A második világháborús bombázás, amit a németek Nagaszakijaként is emlegetnek

2021. október 31. – 06:46

A második világháborús bombázás, amit a németek Nagaszakijaként is emlegetnek
Hamburg a légitámadás után, 1943 szeptemberében – Fotó: Galerie Bilderwelt / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

1943 júliusában a szövetséges erők egy minden korábbinál nagyobb légitámadást indítottak a német háborús gépezet egyik legfőbb támogatását jelentő Hamburg ellen. A nyolc napon és hét éjjelen át tartó, lényegében folyamatos bombázás fordulópont volt a szövetségesek hadviselésében azzal, hogy először támadták szándékosan a civil lakosságot a morál csökkentése céljából. A város jelentős részét elpusztító támadás a történelem első városi tűzviharját is létrehozta – a 240 km/h-s, 800 fokos szélben még az aszfalt is megolvadt.

Ha második világháborús németországi bombázásról van szó, a legtöbbeknek alighanem először Drezda bombázása jut eszébe. Joggal, hiszen az 1945. február 13–15. közötti támadáshullámokban – a leginkább elfogadott becslések szerint – nagyjából 25 ezren vesztették életüket, a belvárost érintő szőnyegbombázás pedig a mai napig vita tárgya, lévén Drezdában nem volt katonai infrastruktúra, csak a Zeissnek voltak ott optikai gyárai.

A drezdai támadás nem az első szőnyegbombázás volt, amit a szövetséges erők német területen végrehajtottak – az első próbálkozásuk bő másfél évvel korábban még a drezdainál is súlyosabb volt.

Kellett valami új

A Hamburg jelentős részét elpusztító, egyhetes szőnyegbombázás persze nem a semmiből jött. Részben a földrajzi adottságok miatt, de a brit (és amerikai) bombatámadások egyáltalán nem voltak hatékonyak a német célpontok ellen. Jól példázza a háború borzalmait, hogy 1941-ben az emberi életet teljesen számokká változtatva úgy kalkuláltak, hogy öttonnányi bombára volt szükség egy német élet kioltásához, a támadások ráadásul jelentős veszteségekkel jártak szövetséges oldalon is: nagyjából ugyanannyi embert vesztettek a lelőtt repülőgépek miatt, mint ahányat megöltek a bombázással.

1943-ra kezdett világossá válni, hogy a nappali bombázások túl nagy kockázatot jelentenek a német légvédelem hatékonysága miatt. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy Angliától elég messze voltak a német célpontok, a vadászgépek nem tudták elkísérni és megvédeni a bombázókat, amik ráadásul elég rövid ideig tudtak csak bombákat szórni a célpontokra. Ezzel szemben a németek francia területről felszállva sokkal jobb helyzetből támadhatták az angol célpontokat, ahogy azt a London elleni, Blitz néven említett 1940-és és 1941-es támadások is mutatták.

A Gomorrah hadműveletben 1943. július 27-én éjszaka lerombolt épületek Hamburg Eilbek városrészében – Fotó: Dowd J (Fg Off) / Royal Air Force
A Gomorrah hadműveletben 1943. július 27-én éjszaka lerombolt épületek Hamburg Eilbek városrészében – Fotó: Dowd J (Fg Off) / Royal Air Force

A szövetséges oldalon sokáig visszataszítónak találták a civilek elleni támadásokat, Winston Churchill maga is hevesen utasította vissza Lord Kitchener felvetését, miszerint saját módszerükkel kellene visszavágni a németeknek a Blitzért. 1943-ra viszont ez megváltozott az egyre jobban elhúzódó, egyre több áldozatot követelő háborúban, főleg, hogy az éjszakai bombázások sem hoztak eredményt a teljes sötétségbe burkolódzó német területen – egy belső jelentés szerint csak minden ötödik brit bombázónak sikerült az eredeti célpont 8 km-es közelében ledobnia a bombáit.

