelműen kiderül, hosszan és érzelmesen írt Róbertről, akinek nem helyeselte a választásait az életben.”
De akkor honnan jön a Bartini név? Erre is több megfejtés akad. Egyes források szerint Róbert vér szerinti anyja a gyerek születése után öngyilkos lett, de mások – így Orosdy Béla – úgy tudják, hogy a nő később hozzáment egy Bartini nevezetű illetőhöz. (Egyébként az anya kiléte sem világos, néhol szegény nemesi család megesett lányaként írnak róla, de Orosdy Béla úgy hallotta a nagymamájától, hogy a nő a fiumei kormányzóságon volt alacsony beosztású alkalmazott.) Az egyik megfejtés tehát az, hogy Orosdi Róbert később felvette mostohaapja nevét, és valószínűleg ezzel párhuzamosan került „Oros di” a nevébe.
A másik megfejtés jóval szokatlanabb. A BBC History szerzője, Kálmán Béla a magazin 2018. októberi számában terjedelmes cikket írt Robert Bartiniről, amiben a legendás repülőtervező Moszkvában élő unokáját is idézte. Az unoka szerint az Orosdy család egyik ágának címerében egy vörös és egy fekete madár látható, valamint egy latin mottó: „Bella avis rubra terrorem infert nigrae”, azaz „A szép vörös madár legyőzi a feketét”. Az unoka úgy tudja, Orosdy a mottó kezdőbetűiből alkotta meg a Bartini nevet, ami egyben mozgalmi neve is lett. A jól hangzó sztorit más források nem erősítették meg (és a neten található Orosdy-címerek között nincs ilyen madaras), de az biztos, hogy a konstruktőr sírfelirata erre az eredettörténetre utal:
„A szovjetek országában betartotta esküjét, és egész életét annak szentelte, hogy a vörös gépek gyorsabban repüljenek, mint a feketék.”
Bartini sírja a moszkvai Vvedenszkoje temetőben – fotó: Wikipedia / Сергей Семёнов
[Frissítés: A cikkre levélben reagált Skoumal Krisztián családfakutató, és elküldött egy anyakönyvi bejegyzést, ami vélhetően Orosdy Róbert születését örökíti meg, valamint két másikat, ami Orosdy Lajos kapcsolatát jelzi. Eszerint a gyerek 1897. május 14-én, Nagykanizsán született Ferlesch Róbert Frigyes néven, törvénytelen gyerekként. Anyja Ferlesch Mária, Villach-i (Ausztria) születésű 20 éves nagykanizsai magánzó volt. Róbertet 1904-ben fogadta örökbe Dr. Orosdy Lajos Mihály Béla, és a fiú ettől kezdve viselte az Orosdy nevet.]
Út a Lenin-rendig
A források abban összecsengenek, hogy Orosdy Róbert szolgált az első világháborúban a monarchia seregében, és valószínűleg korábban látott repülőnapok hatására eddigre már érdeklődött a repülés iránt. 1916-ban viszont orosz fogságba esett, és egy szibériai hadifogolytáborba került. Itt találkozott Zalka Mátéval, és valószínűleg itt lett meggyőződéses kommunista is. Amikor 1920-ban elengedték, Olaszországba szállították, mert olasz nemzetiségűnek gondolták. Ott tette le a pilótajogosítványt, és a milánói technikumban szerzett mérnöki diplomát, bár a BBC History megjegyzi, hogy a diploma létezése nem igazolt. Vélhetően ekkor kémkedett is a szovjeteknek, majd amikor kezdett forró lenni a lába alatt a talaj, 1923-ban a Szovjetunióba költözött, ezúttal már önszántából.
