1854. május 8-án egy szedett-vedett zsoldoscsapat közelített a mexikói–amerikai határhoz San Diegótól délre. Az amerikai oldalon katonák vártak rájuk, hogy azonnal letartóztathassák őket, amint átlépik a két országot elválasztó vonalat. Ám mielőtt ez megtörtént volna, egy csapat mexikói harcos állta a zsoldosok útját, és lefegyverezték őket. Az amerikai katonák csak távolról figyelték az eseményeket, nem avatkoztak be a mexikói területen zajló csatába. Akik aznap vissza akartak térni az Egyesült Államokba, egy olyan hódító haderő maradványai voltak, akik hónapokkal ezelőtt megszállták Mexikó egy részét, ahol saját köztársaságot kiáltottak ki.
A vezetőjük William Walker volt, aki a következő évben már egy sokkal sikeresebb inváziót vezetett Nicaraguában, ahol rövid ideig még diktátor is vált belőle. A Walkerhez hasonló „filibusterek”, vagyis az amerikai kormány jóváhagyása nélkül hódító és fosztogató kalandorok nemritkán valamelyik déli államból származtak, és a rabszolgaságot az általuk elfoglalt területekre is ki akarták terjeszteni. Ezzel csak még tovább fokozták az északi és a déli államok közötti feszültséget, amely végül 1861-ben az amerikai polgárháború kitöréséhez vezetett.
Orvos, ügyvéd, újságíró és hódító
Walker 1824. május 8-án született Tennessee állam fővárosában, Nashville-ben. Fiatal korában jogi és orvosi diplomát szerzett, rövid ideig ügyvédként és orvosként is praktizált, de aztán hivatást váltott, és az újságírással kezdett el foglalkozni. Az 1840-es években Louisianába költözött, ahol a New Orleans Crescent című lap szerkesztője és társtulajdonosa lett. Ekkoriban ismerkedett meg a John L. O'Sullivan újságíró és demokrata párti politikus nevéhez fűződő „manifest destiny” (nyilvánvaló elrendelés) kifejezéssel és ideológiával, ami röviden összefoglalva azt hirdette, hogy az Egyesült Államok küldetése az egész észak-amerikai kontinens meghódítása. A fehér felsőbbrendűség eszméjéből táplálkozó elképzelés szerint az indiánok és spanyol ajkúak lakta területeket is angolszász telepesekkel kell „civilizálni”.
A mexikói–amerikai háborút 1848-ban lezáró Guadalupe Hidalgó-i békeszerződés Mexikó akkori területének több mint felét, egymillió négyzetkilométernél is nagyobb területet engedett át a győztes Egyesült Államoknak. Mivel a legyőzött mexikói kormánynak sem elég embere, sem elég forrása nem volt ahhoz, hogy az újonnan meghúzott határtól délre fekvő, ritkán lakott területeket az ellenőrzése alatt tartsa, így egyfajta senki földjévé vált a vidék. A kialakult helyzetben többen is meglátták a vagyonszerzés lehetőségét. Köztük volt az időközben Kaliforniába települt Walker is, aki 1852 elején többekkel szövetkezve engedélyt kért a mexikói kormánytól, hogy egy bányásztelepülést hozhassanak létre Sonora államban. A tervük nem jött össze, a mexikói kormány nem adott engedélyt a városalapításra. Walker ekkor úgy döntött, hogy ha törvényes úton nem sikerült érvényt szereznie az akaratának, akkor katonákkal fogja megszállni a területet.
„Walker romantikusan gondolkodott, meg akarta védeni a telepeseket, és civilizálni akarta ezt a területet. Egyfajta altruista figurának képzelte magát, de eközben birodalmi álmokat is dédelgetett. Lényegében meglátott egy hatalmi vákuumot, és megpróbált betörni oda” – mondta Scott Martelle, a Los Angeles Times újságírója, aki könyvet írt Walkerről és a „hódításairól”.
