Két évig éltek a jég fogságában a Monarchia északi-sarki expedícióján

1873 karácsonyán furcsa ünnepség zajlott valahol a 80. északi szélességi körön túl, mélyen bent a sarkvidéken. Egy hajó legénységének tagjai, legszebb ruhájukba öltözött matrózok sorjáztak be egy jégből épített helyiségbe – előtte napokig építették a tágas iglut az ünnepség kedvéért. A jégfalakat színes zászlók díszítették, a teremben fehér abrosszal takart, hosszú asztal állt, közepén egy karácsonyfát utánzó installációval. A fadarabokból összeeszkábált műfenyőt színes papírral vonták be, és így is szívmelengető látvány volt a matrózoknak. A hajóorvos, Kepes Gyula minderről részletesen megemlékezett 1874 végén a Vasárnapi Ujság hasábjain, és arra is kitért, mi volt a fa alatt, illetve a fán:

„E száraz ágakon függtek a Bécs és Póla nagylelkű hölgyeitől külön e czélra fölajánlott ajándékok: 50 darabból álló szivarcsomagok, mindenféle kolbászok és csokoládé. A fa körül 18 teríték állt sonkával és frissen sült kenyérrel s a tányérok mellett is ajándékok: tajtékpipák, szivarszipkák, pénztárczák néhány ezüst forinttal, zsebórák s különféle fajú papramorgókkal telt palaczkocskák, mely utóbbiakat az asztal körül csoportosult matrózok a legpompásabb ünnepi ajándék gyanánt fogadták.”

A 24 fős legénység a lehetőségekhez képest pazar ünnepséget tartott, ettek-ittak, kisorsolták az ajándékokat, és a tisztek is jó ideig vegyültek a matrózokkal, mielőtt visszatértek kabinjaikba privát bulit tartani. A karácsonyi hangulat mégsem volt felhőtlen a körülmények miatt: a 24 ember akkor már másfél éve élt a sarkvidék fogságában, miután hajójuk, a Tegetthoff jégbe fagyott. A jéggel együtt addig felfedezetlen vidékre sodródtak, és az év végéhez közeledve egyre gyakoribb beszédtéma volt, hogy a hajó még egy évet már nem ér meg.

Az átjáró nyomában

A Tegetthoff éppen 150 éve, 1872. július 14-én indult el kalandjára az észak-norvégiai Tromsø városából, de története jóval korábban kezdődött. Maga az expedíció sem ekkor rajtolt el, a hivatalos start időpontja június 13. volt, amikor a Tegetthoff Norvégiába indult Brémából, ahol megépítették, kifejezetten az expedíció céljára. De fontos előzmény az is, hogy az expedíció két vezetője – Karl Weyprecht parancsnok és Julius von Payer tudományos vezető – egy bérelt vitorlással már 1871-ben több hónapig tájékozódott a Norvégiától északra hullámzó vizeken, hogy felmérje a sarkvidéki tengeri viszonyokat.

Weyprecht és Payer önként vállalkozott a feladatra, de mindketten az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének tagjai voltak. A kiegyezés utáni közös hadügyminisztérium pedig pártolta az expedíciót, ami szinte katonai küldetés volt, annak ellenére, hogy papíron arisztokraták és nemesek magánadományaiból finanszírozták az egészet. A küldetés célja az északkeleti átjáró megtalálása volt, amit akkor még nem ismertek, de sejtették a létezését. Az átjáró – egy meleg hónapokban hajózható vízi útvonal, ami az Atlanti-óceánt köti össze a Csendes-óceánnal Ázsiától északra – nagy gazdasági előnyt jelentett volna a Monarchiának. Az expedíció másodlagos célja az Északi-sark felfedezése volt.

A legénységet szinte a Monarchia teljes területéről válogatták össze, de a parancsnok Weyprecht és a vezetők nagy része német vagy német kötődésű volt. Egyetlen magyar kapott helyet a Tegetthoffon, a már említett Kepes Gyula, és az expedíció anyagi támogatása is hasonló arányú volt magyar részről (a nagyjából 222,6 ezer forintos büdzséből csak 7,5 ezer forintot fedeztek a magyar adományok).

Jégen-földön

Az expedíció egészen addig terv szerint haladt, hogy a Tegetthoff elhagyta Tromsøt, és még egy kicsit utána is. A gőzösként és vitorlásként is működő hajó bő egy hónap alatt elérte Novaja Zemlját, ezt az Oroszországhoz tartozó északi szigetcsoportot. Ott találkoztak az expedíció egyik leglelkesebb támogatójával, Johann Wilczek gróffal (ő egymaga 40 ezer forintot tolt a vállalkozásba), aki egy másik hajón érkezett elébük, és a biztonság kedvéért egy élelmiszercsomagot is elhelyezett a Tegetthoffnak Novaja Zemlja északi részén. A két hajó 1873. augusztus 21-én köszönt el egymástól, és a felfedezőhajó folytatta útját észak felé.

A Tegetthoff még aznap jégtorlaszba került, és befagyott a jégtáblák közé, ezután pedig már csak sodródott a jéggel, a legénységével együtt.

A következő hónapokban a természet szinte horrorfilmrendezőként fokozta a feszültséget. A jég egyre vastagabbra nőtt a hajó körül, jégtáblák nyomultak az oldalához és egy idő után már a fedélzetszint fölé is. A legénységnek hamarosan a jégnyomás nevű jelenséggel is meg kellett ismerkednie. Ez az intenzív erőhatás a jégtáblák mozgása során alakul ki, amikor a táblák egymásra torlódnak. És ha ez a hajó irányába hat, az könnyen kárt tehet a hajótestben. A Tegetthoff legénysége a sodródás hónapjai alatt folyamatosan küszködött a jégnyomással, több riadó is volt, amikor minden fontosabb felszerelésüket szánra téve elhagyták a hajót, attól tartva, hogy az rögvest megadja magát.