Ekkorra már családjának is kényelmetlenné vált. „Nagyapám nehezen viselte, hogy Róbert a kommunizmusba ment és az ottani értékeket vallotta” – mondta Orosdy Béla. Az ideológiai különbözőségen túl ez probléma lehetett azért is, mert a 20. században voltak időszakok, amikor egy bolsevik rokon miatt a családnak is baja eshetett. Ahogy arra már utaltunk, lehetséges, hogy a sok bizonytalan információ is részben ennek eredménye, és Bartini tudatosan próbálta elrejteni a gyökereit.
A Szovjetunióban már az oroszosabb Robert Ludvigovics Bartini néven élt, és a szovjet repülőgép-tervezés egyik megkerülhetetlen alakja lett. A BBC History cikke szerint 1928-ban már Szevasztopolban volt a hidroplángyártás kísérleti részlegének vezetője, két évvel később pedig Tuhacsevszkij marsall javaslatára a polgári repülés kísérleti intézetének főtervezőjévé nevezték ki. Bartini ott alkotta meg az előremutató formatervezésű Sztal–6 (azaz Acél-6) kísérleti gépet, amiben akadtak szokatlan megoldások, például az egykerekes behúzható futómű. A Sztal–6 jelentősen gyorsabb volt az akkori szovjet vadászgépeknél, ezért megpróbálták vadászrepülővé alakítani Sztal–8 néven, de ez végül nem jött össze. Elkészült viszont a Sztal–7 nevű gyors utasszállító, majd ez alapján a DB–240 távolsági bombázó, amit a második világháborúban is bevetettek. Ezt viszont már nem Bartini tervezte, mert ő akkor újra fogságban ült: a sztálini tisztogatások 1938-ban elérték Tuhacsevszkijt és őt is.
A Sztal–6 – Fotó: Wikipedia
Két évvel később ítélték el 10 évre, és azt le is ülte, csak 1948-ban szabadult a Gulagról. Viszont könnyebb dolga volt, mint a rabok többségének: egy saraskába került, vagyis egy speciális célú, fontos személyeket gyűjtő táborba, ahol a foglyok jobb ellátást kaptak, és a saját szakmájukban dolgozhattak. Bartini a CKB-29 jelű saraskába került (az első években Moszkvába, később Omszkba), ahol a repülőgép-tervezés szovjet nagyjai gyűltek össze, például a később szovjet űrrakétákat fejlesztő Szergej Koroljov vagy Vlagyimir Petljakov. A csapat Andrej Tupoljev vezetésével dolgozott, és a negyvenes évek elejére megalkották a Tu–2-es bombázót. Később Bartini saját irodát is kapott a saraskában, és szállítógépeket tervezett. A szabadulása utáni években több tervezőirodánál is megfordult, konstruált szuperszonikus deltaszárnyú repülőket és nukleáris bombázógépet is.
1956-ban rehabilitálták, így kapta meg a Lenin-rendet is. Az ekranoplánok gondolata már 1962-ban foglalkoztatta, ekkor tervezte a MVA–62-t, ami hagyományos repülőként és ekranoplánként is működött volna – ennek tapasztalatait aztán felhasználta, amikor 1968-ban a Berijevhez került, és belevágott a VVA–14 tervezésébe. A tengeralattjáró-vadász kétéltű gép végül a magyar származású tervező hattyúdala lett. Szívritmuszavar okozta váratlan halálát.
Különös végrendeletet hagyott hátra, erről egykori közeli kollégája, Leonyid Fortinov beszélt a TopWar.ru-nak. Bartini azt kérte, hogy minden munkáját forrasszák be egy fémdobozba, és háromszáz év múlva nyissák ki. A konstruktőr utolsó akarata nem teljesült. „Bartini halála után két hatalmas zsáknyi papír maradt: számítások, rajzok, képletek, jegyzetek. Senki nem kezdte el dobozba zárni ezeket – mondta Fortinov. – A kollégák időnként megküzdöttek a belső ellenőrökkel, akik folyton azt követelték, hogy szabaduljanak meg a felesleges papíroktól. És amikor az emberek, akik ismerték Bartinit, nyugdíjba mentek, a papírjai egyszerűen elégtek.”
