Hányás, bénulás és rettegés egy gázszivárogtató fantomtól: az amerikai kisváros, ahol a tömeghisztéria iskolapéldája született

1944. augusztus 31-én a Raef család különös szagra ébredt. A családfő legyengültnek érezte magát, hányni kezdett. Felesége, hogy ellenőrizze, szivárog-e a gáz, a konyhába indult volna, de nem tudott felállni: a lábai teljesen megbénultak. Egy nappal később, szeptember elsején egy fiatal anyuka, Mrs. Jones arról számolt be, hogy édeskés gáz szagára ébredt. A lábait nem tudta megmozdítani, és habár a lánya a köhögésen kívül semmi tünetet nem produkált, Mrs. Jones bejelentést tett az esetről a rendőrségnél.

A rendőrségi jelentést aztán médiamegjelenés követte, másnap a helyi lap, a Mattoon Journal Gazette az „aneszteziológus fantomról” számolt be a címlapján. A cím úgy hangzott: „Mrs. Jones és lánya lehetnek a fantom első áldozatai”, előrevetítve azt is, hogy a jövőben akár további támadásoktól tarthat a 15 ezres lélekszámú kisváros. Az újság egyébként abból juthatott erre a következtetésre, hogy elsején Jonesék mellett egy másik család is hasonló tüneteket produkált. Mr. Kearney felesége ugyanis, amíg otthon várta a férjét, hirtelen erős szagra lett figyelmes. A teste zsibbadni kezdett, a lábai lebénultak, a iabálására pedig a szobába sietett a húga, aki hozzá hasonlóan valami furcsa szagot érzett az ablak felől.

A család rendőrt hívott, a nyomozás során azonban semmilyen bizonyítékot nem találtak. Mr. Kearney ezután hazaérkezett, és újra rendőrt hívott, azt állította, hazafelé egy ismeretlen alakot látott az ablakuk előtt elszaladni: személyleírása alapján egy magas férfit sötét ruhában, sapkában. Az újra a házhoz siető hatóság eredetileg arra gyanakodott, hogy a családot ki akarták rabolni, bizonyítékot azonban ekkor sem találtak, egyedül azt sikerült megállapítaniuk, hogy Mrs. Kearney felépült a bénulásból.

A média ereje

A történet a kisvárosban nagy izgalmakhoz vezetett, miután a Journal Gazette beszámolt az esetről: egy chicagói cég felmérése szerint ekkor az újság elérése nagyjából 97%-os volt a településen. Nem véletlen, televízió ekkor ugyanis nem volt, a rádiók a helyi hírekkel nem foglalkoztak, így 1944-ben az újság volt az amerikai kisváros szinte egyetlen információforrása.

Egy héttel az első eset után „Megint lecsapott az őrült aneszteziológus” címmel írt cikket a Journal Gazette, majd amikor kicsivel később nem történt semmi, „Mattoon őrült aneszteziológusa felhagyott a támadásaival” címmel ütötte tovább a sztorit. A lap azt is kifejtette, hogy úgy tudják, a „rémült polgárok” már inkább visszatartják a lélegzetüket, mert senki sem tudja, hol „csap le újra a fantom”.

Más újságok is hamar felkapták a történetet, Mattoon után már az ország több pontján is a háborús és politikai hírek mellett szerepelt a címlapon az úgynevezett fantom története. A Time magazin ráadásul egyenesen olyanokat írt a támadóról, hogy

„olyan fürgén és titokzatosan mozog az éjszakában, mint egy macska, hogy aztán édeskés gázt juttasson be a hálószobák ablakain”.

Az egyre több hír oda vezetett, hogy folyamatosan nőtt azoknak a száma, akik tüneteket tapasztaltak magukon: bénulást, köhögést, émelygést, hányást. Mások azt állították, hogy látták a fantomot, ahogy a nyitott ablakon keresztül gázt szivattyúz az otthonukba. Két hét alatt közel két tucat esetet jelentettek, habár az áldozatok egyike sem tudta leírni a támadót, csak azt, hogy „édes, olcsó parfüm szagát érezték” a házaikban.

