Vadabbnál vadabb összeesküvés-elméletek kötődnek a Csernobil mellett, a semmi közepén rozsdásodó 150 méteres fémszerkezethez

Csernobil neve, illetve az ott 1986. április 26-án történt katasztrófa története alighanem mindenkinek ismerős, ha máshonnan nem, legalább az HBO és a Sky UK 2019-es, kiváló sorozatából. Legalább ennyire ismert a felrobbant atomerőmű-blokk köré emelt szarkofág is -egy másik, közvetlenül Csernobil szomszédságában található hatalmas fémszerkezet viszont meglepően kevés figyelmet kap.

Ez a 900 méter hosszú, 150 méter magas korai rakéta-előrejelző rendszer, a Duga,

vagy ahogy az általa kiadott kattogó rádiójel miatt becézni szokták, orosz fakopáncs. De ha már belekezdtünk a névadásokba, a duga, vagy oroszul Дуга́ egyébként ívet jelent.

A radarrendszer valójában két óriási ernyőből áll, a nagyobbik 700 méter széles és 150 méter magas, a közvetlenül mellette álló kisebbik 90 méter magas és nem egész 200 méter széles. A rendszerhez vevőantennák is csatlakoztak, ezek a belarusz-ukrán határ közelében található Ljubecs–1 katonai bázison találhatóak.

A radarrendszer a csernobili katasztrófa miatt csak egy évtizedig működött, 1986-ban üzemen kívül helyezték, ám mivel egy katonai bázison található, a mai napig a hadsereg őrizete alatt áll. Az objektum katonai mivolta miatt egyébként a térképen nagyon sokáig használaton kívüli úttörőtáborként volt feltüntetve a terület, ami azért is vicces, mert a hatalmas radarernyőket tiszta időben a 10 km-re található Pripjaty városából is simán látni lehetett – bár túl sok személyes tapasztalatom nincs úttörőtáborokkal, úgy képzelem, nem soknak a közepén állt 150 méter magas fémszerkezet.

Szintén a titkolózáshoz kapcsolódik a legenda, miszerint Phil Donahue, az egyik első amerikai újságíró, akit beengedtek Csernobil közelébe a katasztrófa után, azt a választ kapta, amikor idegenvezetőjét a hatalmas fémszerkezetről kérdezte, hogy egy befejezetlen szállodát lát.

Fal az erdő közepén

A Duga távolról nézve úgy néz ki, mint egy, a semmiben kezdődő és a semmiben hamar véget is érő kerítés az erdő közepén. Közelebbről szemügyre véve viszont már látszik, hogy a radarernyőket antennák és turbinák százai alkotják.

Sokáig persze senki nem vehette szemügyre közelebbről, de 2013-tól kezdve Csernobillal (és Pripjattyal) együtt látogathatóvá vált szervezett keretek között. Aki eljut ide, a katasztrófa után sietve elvégzett kitelepítés nyomait találja, ahogy Pripjatyban. Mindenütt ottfelejtett járművek, acélhordók, törött elektronikai eszközök és fémhulladékok találhatók a nagy magányban rozsdásodó radar mellett. Mindebből pedig rengeteg van, a radar működtetésére ugyanis egy kisebb várost építettek, hogy legyen hol (titokban) laknia a nagyjából ezer dolgozónak.

A kísérleti Duga-1, és utána Csernobil és Homjel körzetében 1976-ban szolgálatba álló Duga-2, szovjet horizonton túli radar alapvető feladata az Egyesült Államok területén történő rakétaindítások felderítése volt. Ezt a feladatot a felső légkörben, az ionoszféráról visszaverődő hullámokat figyelve látta el. Az ionoszférán visszapattanó rádiójeleknek köszönhetően, a Föld görbületét kihasználva a mai Ukrajna területéről simán meg tudtak figyelni az Egyesült Államok északi részén, Kanada közeléből indított, atomtöltettel felszerelt rakétákat. Illetve tudtak volna, de szerencsére sosem fajult ilyen rakétaindításig a hidegháború.

Egy ilyen támadás esetén a rakéta indítása után két-három perccel észlelni tudták volna a támadást, hogy megfelelő válaszlépést indítsanak. Az akkoriban használt amerikai rakéták nagyjából 30 perc alatt érték volna el a Szovjetuniót. Erről a radarrendszer korábbi parancsnoka, Vladimir Muszijec beszélt a legtöbbet, például az orosz fakopáncsról készült 2015-ös The Russian Woodpecker című dokumentumfilmben. A filmben elég hosszan foglalkoznak egyébként azzal a meglehetősen vad összeesküvés-elmélettel, miszerint az egész csernobili katasztrófát azért rendezték meg, hogy azzal leplezzék a szupertitkos katonai radarrendszer tervezési hibáit, és ne emiatt, hanem az atomkatasztrófa miatt kelljen szolgálaton kívül helyezni. Ebből persze semmi nem igaz.

Nyugaton ehhez képest egészen más, de nem kevésbé vad elméletek születtek. Mivel csak a radartól származó, fakopáncsra emlékeztető rádiójelet tudták érzékelni – de azt még a Csendes-óceánnál is fogni lehetett –, Amerikában azt találgatták, mi célja lehet a titokzatos jelnek. Ők arra jutottak, hogy talán valami titkos szovjet agykontroll-kísérlettel lehet dolguk, ami természetesen a hidegháborús paranoia szüleménye volt.

A Duga-2 helye és funkciója sokáig tényleg titkos volt, akkor is, ha a világszerte fogható kopogó rádiójel elárulta a létezését. Ez a rádiójel pedig nemcsak fogható volt, de komoly interferenciát is jelentett mind a Szovjetunióban, mind azon kívül. A már említett dokumentumfilmben a Duga parancsnokhelyettese arról beszél, hogy az első beállításoknál még az SOS-jelekbe is bezavart a rendszer, úgyhogy frekvenciát váltottak. Ekkor viszont a sarki fény jelentett gondot – a rádiójelek nem tudtak áthatolni ezen, vagyis a Duga nem tudta ellátni a feladatát, Amerika megfigyelését. Más, szintén a projekten dolgozó korábbi szovjet tisztek szerint viszont nem volt egyértelműen kudarcra ítélve a rendszer, ami a tervek szerint 1986 szeptemberében harci készültségbe állt volna, csak épp közbeszólt az atomkatasztrófa.