2022. június 27. – 23:17
frissítve
„Rudnay főkapitány hasznos rendeletet adott ki az automobilhasználat szabályozására. E szerint minden automobil számot kap, miután egy műegyetemi tanár, az Automobil Klub egy tagjából és a főkapitányság egy kiküldöttjéből álló bizottság megvizsgálta” – írja 1901. június 11-i számában a Magyar Nemzet.
A rendelet – amelyet Egri József Négy keréken című 2001-es könyve (pdf) ismertet részletesebben – csaknem húsz pontban sorolta fel, milyen szabályokat kell betartaniuk a fővárosban autózóknak. A jogszabály ugyanis csak „Budapest székesfőváros területére” volt érvényes, a cikkben említett Rudnay főkapitány is a budapesti rendőrfőkapitány, Rudnay Béla volt. Egyebek mellett azt, hogy ne lépjék át a 10 km/órás – „széles és nem nagyforgalmú” utcákon 15 km/órás – sebességhatárt, illetve a nem budapestieknek azt is, hogy „csak akkor hajthatnak a fővárosban automobillal, ha a főkapitányságnál jelentkeznek”.
A cikk elején említett Magyar Nemzet-tudósítás volt az első olyan újságcikk, amely a magyarországi autók műszakivizsga-kötelezettségéről és rendszámozásáról számolt be. A néhány soros írás a lap 6. oldalán jelent meg, elfogott anarchistákról, öngyilkos mészárosról szóló cikkek és a „Mindenféle statisztika” című kishír után, ami érzékelteti, hogy a változás korántsem érintett tömegeket.
Hogy mennyire nem, azt jelzi: a fennmaradt feljegyzések szerint öt évvel később, 1906-ban még csak 351, rendszámmal ellátott autó volt forgalomban. A 351-es sorszámú automobil a magyar autós kultúra elterjesztésében komoly szerepet vállaló Törley József gyárának egyik teherautója volt (az első automobilok 1895-ben kerültek az országba, az első háromból kettő Törleyé volt).
Az első budapesti rendszámok kiosztása után kilenc évnek kellett eltelnie, hogy a magyarországi gépjárművek száma elérje az ezret. A Magyar Gépjárműnek egy, a magyar gépjárműkereskedelem-történetről szóló írása szerint 1910-ben hazánkban 937 személyautó és 110 teherautó volt forgalomban. Úgy tűnik, ennek a lélektani határnak az átlépése kellett ahhoz, hogy már ne csak Budapestre, hanem az ország egész területére érvényes szabályozást adjon ki „a gépjárművek közúti forgalmáról”.
Mutasd a rendszámod, megmondom, hol laksz
Az 57000/1910. számú rendelet sok más pont – például a műszaki vizsgáztatás és a forgalmi engedély kiadásának szabályai – mellett részletesen rendelkezett az ország teljes területére érvényes rendszámelőírásokról is.
A rendelettel egy területi alapú nyilvántartást teremtettek meg, amelynek alapja az volt, hogy a jármű tulajdonosa hol lakott vagy az autót hol használták. E szerint
- a budapesti rendszámok római számokkal kezdődtek, amik a kerületet jelölték;
- a fiumei térségben F betűvel kezdődtek a rendszámok;
- az ország megyéit tíz csoportra (kerületre) osztották, a különböző térségekben B, R, D, G, K, O, E, P, S és T betűket kaptak első helyen a rendszámok (például a budapesti kerületben (Esztergom, Fejér, Nógrád, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok és Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyékben, valamint Székesfehérváron és Kecskeméten) B betűvel kezdődtek.
A rendszámon a betűket, illetve a római számokat vörössel, míg az arab számokat feketével kellett feltüntetni, és előírták, hogy az autó elejére és hátuljára is kerüljön rendszám (a forgalomba még nem helyezett, forgalmi vizsga előtt álló autók átmeneti rendszáma Y-nal kezdődött). A magánhasználatú autók táblájának alapszíne fehér, a közhasználatúaké fekete volt.
A rendeletben arra nem találtunk szabályt, hogy a betűk után hány szám szerepelhetett a rendszámon, de a járműtörténeti feljegyzésekben mindenhol azt olvastuk, hogy három. Attól mondjuk aligha kellett félni 1910-ben, hogy a 10 + 2 kerületben bárhol probléma lesz abból, hogy az autók száma eléri az ezret – ahol erre lett volna esély, a fővárosban, ott a kerületi tagolással megelőzték ezt a gondot –, még 1915-ben is csak nagyjából 3000 jármű volt az országban. A felívelést a háború megtörte, a járműállomány 1926-ban se érte el a tízezret.