A Sonorai Köztársaság felemelkedése és bukása
Az aranyláz ekkoriban sok szerencselovagot vonzott a nyugati partra, de az amerikai álmot már ekkor is csak kevesen tudták megvalósítani, a hoppon maradók pedig a következő, gazdagodást ígérő lehetőségre várták. Walker az ilyen figurák között kezdett zsoldosokat toborozni, akiket földszerzési lehetőséggel kecsegtetett. Hamar összegyűjtött néhány tucat embert az úthoz, csakhogy az amerikai kormány nem nézte jó szemmel az ilyesféle paramilitáris szervezkedéseket. Ethan A. Hitchcock tábornok utasította a katonáit, hogy foglalják le a Walker által az expedícióhoz előkészített hajót. Walker azonban nem adta fel, titokban talált egy másik hajót, és 45 zsoldossal a fedélzeten, az éj leple alatt kihajózott a San Francisco-öbölből. Nagyjából két héttel később, 1853 októberében partra szállt a Kaliforniai-félsziget déli csücskén, Cabo San Lucasban, ahonnan aztán hódító útra indultak.
November elejére elfoglalták La Pazt, a mexikói Baja California állam fővárosát, és kikiáltották az Alsó-Kaliforniai Köztársaságot, Walker pedig a de facto állam elnökének nevezte ki magát.
Az invázió mind a mexikói, mind az amerikai kormányt feldühítette, de az amerikai közvélemény Walker pártján állt. Lelkes zsoldosok indultak el délre, hogy csatlakozzanak a seregéhez, ami januárra már 300 fősre duzzadt. Ekkor a szomszédos Sonora állam egy részét is megszállták, és a „birodalmukat” Sonorai Köztársaságra keresztelték át. Az államban nem a kaliforniai, hanem a louisianai törvényeket vezették be, így többek között a rabszolgaságot is engedélyezték a területen.
Ugyanakkor a kezdeti lelkesedés nem pótolta az ellátmány hiányát, és Walker gyenge vezetői képességeit sem. Annak ellenére, hogy semmilyen katonai végzettséggel nem rendelkezett, Walker azt gondolta magáról, hogy egy született tábornok, de valójában fogalma sem volt arról, hogy mit is csinál. Az egyik első lépésük például az volt, hogy lerohantak és kifosztottak egy helyi farmot, ahonnan lovakat és élelmiszert zsákmányoltak. A dühös mexikói gazdák persze összefogtak ellenük, és elkezdték kiszorítani a betolakodókat. Eközben Walker hajójának kapitánya úgy döntött, hogy ott hagyja Walkeréket, így a Sonorai Köztársaság elnöke és katonái magukra maradtak az ellenséges területen.
1854 kora tavaszára a serege kezdett szétesni, az emberek elfordultak tőle, a katonák tömegesen dezertáltak. Májusra olyan kevesen maradtak, hogy Walker kénytelen volt feladni a hódító tervét. A sereg maradékával, 30-40 zsoldossal az amerikai határ felé kezdtek el menetelni, keresztül a sivatagon. A mexikói ellenállókkal folytatott határ menti harc után megadták magukat az amerikai katonáknak. Így ért véget Walker első expedíciója.
San Franciscóban bíróság elé állították, mert megsértette az 1818-ban elfogadott semlegességi törvényt, amely megtiltotta az amerikai földről indított támadásokat olyan országok ellen, amelyekkel az Egyesült Államok békében állt. Walker a védekezésében a Monroe-elvre és a fehér felsőbbrendűségre is hivatkozott, amivel nemcsak a közvéleményt, de az esküdtszék tagjait is megnyerte magának, nyolc percig tartó tanácskozás után felmentették.
A nicaraguai kaland
A mexikói kudarc nem szegte a hódító kedvét, és egy éven belül már a nicaraguai polgárháború kellős közepébe vetette magát. Nicaragua 1838-ban vívta ki a teljes függetlenségét, ami után hosszú évtizedekig a liberális és a konzervatív elit harcáról szólt az ország történelme. A véget nem érő rivalizálás gyakran fajult polgárháborúig. A legsúlyosabb konfliktus 1853-ban kezdődött, amikor a liberális párt jelöltje, Francisco Castellón csalással vádolta meg az elnökválasztáson győztes konzervatív Fruto Chamorrót.
Walker a liberálisok hívására szállt be a háborúba, az Amerikai Falanxnak nevezett zsoldoscsapatával 1855. június 1-jén szállt partra Nicaraguában. A több száz fős amerikai–nicaraguai egyesített haderő élén októberre elfoglalta a konzervatívok központját, Granada városát. Mivel Walker volt a nicaraguai fegyveres erők főparancsnoka, ezzel tulajdonképpen ő lett az ország teljhatalmú vezetője. Ennyi azonban nem volt elég, 1856 nyarán választást íratott ki, amit nem egészen tiszta körülmények között megnyert, és így formálisan is ő lett a közép-amerikai ország első számú vezetője. Az Egyesült Államok akkori elnöke, a demokrata Franklin Pierce is elismerte Walkert Nicaragua törvényes elnökének.
