Eszement kalandregény lett egy Fülöp-szigeteki kincs utáni hajszából, ami egyébként nem is létezik

Az elveszett kincsekről szóló legendák valószínűleg sosem fognak kikopni a kollektív emlékezetünkből. A bibliai frigyládától az eltűnt borostyánszobán át a nácik titkos aranyvonatáig rengeteg olyan történet és mítosz született, amelyek évszázadok óta mozgatják meg a kincskeresők fantáziáját. A Fülöp-szigeteken talán a legnépszerűbbek az ilyen történetek, amelyek szerint a gyarmatosító spanyoloktól kezdve kínai kalózokon át második világháborús japán tábornokig mindenki elrejtett valamilyen kincset a környéken. Ez nem meglepő, hiszen a több ezer kisebb-nagyobb szigetből álló országnál keresve sem lehet jobb rejtekhelyet találni egy elásott kincsnek. Legalábbis a mendemondák szerint.

Jamasita aranya

A második világháborús japán tábornokhoz kötődő mítosz Jamasita aranya néven vált ismertté, és röviden arról szól, hogy a háború végóráiban a japán császári hadsereg tábornoka, a Fülöp-szigeteket védő Jamasita Tomojuki azt a feladatot kapta Tokiótól, hogy a háború során Délkelet-Ázsiában zsákmányolt hatalmas aranytartalékot rejtse el az érkező amerikaiak elől.

Japán 1945. szeptember 2-án kapitulált, ami után egy rögtönítélő bíróság Jamasitát és több magas rangú japán tisztet halálra ítélt, többek között a manilai mészárlásban játszott szerepük miatt. A Jamasita parancsnoksága alatt álló katonák 1945 februárja és márciusa között százezernél is több civilt vagy ellenállónak gondolt Fülöp-szigetekit végeztek ki, és nők százait erőszakolták meg, mielőtt elhagyták volna az ostromlott fővárost.

Jamasitát és beosztottjait 1946 februárjában, még a tokiói per kezdete előtt kivégezték, az állítólagos kincs pontos helye pedig velük együtt szállt a sírba. Eddig a háttérsztori, amiből a kincses rész minden bizonnyal kitaláció. Soha semmilyen bizonyítékot nem találtak arra vonatkozóan, hogy a kincs valóban létezne. De miért is szállítottak volna a japánok többtonnányi aranyat egy olyan országba, amit épp lerohanni készült az amerikai hadsereg? 1943-ban ráadásul a japánok már nem uralták a Fülöp-szigetek körüli tengereket, és az amerikai tengeralattjárók sorra vadászták le a konvojaikat.

„Nem lett volna értelme ilyen értékes dolgot idehozni, amikor tudjuk, hogy az amerikaik úgyis megszerzik. Racionálisabb lett volna Tajvanra vagy Kínába küldeni. Tajvan akkoriban még japán gyarmat volt, és a sziget, valamint Thaiföld és Burma között még mindig biztonságos tengeri útvonalak voltak” – mondta Ricardo José, a Fülöp-szigeteki Egyetem történészprofesszora.

De a kincskeresőket ez nem tántorította el attól, hogy az elveszettnek hitt kincs nyomába eredjenek, ami évtizedekkel később egészen elképesztő történeteket, tragédiákat és egy bizarr pert is szült.

Az arany Buddha-szobor legendája

Az arany utáni kutatás nem sokkal a második világháború után kezdődött, amikor szárnyra kelt a pletyka, hogy egy Edward Lansdale nevű CIA-ügynök, akit az 1950-es években a szovjetbarát lázadók letörése érdekében küldtek az országba, egy Manilától északra fekvő barlangban rátalált a kincs egy részére. Erről értesítette Douglas MacArthur tábornokot, és az állítólagos felfedezés híre még Truman elnökhöz is eljutott. A teljesen megalapozatlan elmélet szerint az amerikaiak egy titkos művelettel juttatták ki a kincseket az országból, és a CIA később ebből finanszírozta több hidegháborús műveletét.

