Az operaházakban tiltották, a rockkoncerteken túltolták, de mégis még mindig létezik a ráadás

A zenészek már lementek a színpadról, de a hangfalakból még hallani a gitárok torz recsegését, a fényeket még nem kapcsolták fel, és a roadok sem szaladtak még fel szétkapni a berendezést. A közönség fütyül, éljenzik, tapsol, és azt kiabálja, hogy „vissza, vissza!”, egy-két perc múlva pedig vissza is jön a zenekar, hogy eljátssza a legnépszerűbb számait. A felvázolt forgatókönyv nyilván sokaknak ismerős, manapság tényleg nagyítóval kell keresni az olyan koncerteket, ahol ne lenne ráadás, általában még az sem kell hozzá, hogy a közönség nagyon tomboljon pár extra számért. De honnan jön ez az egész, és hogy jutottunk el odáig, hogy üdítő kivétel helyett előzetesen bekalkulált kötelező kör lett belőle?

Hülyeség a ráadás, nem csinálom

Az előadók visszatapsolása és éltetése valószínűleg azóta létezik, hogy az első ember hangszert ragadott, nehéz elképzelni például azt, hogy a középkor vándorénekeseinek ne kellett volna többször eljátszaniuk a fülbemászóbb szerzeményeiket egy-egy útszéli fogadóban a kapatos vendégek unszolására. A mai értelemben vett ráadás, vagy az eredeti kifejezéssel élve encore, vagyis a francia kifejezés arra, hogy újra, ennél később jelent meg, valahol a 18. században kezdték el használni. 1712 februárjában a The Spectator szerzője írt arról, hogy megfigyelései alapján bevett szokássá vált, hogy ha egy úriember azt kiabálja, hogy újra, akkor az előadó nem tehet mást, mint hogy megint előadja, amit már elénekelt.

Ugyan itt nincs nevesítve, de ez az írás alighanem egy operaénekesre vonatkozott, néhány évtizeddel később ugyanis hasonló kontextusban jelent meg a kifejezés egy karikatúrában. Itt a szajhaként ábrázolt Opera említi meg Unalom istennőnek a dolgot, egy rímben nagyjából arra utalva, hogy ugyanaz hangzik el, mégis egyre többen üvöltik, hogy újra. Az operák esetében a 18. században jól dokumentált volt az újrázás, ha a közönség a szokásosnál jobban megtapsolt egy áriát, az énekes gyakran elénekelte azt megint. Amikor például Mozart 1786-ban bemutatta a Figaro házassága című négyfelvonásos vígoperáját, ez annyiszor fordult elő, hogy a darab csaknem kétszer tovább tartott.

Csak hogy legyen mihez viszonyítani, a londoni Királyi Operaház jövő nyárra tűzte műsorra ezt az operát, a honlapon elérhető becslés szerint pedig nagyjából három és fél órás lesz az előadás.

Ennek fényében nem is olyan meglepő, hogy még ugyanebben az évben maga II. József adta parancsba, hogy szabjanak gátat a Figaro házasságának előadásain elharapódzó újrázásnak. A közönség folyamatos ujjongása tehát hamarosan nemkívánatossá vált, a 19. század közepén Olaszország északi részén konkrétan be is tiltották az egészet, arra hivatkozva, hogy alkalmas a közrend megzavarására. A legendás milánói La Scalában 1921-ben lett nemkívánatos a dolog, a kor legismertebb karmestere, Arturo Toscanini ugyanis úgy érezte, hogy feleslegesen szakítja meg az előadást, és az énekesekre helyezi a hangsúlyt a darabok helyett.

Toscanini már jóval korábban is hevesen ellenezte az újrázást, olyannyira, hogy húszéves korában, 1887-ben még egy párbajra is kihívták, amiért nem volt hajlandó újra levezényelni a Gioconda című opera tenor áriáját, a Cielo e mart. A világhírű karmester Harvey Sachs által jegyzett életrajzi könyve szerint egészen pontosan az történt, hogy a közönség bekiabálva követelte az áriát, Toscanini viszont hallani sem akart erről, mire a közönségből egy katona arrogánsnak nevezte. Toscanini erre azzal vágott vissza, hogy „nincs igazad, te kutya”, aztán szépen kivárta, míg elült a zsivaj, és újrázás nélkül folytatta az előadást. Toscanini végül nem fogadta el a kihívást, így a párbajból nem lett semmi.

Kuriózumból lett mindennapos esemény

Az ilyen történetek nyomán hamar kialakult az az elképzelés, hogy újrázást csak az alacsonyabb rendű produkciókban lehet látni, a komolyabb operatársulatoknál viszont már nem fér bele. Így a La Scala mellett más komolyabb operaházak, például a New York-i Metropolitan Opera is a tiltás mellett döntöttek, ami a a 20. század elején még a programfüzeteiben is külön fel volt tüntetve. Egyes esetekben ettől még mindkét említett helyen előfordult újrázás, a perui tenor, Juan Diego Flórez például mindkét operaházban duplázott – Milánóban 2007-ben hetvennégy, New Yorkban pedig 2008-ban tizennégy év után láthattak ilyet a nézők.

