Bizonyára sokan találkoztak már azokkal a kifejezésekkel, hogy jumbotron (a sportarénák tetején látható óriási kivetítő) vagy a hatalmas jumbo jet repülőgépek, de valószínűleg kevesebben tudják, hogy honnan származik maga a kifejezés. A jumbo szót ugyanis egy 19. századi elefánthoz, Jumbóhoz kötik, ami halálakor egyes mérések szerint négy méter magas volt, és még Viktória királynő is ült a hátán.
Jumbo 1860-ban született Szudánban, anyját vadászok ölték meg, és így került egy szudáni és egy német vadász tulajdonába, akik tovább is adták egy olasz felfedezőnek és állatkereskedőnek. Jumbo (akinek a neve a szuahéli főnök, vagyis jumbe szóból ered, bár más feljegyzések szerint angol szleng volt az ügyetlenre) hamar az olaszországi Triesztben találta magát, ahonnan a németországi Kreuzbergbe adták el, onnan pedig Párizsba. Egy ideig a Jardin des Plantes állatkert látványossága volt, de nem voltak vele elégedettek, mert még pici volt (nagyjából 120 cm magas), nem igazán érdekelték a látogatók, és ehhez képest sokba került az ellátása. Így aztán 1865-ben jó időre a londoni állatkertbe költözött, ahol még egy afrikai elefánt sem volt.
Ott hamar az állatkert egyik legismertebb látványosságává vált az időközben hatalmassá váló termetének, és annak köszönhetően, hogy gyakran utazhattak a hátán gyerekek és felnőttek, sőt egy alkalommal még Viktória királynő gyerekei is, illetve később Teddy Roosevelt és Winston Churchill is. Nagy-Britanniában nem voltak ritkák az elefántok, hiszen cirkuszokban lehetett ázsiai vagy indiai fajtát látni, de az afrikai példány újdonságnak hatott.
Jumbo annyira népszerű volt a britek körében, hogy 1882-ben kisebb népharag tört ki, amikor kiderült, hogy akkor nem kis summának számító 10 ezer dollárért (közel 4 millió forint) megvette a hírhedt Phineas T. Barnum cirkuszmester. Barnum vezette a Barnum & Bailey utazócirkuszt, Amerika talán leghíresebb cirkuszát, amely 1871-től egészen 2017-ig működött (Hugh Jackman főszereplésével készítettek róla filmet). Végül a fogyatkozó közönség és az állatvédők folyamatos kritikái miatt zártak be, de épp az idén derült ki, hogy a cirkusz ismét útra kel, immár idomított állatok nélkül.
A londoniak nem tudhatták, hogy az ügylet hátterében az állt, hogy az állatkertet aggasztani kezdte Jumbo egyre agresszívabb viselkedése. Később egyébként David Attenborough készített dokumentumfilmet az állatról, és megállapították, hogy az erőszakos viselkedés oka valószínűleg fogfájás volt. Az agyarait sem emberi barbárság miatt vesztette el, hanem saját maga törte le valószínűleg valamilyen más fájdalom vagy amiatt, hogy nem tudta elviselni, hogy egészen kis helyeken tartották. Amerikában vele tartott Matthew Scott, az állat gondnoka, az egyetlen, aki igazán meg tudta nyugtatni az állatot. Az más kérdés, hogy a hírek szerint ehhez alkoholt kellett itatnia Jumbóval.
Ettől függetlenül a britek úgy érezték, hogy a birodalom szégyene, hogy egy ennyire híres állatot eladnak az amerikaiaknak, és nagyjából 100 ezer kisiskolás írt könyörgő levelet Viktória királynőnek, hogy ne szállítsák el Londonból Jumbót. Még a bíróságon is megtámadták az állat eladását, de végül senki sem tudta megakadályozni, hogy Jumbo átkeljen a tengeren. Pedig még a Daily Telegraph napilap is könyörgött Barnumnak, hogy legalább valamilyen feltételeket határozzon meg ahhoz, hogyan térhetne vissza az állat Londonba.
Barnum valószínűleg pontosan tudta, mekkora bizniszt csinált, mert mindössze három hét alatt megkereste Jumbo árát azzal, hogy a New York-i Madison Square Gardenben mutogatta emberek ezreinek. A cirkusz az első szezonjában 1,75 millió dolláros bevételt csinált javarészt Jumbo népszerűségének köszönhetően. Barnum azonban túl sokáig nem nyerészkedhetett Jumbón, ugyanis az elefánt 1885-ben elpusztult Kanadában.