Walker a spanyol helyett az angolt tette meg a hivatalos nyelvnek, és a rabszolgaságot is visszaállította. Kormányzása alatt belföldön és külföldön is sok ellenséget szerzett magának, ami később a vesztét is okozta. Konfliktusba keveredett az egyik legbefolyásosabb amerikai mágnással, Cornelius Vanderbilttel, akinek fontos érdekeltsége volt Nicaraguában. Akkoriban Amerika keleti és nyugati partját még nem kötötte össze vasút, és a két legfontosabb kikötő, New York és San Francisco között Nicaraguán keresztül vezetett a legrövidebb út. A Karib-tenger felől érkező hajók a San Juan folyón egészen a Nicaragua-tóig tudtak felhajózni, ahonnan az utasokat és árukat már csak néhány kilométernyi szárazföld választotta el a Csendes-óceántól. Vanderbilt cégének hajózási és szállítási joga volt ezen az útvonalon, azonban Walker egy egyezség miatt ezt megvonta tőle, a lefoglalt gőzhajóit pedig Vanderbilt korábbi üzlettársainak, Charles Morgannek és Cornelius Garrisonnak adta át, viszonzásul azért, mert anyagilag támogatták a nicaraguai hadjáratát.
A szomszédos államok és a britek is rossz szemmel nézték Walker nicaraguai ténykedését, és attól tartottak, hogy tovább fog terjeszkedni Közép-Amerikában. Vanderbilt közbenjárására Costa Rica, Guatemala, El Salvador és Honduras szövetséget kötött, és a britek támogatásával megtámadták Nicaraguát. Walkert 1856 decemberében elfogták, így az uralma 10 hónap után már véget is ért. Még fél éven át fogva tartották, 1857 májusában egy amerikai admirális kérésére engedték szabadon, és egy vitorlás hajóval el tudott menekülni az országból. Az Egyesült Államokba való visszatérésekor így hősöknek kijáró fogadtatásban részesült, különösen a déli államokban nőtt meg a respektje. Bár újra bíróság elé állították, ezúttal is gyorsan felmentették a vádak alól. Walker később megpróbált visszatérni Nicaraguába, de egy amerikai tengerésztiszt ezt megakadályozta, Costa Rica partjainál letartóztatta, és visszavitte az Egyesült Államokba.
Az utolsó hadjárat
Walkert 1860-ban újra Közép-Amerikába hívták, ezúttal a Honduras partjainál lévő Roatán sziget gyarmatosítói kérték a segítségét, mert attól féltek, hogy a hondurasi kormány az ellenőrzése alá fogja vonni a szigetet. Több sem kellett Walkernek, újraszervezte az Amerikai Falanxot, és egyből útnak indult. A britek most sem nézték jó szemmel a feltűnését, és mindenképp el akarták kerülni, hogy újra államalapításba kezdjen a számukra stratégiai fontosságú térségben. A britek ellenőrizték a szomszédos Brit-Hondurast (a mai Belize-t) és a Moszkitó-partot, ahol egy óceánközi csatorna kiépítését tervezték, és nem szerették volna, ha Walker valahogy keresztülhúzza a számításukat.
Amikor Walker kikötött a hondurasi Trujillóban, a Brit Királyi Haditengerészet tisztje, Nowell Salmon már várt rá, és azonnal őrizetbe vette. Ám ahelyett, hogy az Egyesült Államokba szállította volna vissza, máig tisztázatlan okból a hondurasi hatóságoknak adta ki. A 36 éves Walkert a hondurasiak halálra ítélték, és 1860. szeptember 12-én kivégzőosztag elé állították.
Az amerikai polgárháború kitörése után a Walkerhez hasonló kalandorok ideje lassan leáldozott, de Walker még később is nagy népszerűségnek örvendett a déli államokban. Nem úgy északon, ahol leginkább közönséges kalóznak tartották. Intelligenciája és karizmatikus személyisége ellenére Walker korlátozott képességű katonai és politikai vezetőnek bizonyult, akinek a grandiózus tervei végül kudarcot vallottak.