A jelenség tehát a komolyzenében sem volt példa nélküli, a 21. századra pedig valamelyest meg is változott a patinás operaházak vezetőinek véleménye is, akik már inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy az emberek csak érezzék jól magukat az előadásokon. Az újrázás viszont akkor sem volt kuriózum, amikor még nagyobb volt iránta az ellenérzés, a hatvanas években berobbanó rockzenében ugyanis abszolút volt helye ennek is, bár néha úgy, hogy nem játszottak extra számokat. Ez utóbbi vonalat képviselte többek közt Elvis Presley is, akinek a menedzsere abban hitt, hogy

egy ilyen kaliberű sztár fellépése után kell, hogy legyen a közönségben valami hiányérzet – innen jött az a híres mondás is, hogy „Elvis elhagyta az épületet”, amivel annak idején a ráadásra ácsingózó rajongókat próbálták elhessegetni.

A brit new wave egyik atyja, Elvis Costello menedzsere egy fokkal agresszívebb volt, ő fehér zajjal próbálta meg jobb belátásra bírni azokat, akik még meghallgattak volna pár számot, a Beatles pedig azért nem játszott extra számokat, mert még azelőtt ki kellett menekíteni őket a helyszínről, hogy az eksztázisba esett rajongók szeretetből meglincselték volna őket. Az ugyancsak brit The Who ennyire nem zárkózott el az ötlettől, de náluk sem volt kötelező elem a ráadás, csak tényleg különleges estéken húzták elő a kalapból. Ahogy viszont teltek az évek, a szokás egyre inkább elharapódzott, végül pedig már Costello is egyórás „ráadásokat” nyomott a turnéin.

A Washington Post korábbi szerzője, David Segal mindezért nem mást tett felelőssé, mint Bruce Springsteent, aki szerinte négyórás túlélőversenyt csinált a rockkoncertekből, ennek a négy órának pedig az utolsó egy órája olyan ráadások sorozata volt, melyek mindegyike valószínűtlenebb volt az előzőnél. Így aztán a Deep Purple rajongói az újjáalakulás utáni turnékon biztosak lehettek abban, hogy a Smoke on the Water a legvégén jön majd, az olyan progrock zenekarok, mint a Genesis, már azelőtt beprogramozták a ráadást, hogy egyáltalán színpadra léptek volna, a kilencvenes évekre pedig akkora alapvetés lett a ráadás, hogy még a konformistának nehezen tekinthető Nirvana is a végére hagyta a Smells Like Teen Spiritet az 1992-es turnéján.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a The Cure olykor ötször ment vissza a színpadra, Prince-nek pedig egyszer a hét is összejött.

Logika van benne, de nem csinálja mindenki

Manapság tényleg inkább az a meglepő, ha valaki nem készül ráadással, az igazán nagy zenekaroknál pedig garantálható, hogy az előre gondosan kitalált, minden állomáson pontosan ugyanúgy előadott műsor részei lesznek. A rajongók várakozásai mellett azért is, mert ehhez kell igazítani a teljes színpadképet, a világítástól a konfettiesőn át a pirotechnikáig, egy igazán nagy koncerten pedig ezt egyszerűen nem lehet ott helyben improvizálni.

Az is fontos szempont, hogy a fellépőknek is szorosan tartaniuk kell magukat a menetrendhez, pláne akkor, ha egy fesztiválról van szó – akár a következő fellépő miatt, akár azért, mert például este 10 után már nem szólhat hangosan a zene. Persze ennyi erővel mondhatnák azt is, hogy akkor nem játszanak ráadást, de általában a közönség is úgy készül, hogy a zenekar lemegy, de később visszajön még, és az igazán nagy slágereket is a koncert végére várják. Ezt az igényt pedig általában szeretik is kiszolgálni a zenészek, alighanem azért is, mert a ráadás előtti visszataps az egyik legnagyobb pozitív visszacsatolás nekik.

Röviden összefoglalva valószínűleg azért van még mindig ráadás, mert a közönségnek és a zenészeknek is jó érzés, még ha sokszor megrendezettnek és mesterkéltnek is érződik.

A Rammstein például a jelenleg is zajló stadionturnéján három ráadással készül a normál program után, de itt tényleg annyira összetett show-ról van szó, hogy el kell fogadni, hogy ez így lett kitalálva, és akármi lesz, így is fog történni. Persze van egy rakás olyan zenész és zenekar is, akik máig elutasítják a ráadásokat, még az underground szcénában is. Magyar viszonylatban ilyen például a The Southern Oracle, ami vállaltan sosem jön vissza a koncert végén – cserébe viszont menet közben tényleg mindig százhúsz százalékon pörögnek.