A pletyka a Fülöp-szigetek minden részéről odavonzotta a szerencselovagokat, köztük volt Rogelio Roxas is, egy katonából lett lakatos, akinek meggyőződése volt, hogy Jamasita aranya Baguio város környékén lehet elrejtve, ott, ahol a tábornok megadta magát az amerikaiaknak. Az elméletét innen-onnan szerzett kincsestérképekre és a japán katonák leszármazottainak elbeszéléseire alapozta. A Manilától 250 kilométerrel északra fekvő hegyvidéki város környéke tele van világháborús alagutakkal és barlangokkal, Roxas és kincskereső csapata pedig a helyi kórház körül kezdett el kutakodni.

Roxas állítása szerint 1971-ben egy alagút feltárása során többládányi aranyrúdra és egy óriási, aranyozott Buddha-szoborra bukkantak, aminek üreges teste az elmondása szerint drágakövekkel volt tele.

A kincskeresésből a kormány, pontosabban a diktatórikus hajlamú Ferdinand Marcos elnök sem akart kimaradni. Amint tudomására jutott Roxas felfedezése, a hírek szerint elraboltatta tőle a szobrot és a többi kincset, a férfit pedig több évre börtönbe záratta. Ez az eset húsz évvel később egy igen furcsa perhez vezetett, ami során egy hawaii bíróság a történelem addigi legnagyobb összegű kártérítését ítélte meg, erre a cikk végén még visszatérünk.

Egy diktátor a kincs nyomában

A Fülöp-szigeteket 1965 és 1986 között vezető Ferdinand Marcos is Jamasita aranyának megszállottja lett, és minden őrült eszközt bevetett, hogy megszerezze. Először egy Olof Jonsson nevű, svéd-amerikai médiumot bérelt fel, aki leginkább azzal vált ismertté, hogy megpróbált telepatikus kapcsolatba lépni az Apollo–14 egyik űrhajósával, Edgar Mitchell-lel, és kitalálni, hogy a Földtől több ezer kilométerre keringő Mitchell milyen sorrendbe rendezte egy pakli kártya lapjait. A kísérlet teljes kudarc lett, de ettől függetlenül Marcos azt remélte, hogy Jonsson segíthet neki a kincs nyomára bukkanni. Mondani sem kell, a médium a Fülöp-szigeten sem járt sikerrel.

Az elnök nem adta fel, és 1975-ben négy amerikai kincsvadászt bízott meg azzal, hogy végezzenek ásatásokat a szigeten, és találják meg az aranyat. Köztük volt Robert Curtis, egy igazi modern kori Indiana Jones, aki azt állította, hogy régi térképek segítségével 172 lelőhelyet azonosított, amelyek szerinte legalább 100 milliárd dollárnyi kincset rejtenek. Állítása szerint találtak is aranyat, de az elnök ezután már nem tartott igényt a munkájára, sőt, egyenesen meg akarta öletni a csapatot, mert attól félt, hogy felfedik a kincsek helyét. Ezért Curtis elégette az állítólagos térképeket, és visszamenekült az Egyesült Államokba.

Marcos kormányzása úgy ért véget, ahogy általában a diktátoroké szokott: egy elcsalt választás után a népharag elsöpörte. A Fülöp-szigetek az 1980-as években súlyos gazdasági válságba került, az elnök népszerűtlenségét pedig csak fokozta, hogy meggyilkolták az ellenzék vezető politikusát, Benigno Aquino szenátort. A forradalom 1986-ban tört ki, Marcos pedig Hawaiira menekült, ahol három évvel később meghalt.

Az új kormány nem sokkal később azt állította, hogy 1965 óta legalább 5-10 milliárd dollár vesztette el közpénz jellegét a Fülöp-szigeteken, a volt elnök és felesége, Imelda Marcos vagyonát pedig 860 millió dollárra saccolták. Imelda Marcos egy későbbi nyilatkozatában azt állította, a mesés vagyonukat nem az államkincstár kifosztásából szerezték, hanem a mítoszokkal övezett Jamasita-arany volt a forrása. Mindenesetre Ferdinand Marcos beírta a nevét a Guinness Rekordok Könyvébe, a nem túl hízelgő „a világ legtöbbet lopó kormánya” címet adományozták neki.

