1927. január 8-án egy fiatal katona közel fél órán át küzdött Szolnokon a jeges vízben, hogy kimentsen két beszakadt korcsolyázót. Őket sikerült kihúzni, de Hanzély Pál végül elmerült, és már csak holtan került elő. Hősiessége bejárta a sajtót, és az első világháború után megcsonkított Magyarországon kapóra is jött egy ilyen példakép.
Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, amelyben az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.
Mivel sok más városhoz hasonlóan Szolnoknak sem volt jégpályája, a korcsolyázók a befagyott természetes vizeket keresték fel telente. Az alföldi város kedvelt korcsolyázóterepei közé tartoztak azok a kubik- és bányagödrök is, amelyek a csendőr- és honvédlaktanyák között terpeszkedtek. A korcsolyázásra kijelölt felületet két részre osztották, az egyik területet a sekélyebb víz fölött jelölték ki, itt elvileg veszélytelenebb volt tartózkodni, a másikat pedig a mély víznél. 1927. január 8-án délután egy négytagú társaság ez utóbbit választotta. A jég viszont nem volt még elég vastag, a 19 éves Oreskó Sári és vőlegénye, Herbst Jenő alatt beszakadt. Megpróbáltak kievickélni, de folyamatosan letörtek alattuk a jégdarabok, amelyekbe bele akartak kapaszkodni.
„Elkeseredetten küzdöttek a folyton sokasodó jégtömbök között, de segélykiáltásaikra néhány pillanatig senki sem mert segítségükre sietni, mert a vékony jégtáblák nem bírták volna el az emberek súlyát” – írta részletes beszámolójában a Kis Ujság.
Különb dolgokat is átéltem már
A bajbajutottak segélykiáltását a másik részen korcsolyázó Hanzély Pál hallotta meg, és azonnal a lék felé indult. A vele lévő Lemberkovits Antal figyelmeztetni próbálta, hogy nincs esélye segíteni, és ő is odaveszhet, de katonatársa nem hallgatott rá, a jeges vízbe ugrott. A beszámolók szerint ekkorra Herbst feje és lába két jégtábla közé szorult, Oreskó pedig hasztalan próbált kikapaszkodni a jég szélére.
A baleset hírére a laktanyákból harminc embert vezényeltek ki, a tűzoltók, mentők is kivonultak, és természetesen a nép is összefutott a jég szélén. Hanzélyéket rudakkal, kötelekkel próbálták meg kihúzni, de mind rövidnek bizonyult, a lékhez pedig nem lehetett eljutni, mert tört a lábak alatt a jég.
„Hanzély főhadnagy azonban rettenetes helyzetében sem veszítette el bátorságát, jókedvét és lélekjelenlétét, az utolsó percig a legnagyobb nyugalommal küzdött és amikor látta a parton állók kétségbeesett izgatottságát, vidáman bátorította őket. »Ne féltsetek, bírom én akármeddig, különb dolgokon is átestem már.«️ Pár pillanat múlva egy kétségbeesett utolsó erőfeszítéssel föltaszitotta a jégtáblára az alélt Oreskó Sárit és megragadta a kötelet, mely végre elég hosszú volt, hogy a jég széléig érjen. Arcán mégegyszer földerült a mosoly, a parton álló száz meg száz ember megkönnyebbülten lélekzett föl. Ekkor azonban Hanzély főhadnagy csuklója köré csavarta a kötelet és élesen fölkiáltott: »Isten segits!«️ És elmerült” – írta a Kis Ujság, amelynek riportere elsőre mintha mesebelivé színezte volna a történetet.
Dankó Antal őrvezető egy derekára kötött kötéllel a vízbe ugrott, hogy kimentse Hanzélyt, de inkább őt kellett menteni, mert rögtön görcsöket kapott. Végül egy vízre, jégre tett tiszai csónakba húzták be Dankót, Oreskót és Herbstet. Hanzélyt csak egy órával később találták meg a feltört jég alatt, mert elsodorta a víz. Az orvosok megállapították, hogy a jeges vízben fél órán át küzdő
„Hanzély főhadnagyot, akinek arca még a halálban is mosolyog, szívszélhűdés ölte meg”.
A Nemzeti Ujság még egy mozzanattal kiegészítette a mentés sztoriját. A lap szerint Hanzély első elmerülése után még egyszer fölbukkant, és egy a csónakból felé nyújtott csáklya után kapott. Nem tudott megkapaszkodni, és egy újabb Isten, segíts! kiáltással elmerült.
