A Ferrari gyárt olyan, egymilliárd forintba kerülő autót, amit a tulajdonosa nem akkor használ, amikor akar

Ferrari-tulajdonosnak lenni nem egyszerű dolog, sokan csak azért nem vágnak bele a dologba, hogy elkerüljék az állandó szörnyű nyűglődést. Az összes szerződésben benne van, hogy egy újonnan megvett Ferrarit nem lehet eladni az első évben, kötelező az autóval részt venni ilyen-olyan márkatalálkozókon, papíron nem szabad a gyártó által előírt színektől eltérőre festeni az autót, bizonyos autók megvételéhez már jó pár korábbi Ferrarival rendelkezni kell, és a legújabb ritkaságok esetében maga a gyár dönti el, kit „jutalmaz meg” azzal, hogy dollármilliókat költhet egy autóra, nem pusztán az számít tehát, kinek van elég pénze.

Van azonban ennek a Ferrari-diktatúrának egy abszolút külön szintje:

bizonyos Ferrari autókat ugyanis nemcsak megvenni, de még vezetni is csak a gyár külön engedélyével lehet.

A különleges sorozat nem más, mint a csak versenypályára engedélyezett XX, amelynek két legújabb darabja a 2005-ben bemutatott Ferrari FXX, illetve az utána következő, 2015-ös FXX-K, amikről (helytelenül) az a városi legenda is terjed, hogy a kivételesen szerencsések megvehetik ugyan, de soha nem vihetik haza, a Ferrari garázsában kell azokat tárolniuk.

Erre kapásból rácáfol Benjamin Sloss, a Google egyik alelnöke, aki a 30 millió dolláros, csak sárga autókból álló kollekciójában legalább két XX-szériás Ferrarit őriz a saját garázsában. Az egyik, az FXX-K, születésnapi ajándék volt Sloss feleségének, aki korábban autóversenyző volt, az alábbi képen pedig egy 599XX látható, ebből sincs sok:

Az tehát nem igaz, hogy az összes FXX-en óriási ló-tyúk hibridként kotlana a Ferrari, az viszont igen, hogy ezeket szigorúan csak a gyár engedélyével és felügyelete mellett lehet vezetni. Tehát oké, hogy az FXX-ből eladtak 30-at, az FXX-K-ból pedig 42-t, de nem úgy van, hogy az ember egy baráti ebéd után úgy dönt, hogy büszkeségből-hencegésből beröffenti a Ferrarit, és megy vele egy kört a kocsibehajtón.

A limitált darabszámban készült, közúti használatra semmilyen módon nem engedélyezett autók beindításához ugyanis kötelező, hogy jelen legyen a Ferrari által küldött szerelő és technikus, akik ellenőrzik, hogy minden rendben van-e az autóval, mielőtt beindítják.

Vagyis az FXX-eket csak versenypályákon, privát tesztnapokon lehet élvezni, addig marad a polírozás és a gyönyörködés. A Ferrari Enzo alapjaira épített FXX és a LaFerrariból továbbgondolt FXX-K egyébként tényleg nem való közútra. Előbbit egy 6,3 literes, 789 lóerős motor hajtja, a váltót pedig a Ferrari F1-kocsijában látható fejlesztések alapján rakták össze. A hibridmotoros FXX-K 1036 lóerős, és az elődjénél is több F1-technológiát építettek bele.

A modellből készült egy még durvább változat is FXX-K Evo néven a Ferrari 70. születésnapjára – ez lényegében egy új kasztni, amit a korábbi FXX-K-tulajdonosok vehetnek meg a kocsijukhoz, pont úgy, mint a Need For Speedben. A frissített verzió az FXX-K-hoz képest 23 százalékkal több leszorítóerőt generál, az utcai LaFerrarihoz képest pedig 75 százalékkal tud többet, ami már tényleg az a szint, amit utcán lényegében lehetetlen kiélvezni, és kár lenne ott elpocsékolni.

Ami a használatot illeti, a Ferrari hivatalos közlése szerint: „Az autók többségét Maranellóban, a Corse Clienti részlegben tárolják, de az ügyfelek otthon is szabadon birtokba vehetik őket. Kötelező azonban, hogy a Ferrari csapata teljeskörűen átnézze az autót, mielőtt az pályára kerülne bármilyen rendezvényen vagy privát tesztelésen. Bármikor, amikor az autó a pályára kerül, egy hivatalos Ferrari-eseményen vagy személyes tesztelésen, mindig ott van egy szerelő és egy technikus. Ő végzi el a teljes ellenőrzést, amikor az autó megérkezik az említett pályára.”