A rendőrség nyomoz

Mattoon tízfős rendőrkapitánysága a bejelentések ellenére nem talált nyomokat. A nyomozáshoz Illinois állam rendőrsége, illetve az FBI és a hadsereg vegyi hadviseléssel foglalkozó szakemberei is csatlakoztak. A pánik eközben tetőfokára hágott, a várost éjszakánként fegyveres emberek járták, hogy elfogják a fantomot. A hatóságok azonban nem jutottak semmire, ráadásul nem tudták uralni a helyzetet, a pánik pedig egyre nőtt: mígnem a támadások hirtelen abbamaradtak.

Az állítólagos támadót a rendőrség sosem kapta el, az áldozatait soha nem diagnosztizálták egyértelműen, ráadásul senki nem került súlyos állapotba, és senki nem halt meg. A rendőrség mindvégig szkeptikus maradt a bejelentésekkel szemben, először kiömlött körömlakkra, majd egy közeli gyárra mutogattak mint a szag forrása (a gyár ekkor közleményében tagadta, hogy tőlük jöhetne bármilyen szag).

A hivatalos vizsgálatokat végül lezárták, a hatóságok olyan tömeghisztériának könyvelték el az esetet, amelyet csupán a média táplált. Scott Maruna, 2003-ban megjelent könyvében (The Mad Gasser of Mattoon címmel) arról írt, szerinte a bejelentések is a rendőrség miatt állhattak le. Azzal magyarázta ezt, hogy a feljegyzések szerint a rendőrfönök azzal kezdett a városban fenyegetőzni, őrizetbe vesz bárkit, aki bejelentést tesz a gáz megjelenéséről anélkül, hogy orvosi vizsgálatoknak vetette volna alá magát.

De akkor mi volt ez?

Maruna arra is kitért az akkori feljegyzéseket vizsgálva, hogy szerinte a támadásoknak igenis volt elkövetője. Könyvében azt bizonyította, hogy Mattoon egyik városi zsenije, Farley Llewellyen állt az egész mögött. Maruna arról írt, hogy Llewellyen könyvmoly volt, saját laboratóriumot épített ki a házában, ahol folyamatosan kísérletezett. Mint arra a szerző kitér, a férfi emellett sokat ivott, és kiközösítve érezte magát, így szerinte

„Farley nyilvánvalóan ismerte a gáz szintézisét és a kémiát. A mentális instabilitás és az évek óta tartó dühe, amiért a város nem fogadja el, vezethetett oda, hogy Farley »fegyvert ragadott«️ a lakosok ellen.”

Marunával szemben mások azt tartották valószínűnek, hogy egy sorozatgázosító járhatja Amerikát, 1933-ban ugyanis a virginiai Botetourtban hasonló támadásokról számoltak be. A gázt sosem azonosították, az elkövetőket sosem találták meg, a város azonban bepánikolt, egyesek hol autóhangokat hallottak, hol a sötétben lövöldöztek számukra ismeretlen emberekre.

A legtöbb történész azonban a rendőrség álláspontját erősíti a történetben, miszerint a média okozta tömeghisztéria műve volt a fantom aneszteziológus története. A illinois-i állami hatóságok az utólagos vizsgálatok alapján azt állították, hogy az „áldozatok” fizikai tünetei valóban megjelentek, pontosan úgy, mint a hisztéria klasszikus tünetei. A hivatal szerint Mattoon városának így valójában mindössze egyetlen apró szelete maradt csak meg a fantom aneszteziológus „ámokfutásából”: hogy míg más városok épületeikkel vagy felakasztott majmaikkal dicsekedhetnek, addig Mattoon a mai napig büszkén mesélheti a gázos ámokfutó legendáját.