A cirkusz épp a kanadai St. Thomas településen járt, ami akkoriban közismert vasúti csomópont volt, és ugyebár a cirkuszi állatokat is vagonokban szállították. Az elbeszélések szerint az esti produkció után hajtották vissza az elefántokat a vagonjukba, amikor Jumbót egyszer csak elütötte egy vonat, és a sérülései végzetesek voltak. Barnum elbeszélése szerint Jumbo halálát az okozta, hogy egy bébielefánt a síneken kóválygott, és Jumbo próbálta elterelni onnan, de egy érkező vonat végül mindkettőjüket elgázolta.
Barnum még az elefánt kimúlásából is pénzt csinált, a maradványait különböző helyszíneken állíttatta ki, majd a csontvázát odaajándékozta az Amerikai Természettudományi Múzeumnak, ahol máig megtalálható. Az állat szívét a Cornell Egyetem kapta, a tetemét pedig kitömték, és Barnum még két évig mutogatta Jumbo testét a nagyérdeműnek. Ezután a Tufts Egyetemnek adta a kitömött állatot, amely aztán odaveszett egy tűzben, a hamvait pedig sokáig egy mogyoróvajas üvegben tartották. Egyedül a farkát sikerült megmenteni, ami máig az egyetem tulajdona, és azóta Jumbo lett a Tufts Egyetem kabalaállata is.
Jumbo azon kevés állatok egyike, ami halála után több szobrot is kapott, például Londonban, a Tufts Egyetemen és St. Thomasban is. Az állatról könnyű- és komolyzenei dalokat írtak, és a jumbo szó szép lassan köznyelvivé vált, és a hatalmas szinonimájaként kezdték el használni az Egyesült Államokban. Az 1941-es Disney-mesét, a Dumbót is ez a történet ihlette, és sok átfedés van a fiktív és a valódi elefánt története között.
A tudomány azóta többször elővette Jumbo történetét, hátha megcáfolhatnak vagy éppen alátámaszthatnak bizonyos legendákat. Barnum azt állította, hogy négyméteres magasságával Jumbo a világ legnagyobb elefántja, ám sosem engedte senkinek, hogy rendesen megmérje és lefotózza az állatot. Az sem tiszta, hogyan is halt meg Jumbo, korábban ugyanis súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, és Barnum híres volt a túlzásairól, szóval a bébielefántot a saját élete árán megmentő Jumbo története azért kissé meredeknek hangzik.
Egy 2018-as dokumentumfilmben tudósok és kutatók vették elő újra Jumbo csontvázát, és megállapították, hogy az állat 3,2 méter magas volt, ami kevesebb, mint ahogyan állítottak róla, de így is 20 százalékkal nagyobb volt, mint a vele egykorú fajtársai. És akár jóval nagyobbra is nőhetett volna, mivel az afrikai elefántok mérete életük végéig növekszik, és ha az átlagos élettartamot nézzük, Jumbónak még legalább 16 éve volt hátra.
Azt is megállapították, hogy az elefánt szenvedéseinek fő oka a rossz élelmezése volt. Egy afrikai elefánt akár 300 kilogramm gallyat, levelet és kérget is megeszik a vadonban a szárazabb időszakokban, ehhez képest Jumbót fűvel, szénával és zabbal etették. Ez azért gond, mert a túl puha étrendje miatt nem tudta rendesen elkoptatni a fogait, így az új zápfogainak nem volt helyük rendesen kibújni. Egy afrikai elefánt ugyanis hat új fogkészletet növeszt magának élete során. Emiatt összevissza álltak a deformálódott fogai, ami elképesztő fájdalmakat okozhatott neki. Ráadásul az is kiderült, hogy szegény állatot halálra dolgoztathatták, mert 24 éves korához képest a csontjai és az ízületei egy 60 éves elefántéira hasonlítottak.
Nem véletlen, hogy a kimúlásának okait is megkérdőjelezik sokan. Barnum valószínűleg tudott arról, hogy Jumbónak már nincs túl sok hátra, ezért azt feltételezik, hogy szándékosan engedte az állatot a vonat elé. Egyesek szerint így akarta megspórolni az elaltatásának költségeit, mások szerint csak el akarta kerülni, hogy állatkínzással vádolják, amikor majd feltűnik másoknak, mennyire rossz állapotban van Jumbo.
Források: Nature of Things, Journal of Victorian Culture, Dusty Old Thing, Guardian