Horthy is kitüntette a mártír katonát
A Ludovikáról alig fél éve kikerült, 22 éves főhadnagyot a szolnoki laktanyában ravatalozták föl, ahol ezrek rótták le kegyeletüket, a város minden rendű és rangú polgára látni akarta. A holttestet másnap Budapestre szállították, majd főtisztek jelenlétében katonai pompával eltemették a Farkasréti temetőben, míg Horthy Miklós kormányzó posztumusz katonai érdemérmet (Signum Laudis) és életmentési érmet adományozott Hanzélynek. (Mai szemmel nézve különös, hogy ekkoriban Horthyt a lapok szinte csak kormányzóként emlegették, a nevét le sem írták.)
Hanzély önfeláldozó tette kétségkívül elismerést érdemelt, de arra is felhasználták, hogy erősítsék vele ebben a korszakban természetesnek vett irredentizmust és nacionalizmust. Csak néhány évvel vagyunk a trianoni döntés után, az államhatalom részéről is elvárás volt, hogy minden olyan lehetőséget ki kell használni, ami a magyarság nagyságát, különlegességét hangsúlyozza. Hanzély katona volta pedig még jobban mutatott, hiszen a bajtársiasságra, tiszti etikára is lehetett hivatkozni a militáns Magyarországon. A főhadnagy halála után számos, pátosszal és nacionalista szólamokkal átitatott publicisztika jelent meg.
„Hanzély Pál megérdemli, hogy az egész világ fölfigyeljen hős tettére és nemzete büszkén tekintsen e klasszikus magyar cselekedetre. Mert ez az ifjú katonatiszt magyar volt minden csepp vérében, ragyogó lelkének egész tartalmában, bátorságában, kötelességtudásában, gondolkozásának nemes szárnyalásában, tettrekész hősiességében és magyar volt mosolygó halálában is. Ha nem vinné el a hír nevét és származását, fenséges elmúlásának módja, mindenütt a világon azt hirdetné, hogy ez a hős: magyar volt!” – írta például a 8 Órai Újság.
Erre a vezércikkre reagált dicsérő sorokkal Csáky-Pallavicini Hippolyt őrgróf, aki még tovább heroizálta Hanzély tettét, amit az egész nemzetre kivetített: „bár kiáltanátok világgá a sajtó hasábjairól, feltűnő helyen és öklömnyi betűkkel mindazt, ami nálunk klasszikus cselekedetekben nap-nap után megtörténik. Értesítenétek hasonló esetek kapcsán folyton folyvást a művelt nyugat nemzeteit arról, hogy mily példátlan fényben ragyog a magyar lélek tartalma!”
A főhadnagy neve halála után pár nappal egy perben is előkerült. Egy villamosellenőr és az őt megverő csendőr ügyét tárgyalták. A csendőrfőhadnagy becsületsértésre hivatkozott, mint indíték, de vádlója szerint „a tiszti becsületet inkább a Hanzély Pálok védelmezik meg, akik életük kockáztatásával teljesítik emberi és polgári kötelességeiket.”
Hanzély emléke ma is él
Hanzélyt nemcsak ikonként, hanem egy tragikus sorsú család tagjaként is bemutatták a sajtóban. A családja német eredetű, a felvidéki mánták közé tartozott, szüleivel Dobsinán éltek. Amikor 1919-ben bevonultak a csehszlovák csapatok az akkor még Magyarországhoz tartozó bányavárosba, túszként foglyul ejtették Hanzély Pál apját, Hanzély Lászlót. A város főügyészét, Hanzély Lászlót börtönbe vetették, ahol tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Nagyobbik fia, János is a Ludovika katonai akadémiáján tanult, már közeledett a tisztté avatása, amikor egy gyakorlat közben megsérült, és elvitte a tetanuszfertőzés.
A kisebbik fiú életmentő tettéről nem feledkeztek meg, a tragikus eset után egy évvel a szolnoki városi tanács úgy döntött, hogy a katona márványtáblát kap és utcát neveznek el róla, míg a honvédség egy síremlék felállítására indított gyűjtést. Mindez meg is valósult, 1932-ben leleplezték Hanzély emléktábláját Szolnokon, utcát is kapott, a Farkasréti temetőben pedig nagyszabású emlékművet állítottak fel tiszteletére. Szolnokon ma is van Hanzély Pál utca, igaz, 1972-ben átkeresztelték, és a marxista filozófus Sándor Pál nevét vette fel. Érdekes, hogy a kommunisták átnevezési hulláma korábban nem érintette a Horthy-korszakkal is kapcsolatba hozható utcát.
Ma újra van Hanzély Pál utca Szolnokon, ha nem is ott, ahol az eredeti volt, és a katona hősiessége is a helyére kerül. A honvédség minden évben megemlékezik egykori főhadnagyáról.
Cikkünk az Arcanum támogatásával készült.