Nemcsak Hitler és a német hadsereg, hanem a német morál lett az ellenség

A kifejezetten katonai vagy infrastrukturális célpontok támadása helyett átváltottak a szőnyegbombázásra, amivel egyszerre nagyobb területeket vettek célba. Míg korábban, mondjuk, egy gyár, egy stratégiai jelentőségű híd vagy útvonal volt a célpont, addig az új szemlélet szerint a gyár munkásainak otthonait vették célba. Részben saját tapasztalataikra alapozva, London bombázása során ugyanis úgy találták, hogy azok a munkások, akiknek a házát találat érte, másnap kisebb eséllyel mentek be dolgozni. Szintén a londoni pusztítást látva döntöttek úgy, hogy a hagyományos bombák mellett gyújtóbombákat is bevetnek.

Utóbbiakhoz külön teszteket is végeztek, hogy a lehető legnagyobb pusztítást tudjanak végezni velük. A cél az volt, hogy úgy indítsanak tüzet, hogy az folyamatosan, nagy területen terjedni tudjon, főleg a száraz időjárási körülményekre és más tényezőkre építve, abban a reményben, hogy túlterhelik a tűzoltókat, és így minél nagyobb területet tudnak lángba borítani.

Mindezek után már csak egy megfelelő célpont kellett a szövetségeseknek az új taktika bevezetéséhez. Churchill és az amerikai elnök Franklin D. Roosevelt is titkon azt remélte, hogy elég lesz pár, a korábbiakhoz mérten példátlan támadás, és akár véget is érhet a háború. Ugyanezt az elvet látjuk majd később érvényesülni a Hirosimára és Nagaszakira 1945-ben ledobott két atombomba bevetésével, amik a pusztító szőnyegbombázással ellentétben valóban hozzájárultak a háború befejezéséhez.

A Gomorrah hadművelet

Az elrettentő csapásra készülő szövetségesek kellően nagy és kellően fontos célpontot néztek ki maguknak Hamburgban. Hamburg ekkoriban (is már) a második legnagyobb német város volt, kikötője Európán belül és azon kívül is óriási jelentőséggel bírt, lényegében a kontinentális Európa legnagyobb vízi kereskedelmi pontja volt. A város 1,5 millió lakosa jelentős mértékben hozzájárult a német hadigépezet ellátásához, többek között a hírhedt tengeralattjárók, illetve számos más (hadi)hajó is Hamburgban készült.

Igen ám, de Hamburg nem volt egyszerű célpont, a várost ugyanis egy sor hatalmas légvédelmi ágyú védte, így a Biblia kénköves és tüzes esővel elpusztított városáról, Gomorráról elnevezett hadművelethez kellett még egy trükk a radarok átverésére. Ehhez Joan Curran brit tudós ötletét hívták segítségül. Curran rájött, hogy ha vékony alumíniumréteggel borított papírcsíkokat szórnak a levegőbe, sikerrel zavarják meg a radart.

A Royal Air Force által végrehajtott hadműveletben megrongálódott épületek 1943 júliusában – Fotó: Keystone; Imperial War Museums / Getty Images
A Royal Air Force által végrehajtott hadműveletben megrongálódott épületek 1943 júliusában – Fotó: Keystone; Imperial War Museums / Getty Images

Amikor ez is készen állt a bevetésre, 1943. július 24. hajnalán, egy órakor ledobták az első bombákat Hamburg fölött. Az éjszakai bombázásokat a britek, a nappaliakat az amerikaiak vezették, a szokatlanul száraz nyárban teljesen kiszikkadt Hamburgban pedig már a bombázás első napján kitört a káosz.

Tűzvihar tombolt a városban

Az egyhetes folyamatos légitámadás július 27-én csúcsosodott ki. Feljegyzések szerint aznap összesen 2326 tonnányi bombát dobtak le a városra, és csak aznap nagyjából 20 ezer ember vesztette életét – mindkét szám kiemelkedik a második világháborús légitámadások listájában, bármely országot nézve. A második legtöbb bombát 1942 májusában Kölnre dobták le 1455 tonnával, míg az egy támadás miatti legtöbb áldozatot Londonban jegyezték fel 1941. május 10-én, akkor 1436-an haltak meg.