A rendszámszabályokat érdemben a trianoni békeszerződés után átdolgozták, illetve az 5397/1920. számú ME-rendelet előírta az ország területén lévő autók és motorkerékpárok bejelentését. Az államigazgatási, honvédségi, rendőrségi és egyéb hatósági járművek fekete alapon fehér betűkkel kiírt, számozott rendszámokat kaptak, a területkód viszont az ország karcsúsodásával párhuzamosan változott. A fővárosi Bp mellett B, D, E, M, O, P és S betűk jelölték az egyes körzeteket; a betűk többsége kapcsolódott a körzet központi nagyvárosához (a D-s rendszámok voltak a Debrecen térségiek, az M-esek a miskolciak, a P-sek a pécsiek, az S-esek a szegediek).
Jött a második betű
A rendszer területi logikáját változatlanul hagyva 1933-tól már nagyjából húsz rendszámkezdőbetű volt, a budapesti rendszámok kezdése B-re változott, a környékén lakók autóié C-re, a többi kezdőbetűt szintén igyekeztek egy-egy városhoz kötni, a Jászberény környéki autók rendszáma J-vel, a gyulaiaké G-vel kezdődött. Hiába, hogy a nagyobb körzeteket kisebbekre osztották, így sem lett volna elég variáció egyetlen kezdőbetűvel, így jöttek a két betűvel kezdődő rendszámok, a második betűk a latin ábécé szerinti sorrendben követték egymást.
1946: új korszak, új rendszámok
A második világháború káosza után 1946 elején megalakult az Országos Gépjárműügyi és Közúti Közlekedésrendészeti Bizottság, a közlekedési miniszter az addigitól eltérően megszüntette a rendszámok kiosztásában a területi logikát. Elrendelték a forgalomban lévő autók szemléjét, és mindenkinek új rendszámot adtak.
A személyautók, A-val, C-vel és E-vel kezdődő rendszámokat kaptak, fehér alapon fekete betűkkel és számokkal. Az állami autók, teherautók és buszok rendszámát fekete alapon fehér betűkkel és számokkal tüntették fel, de fekete alapon fehér betűs rendszámuk volt a taxiknak is, méghozzá J-vel kezdődők. Az, hogy egyszerűsödött a rendszer, és így kevesebb autónak adhattak ki rendszámot, nem jelentett nehézséget: míg a háború előtti utolsó teljes békeévben 19 000 személyautó volt forgalomban, 1947 elején csak alig több mint 7000.
1948-tól ismét jöttek a rendszámok elejére a második betűk, hogy végül tíz évvel később, 1958-ban bevezessék azt a rendszert, amit az Elvarázsolt dollár című Ötvös Csöpi-filmből így ismerhetünk: „betű-betű-szám-szám-kötőjel-szám-szám”. A rendszámtábla színe egységesen fehér volt fekete betűkkel, csak az 1970-es években vezették be bizonyos állami vállalatoknak az inverz, fekete alapon fehér betűs rendszámokat.
A rendszámokat ekkortól nem is területi alapon, de nem is abc sorrendben osztották ki. „A rendszáma szerint régebbi, mint a miénk, az övék PI-s, a mi Wartburgunk KN-s, de még tatám TJ-s Daciájánál is régebbi” – írtam egy, a nyolcvanas éveket felidéző írásomban. 1958-ban a C betűs rendszámokkal kezdődött a sorozat, ez 1969-re futott ki, 1970-ben jöttek az I-s rendszámok, de míg a C-s széria 11 évig kitartott, az I után már 1974-ben be kellett vezetni az U-val kezdődő rendszámokat. Ekkortól két, ritkábban három év elteltével jöttek az újabb betűk: 1977-ben a Z-s, 1979-ben a P-s, 1980-tól a T-s, 1982-től a K-s, 1985-től a G-s, 1987-től a D-s, 1989-től a J-s rendszámok. A helyzet ekkorra már olyan tarthatatlanná vált, hogy bár addig tiltották, 1990-ben engedélyezték a betűismétléses (DD, KK, JJ stb.) rendszámok kiosztását is.
A „kádári” rendszámok helyett 1990-től adták ki az újonnan forgalomba került autókra a mostani, három betű–három számos rendszámokat, de a korábbiakat még 1994-ig látni lehetett az utakon. A területi alapú kiosztáshoz sem akkor, sem a most júliustól érvényes újabb változtatással nem tértünk vissza, az 1990 óta használt rendszerben viszont legalább ábécésorrendben adják ki a rendszámokat. És bár ez a három–hármas rendszer sokkal több variációt tesz lehetővé, mint a kettő–négyes tett, ezt is le kell váltani – így jönnek júliustól a négy betűt és három számot tartalmazó rendszámok.