A halálos veszélyt még tetézték olyan apróságok, hogy a hőmérőben levő higanytól az étkezési zsírig minden megfagyott a hajón. Az egerek is megkeserítették a legénység életét, a Tegetthoff zugaiban tanyázó rágcsálókat ugyanis nem zavarta különösebben a sarki hideg, még szaporodtak is a hajón, és rájártak a szűkös élelmiszer-tartalékra. Végül, a matrózok lelkivilágának az sem tett jót, hogy a napkorong ősz közepén lebukott a horizonton, és hónapokig nem jött fel, mert elkezdődött a tél végéig tartó sarkvidéki éjszaka. Az emberek a nehézségek közepette is igyekeztek feltalálni magukat: a képzettebbek megtanították olvasni az analfabéta matrózokat, máskor célba lövést gyakoroltak, vagy éppen jegesmedvére és fókára vadásztak a jégen, meglehetősen nagy sikerrel.

A hajó előbb északkeletre, majd a szélirány megváltozásával északnyugatra sodródott. A legénység többször megpróbálta kiszabadítani a Tegetthoffot a jégből, de nem jártak sikerrel. Bő egy év sodródás után, 1873. augusztus 30-án aztán váratlan fejlemény hozott reményt a kilátástalan helyzetbe: földet pillantottak meg. Mégpedig egy addig ismeretlen szigetcsoportot, amit rögtön el is neveztek a császárról. Kepes Gyula így emlékezett erre vissza a Földrajzi Közlemények 1874-es beszámolója szerint:

„Mindenki a fedezetre rohan a hihetetlent bámulni – alig képesek ráismerni szegények! Hiszen már egy éve nem láttak ilyesmit, és ha láttak volna is a zordon téli jégtorlaszok és a hajó recsegése bizonyára kitörölte volna emlékezetekből. Most közelgett az ünnepélyes pillanat az újonnan felfedezett föld megkeresztelése. Mint minden keresztelési ünnepélynél a bor kimaradhatlan kellék, úgy itt is elkerülhetetlen. A törzs és legénység tehát poharakkal felszerelve megjelen, a háromszoros »Hurrah« kiáltással végbe megy a keresztelés, és az ismert világ ezen percz óta »Ferencz József-császár-földdel« gazdagabb.”

Menekülés a győzelembe

Az újabb sarki tél miatt hónapokig kellett még várni arra, hogy felfedezőutakat tegyenek a szigeteken. Amikor ez lehetővé vált, feltérképezték a szigetcsoport nagy részét, és elneveztek több természeti képződményt. Így született meg például Wilczek-föld, Zichy-föld, Ausztria-szoros és Pest-fok (ezt utólag átnevezték Budapest-fokká, mert mialatt a Tegetthoff a jégben állt, Buda és Pest 1873-ban egyesült).

A fentebb idézett karácsonyi ünnepség után már az foglalkoztatta a tiszteket, hogyan juthatnának haza. 1874 elejére nyilvánvalóvá vált, hogy az oldalára dőlt Tegetthoff már alkalmatlan egy hosszú hajóútra. És ugyan Kepes hajóorvos a visszaemlékezések szerint elsőrangú munkát végzett, a sok nélkülözés miatt a legénység tagjai közül már többen betegeskedtek. 1874 májusában egyikük meg is halt: Otto Krisch hajógépésszel tüdőbaj végzett. A Wilczek-földön temették el őt, aztán a legénység elkeseredett lépésre szánta el magát: elhagyta a Tegetthoffot. Két szánt megraktak élelmiszerrel és a legszükségesebb felszereléssel, ezenkívül magukkal cipelték a hajó három csónakját, és megindultak délre. Az volt a tervük, hogy addig gyalogolnak a jégen, majd csónakáznak a vízen, amíg el nem érik Novaja Zemlját.

Az emberi kitartás szép példája, hogy ez sikerült nekik: három hónap és több száz kilométer sarkvidéki menetelés után elérték a jég szélét, ahonnan már látszott Novaja Zemlja északi része. Csónakon folytatták útjukat oda, ahol Wilczek gróf csomagot hagyott nekik, de az áramlás elsodorta őket. Alig maradt már élelmük, amikor 1874. augusztus 24-én végre az útjukba akadt egy orosz bálnavadász hajó. A hajó kimenekítette a csónakokban éhező 23 embert, és az észak-norvégiai Vardøbe szállította őket. Onnan aztán már simán hazajutottak a 812 napig elhúzódó expedícióról (és valószínűleg egyikük sem mondta, hogy jégen minden jobb volt).

Bár az expedíció nem találta meg az átjárót, többnyire ünnepelt hősként fogadták a tagjait, és a vezetők hangzatos tisztségeket és kitüntetéseket kaptak. A kor egyik zeneszerzője, Eduard Strauss pedig még egy Weyprecht–Payer indulót is írt a két parancsnok tiszteletére:

Akadtak azért fanyalgók is, a bécsi katolikus-konzervatív sajtónak például nem tetszett a hazatérés körüli felhajtás, a prágai Politik pedig tudománytalannak és bohózatnak nevezte az expedíciót. Néhány magyar nevű földrészen kívül valóban nemigen lett eredménye a kalandnak: a Monarchia sosem formált jogot a Ferenc József-földre, így azt később a szovjetek sikeresen annektálták. A szigetcsoport ma is Oroszország része, gazdasági jelentősége pedig nem elhanyagolható, amióta ismert, hogy a közeli tengerek alatt gazdag olajlelőhelyek húzódnak.