A városban óriási tűz tombolt, a hő hatására kerekedett szél sebessége elérte a 240 km/h-t, a hőmérséklete pedig a 800 fokot, amitől helyenként az aszfalt és az üveg is olvadásnak indult. A tűz miatt nagy sebességgel felfelé áramló levegő szó szerint kiszippantotta a pincékből és óvóhelyekről az oxigént, ahol fuldokolni kezdtek az oda menekülő emberek.

Aki kimenekült az utcára, még szörnyűbb körülmények között találta magát. Túlélők beszámolója alapján a városi környezetben először megfigyelt tűzviharban élő fáklyává változtak az emberek, a szél ereje miatt sokan nem bírtak megállni a lábukon, a fedezékbe menekülő gyerekeket pedig fel-felkapta egy nagyobb széllökés. A bombázásban részt vevő pilóták elmondása alapján 6000 méter magas füstoszlop tornyosult az égő, izzó romok fölé.

Mire egy héttel a támadás megkezdése után kialudtak a lángok, korábban soha nem látott pusztítás nyomai maradtak hátra. A hét nap alatt összesen 9000 tonna bombát dobtak le a városra, ahol legalább 37 ezer ember vesztette életét, további 180 ezer ember pedig megsérült. A város lakóépületeinek 60%-a teljesen megsemmisült, vagy legalábbis a falain kívül semmi nem maradt belőlük. Feljegyzések szerint a város 524 nagyobb üzeméből 183, a 9068 kisebb gyárból 4118 megsemmisült. További 580 ipari vállalat és fegyvergyár, 2632 üzlet, 379 irodaépület, 24 kórház, 277 iskola, illetve 257 kormányzati vagy a náci párthoz kötődő épület lett a lángok és a bombázás áldozata.

A következő napokban, augusztus elején rengetegen menekültek el a városból, a helyükre koncentrációs táborokból vezényeltek ki foglyokat a romok eltakarítására és az áldozatok eltemetésére.

A pusztítás mértékét Nagy-Britanniában előszeretettel London bombázásához hasonlítják, de valójában az egyhetes támadás okozta károk sokkal közelebb állnak a Hirosimában és Nagaszakiban látott pusztításhoz, mint bármelyik másik második világháborús eseményhez.

Légi felvételen a támadás 1943. augusztus 2-án – Fotó: SSPL / Getty Images
Légi felvételen a támadás 1943. augusztus 2-án – Fotó: SSPL / Getty Images

Nem lett meg a várt hatása

Hiába várta Churchill és Roosevelt Hamburg porig bombázásától, hogy a németeket kapitulálásra készteti majd, ez nem következett be. Bár későbbi feljegyzések és náci tisztek által tett vallomások szerint Hitler maga is aggódott, hogy több hasonló mértékű légitámadás meghátrálásra késztetheti őket.

A város viszonylag gyorsan talpra állt, már ami a hadiüzemeket illeti. A hamburgi létesítmények túl fontosak voltak ahhoz, hogy veszni hagyják őket, így – bár komoly civil szenvedés árán, de – 1944 elejére a legfontosabb üzemeket, elsősorban a fegyvergyárakat újjáépítették. A város tömegközlekedése viszont hosszú ideig nem állt helyre.

A kikötővel szomszédos Hammerbrook negyed, ahol a kikötői munkások túlnyomó többsége lakott, lakónegyed helyett kereskedelmi városrészként épült újjá, hasonlóan Rothenburgsorthoz.

Források: National Geographic | BBC

Lepj meg minket karácsonyra!

Legyél a rendszeres támogatónk!

A Telex csak tőled függ.

Támogatom