Kincs, ami nincs

A diktátor elzavarása önmagában még nem oldotta meg Fülöp-szigetek gazdasági gondjait, az ország továbbra is úszott az adósságban. Ebben a helyzetben az új kormány bevételi lehetőségként tekintett a külföldi kincsvadászokra. A törvények szerint ugyanis, ha valaki gazdátlan kincset talál az országban, annak 75 százaléka az államot illeti meg. 1988-ban ásatási jogot adtak egy amerikai vállalkozásnak, az International Precious Metals Inc.-nek, aminek nem más, mint Robert Curtis volt az elnöke.

A cég a 16. században épült Santiago-erőd alatt kezdett el ásni Manilában. A feltárást vezető Charles McDougald azt mondta, nemcsak Jamasita aranyát keresték, hanem feltételezéseik szerint a japánok a háború ideje alatt folyamatosan helyeztek el ott kisebb-nagyobb aranykészleteket. A kormány lezárta és kordonokkal vette körbe a népszerű turistalátványosságot, és igyekeztek minél távolabb tartani a kíváncsiskodókat. Egy tragikus baleset azonban leleplezte az egészet: az egyik alagút beomlott, és maga alá temetett két filippínó munkást, akiket nem sikerült élve kimenteni. McDougald azzal magyarázkodott, hogy a balesetet egy rejtett csapda okozta, mint amilyenekkel az ókori egyiptomiak a sírrablókat tizedelték meg a piramisokban.

Az ügy nagy felháborodást váltott ki, sokan úgy tartották, hogy a külföldiek megbolygatják és meggyalázzák a történelmi helyszíneket, és politikusok is sürgették, hogy állítsák le az ilyen ásatásokat. Az eset az országban folyó kincskereső bizniszre is ráirányította a figyelmet, kiderült, hogy a forradalom óta eltelt két évben legalább 80 ásatásra adtak engedélyt, ami aztán jelentősen növelte az amúgy sem ritka földcsuszamlások esélyét. Bár McDougald kitartóan állította, hogy már csak napokra vannak az igazán nagy felfedezéstől, a baleset miatt leállították a projektet, és felhagytak az egésszel.

40 milliárd dolláros per

A Jamasita-kincs körüli történet egy bizarr perrel vett újabb fordulatot. Kihasználva a megváltozott politikai helyzetet, Rogelio Roxas és egy csapat amerikai ügyvéd 1988-ban keresetet nyújtottak be egy hawaii bíróságon Ferdinand Marcos és felesége ellen, akiket a Buddha-szobor elrablásával és az emberi jogok megsértésével vádoltak meg. Roxas az állítólagos kincs megtalálásával járó jogokat egy amerikai befektetőcsoportnak adta el, akik ezután megalapították az úgynevezett Arany Buddha Társaságot.

Roxas 1993-ban, ötvenéves korában váratlanul elhunyt, de az ügy a halála után is folytatódott. Három évvel később a honolului bíróság ítéletet hozott: Roxas vallomása alapján 22 milliárd, kamatokkal együtt több mint 40 milliárd dolláros (forintban ez közel 12 000 milliárdot jellent) kártérítést ítéltek meg a társaságnak a Roxas kontra Marcos-perben. Az ítélet ellen Imelda Marcos fellebbezett, és 1998-ban a Hawaii Állam Legfelsőbb Bírósága megfelelő bizonyítékok híján semmisnek nyilvánította a korábbi ítéletet.

Ez idő tájt egy Fülöp-szigeteki bíróság is foglalkozott Roxas ügyével, miután a családja azt kérte, hogy juttassák vissza hozzájuk a 26 évvel ezelőtt eltulajdonított Buddha-szobrot. Antonio Reyes, a baguiói regionális bíróság bírája egy 1996-os ítéletében kimondta, hogy az aranynak hitt szobor valójában bronzból készült, és a rendőrségi razzia után egy páncélteremben őrizték. A szobor vissza is került a családhoz, a rokonok viszont azt állították, hogy az csak egy másolat volt.