23 éves, képzetlen nő volt, de csak ő élte túl a halálra ítélt szibériai expedíciót

2021. július 18. – 06:59

frissítve

23 éves, képzetlen nő volt, de csak ő élte túl a halálra ítélt szibériai expedíciót
Az expedíció tagjai balról jobbra: Crawford, Maurer, Blackjack, Knight, Galle – Kép: The Adventure of Wrangel Island / Internet Archive Public Domain

Másolás

Vágólapra másolva

„Egyik nap, éppen miután megnyúztam a második fókát, olyan hangot hallottam, mintha egy kutya lenne az ajtóm előtt. Kinéztem, és a sátortól öt méterre állt egy nagy jegesmedve és egy kicsi. Nagyon megijedtem, de puskát ragadtam, és azt gondoltam, teszek egy próbát. Tudtam, hogy ha csak meglövöm őket lábon vagy máshol, ahol csak sebet okoznék, rám támadnak, ezért inkább a fejük fölé lőttem. Megfordultak, és szaladni kezdtek, de aztán megálltak, és visszanéztek, mintha azon gondolkodnának, visszajöjjenek-e. Ezért még ötször feléjük lőttem, és akkor végleg elszaladtak.”

A fentieket egy alaszkai nő, Ada Blackjack mondta 1923-ban, amikor vallomást kellett tennie az amerikai hatóságoknak arról, hogy mi történt vele a megelőző két évben. Blackjack 25 éves volt akkor, egy olyan kalanddal a háta mögött, aminek túlélését lehet csodának nevezni, de még inkább az emberi akarat és kitartás diadalának. Szerencsés megmenekülésével viszont a megpróbáltatásai nem értek véget.

Szigeti veszedelem

A nő 1898-ban született Ada Deletuk névvel, Alaszka nyugati szélén, Nome város mellett, egy Spruce Creek nevű apró településen. Inuit volt, azaz sarkvidéki őslakos, azon belül is az iñupiat népcsoport képviselője. Ennek ellenére semmit nem tudott a sarkvidéki vadászatról és túlélésről, mert egészen másfajta nevelést kapott. Amikor nyolcéves volt, az apja romlott húst evett, amitől annyira megbetegedett, hogy meghalt – ezután a kis Ada metodista misszionáriusokhoz került, akik felnevelték a lányt. A metodisták pedig nem a vadonban használható praktikus tudnivalókra tanították Adát, hanem angolra, a Biblia olvasására, házimunkára, varrásra és az angolszász konyha fogásaira.

Amikor 16 éves volt, a lány összeházasodott egy helyi kutyaszánhajtóval, Jack Blackjackkel, és felvette férje nevét. Kapcsolatuk nem volt boldog, Blackjack folyton bántalmazta alig 150 centis és 45 kilós feleségét. Rövid időn belül három gyerekük született, de közülük kettő meghalt, csak a Bennett nevű fiú maradt életben, aki szintén sokat betegeskedett, tbc-ben szenvedett. 1921-ben, amikor Bennett ötéves volt, az apa elhagyta a családot, ráadásul nem túl civilizált környéken, hanem az alaszkai tundrán, körülbelül 64 kilométerre Nome-tól. Ada ezt a távolságot gyalog tette meg úgy, hogy amikor a fia elfáradt, őt is cipelte. Az eset után a szinte teljesen nincstelen nő egy helyi árvaházba adta Bennettet, és elhatározta, hogy pénzt fog keresni, hogy egyedül nevelhesse fel a fiút. Ekkor tudta meg, hogy a hírhedt felfedező, Vilhjalmur Stefansson embereket keres egy expedícióhoz.

Az izlandi származású Stefansson akkor már hétpróbás, kétes hírű kalandornak számított, leginkább az 1913–16 közötti kanadai északi-sarki expedíció miatt. Erre a vállalkozásra Stefansson három hajóval indult el, de a zászlóshajó, a Karluk 1913 őszére a jég foglya lett. Ekkor Stefansson és öt másik férfi elhagyta a hajót, hogy élelmet vadásszon, de közben a jég elsodorta a Karlukot a rajta tartózkodó 25 emberrel együtt. A hajó 1914 januárjában megsérült és elsüllyedt, és a legénység nagy része hónapokig hajótöröttként élt a szibériai Vrangel-szigeten (amiről egyébként nemrég megírtuk, hogy a mamutok utolsó élettere volt). Amikor szeptemberben végre egy hajó megmentette őket, már csak 14-en éltek a 25-ből.

Stefansson és csapata elhagyja a Karlukot – Kép: Wikipedia

Stefanssont sok kritika érte részben az expedíció balsikere miatt, részben azért, mert a nehéz helyzetben elhagyta a többieket (a Karluk túlélői közül többen meggyanúsították, hogy az élelemszerző út csak álca volt, az expedícióvezető tudta, hogy a jéggel el fog sodródni a hajó, és nem akart rajta maradni). De ez nem szegte kedvét a felfedezőnek: 1921-ben kitalálta, hogy csapatot küld a Vrangel-szigetre, hogy megszerezze azt Nagy-Britanniának.

Fontos megjegyezni, hogy az angoloknak eszükben sem volt jogot formálni a kb. 128 kilométer hosszú és 48 kilométer széles, fagyos szibériai szigetre, ami körül csak nyáron hajózható a tenger.

Az ekkor még Nagy-Britanniától nem független kanadai kormány érthető módon nem nézte jó szemmel, ahogy Stefansson beleártja magát a nemzetközi diplomáciába, csak hogy egy újabb veszélyes kalandot szervezhessen, és egy centtel sem támogatta az elképzelést, de ez nem izgatta a felfedezőt. Embereket toborzott, és keresett többek között angolul jól beszélő őslakosokat is, olyat is, aki tud varrni. Mintha Ada Blackjackre szabták volna ezt az álláshirdetést.

Fagyos hangulat

Adát a testvére és egy inuit sámán is megpróbálta lebeszélni arról, hogy csatlakozzon Stefansson expedíciójához. Az is intő jel volt, hogy bár a felfedező azt ígérte a nőnek, hogy más inuitok is részt vesznek majd az úton, a jelentkező őslakosok sorra kihátráltak. Ahogy a szervezés a nyárba csúszott, és elmúltak a melegebb hónapok, úgy tartották az inuitok egyre veszélyesebbnek a tervezett kalandot. Ada egyetértett velük, de Stefansson havi 50 dollár fizetést ígért neki, ez pedig mesés összeg volt a nő számára, amit varrással sosem kereshetett volna meg Nome-ban. A vágy, hogy a fiával újra együtt lehessen, erősebb volt az óvatosságánál.

Már 1921. szeptember 9. volt, amikor végül az expedíció elindult a Silver Wave vitorláson. A hajón utazók tapasztalata nem volt megfelelő egy ilyen úthoz. Az egyetlen inuit, az akkor 23 éves Ada Blackjack mellett négy fehér férfi és egy Victoria nevű macska ringatózott a Vrangel-sziget felé. A négy férfi – a 20 éves Allan Crawford, a 28 éves Lorne Knight, a 28 éves Fred Maurer és a 19 éves Milton Galle – közül csak Knight és Maurer járt már hasonló úton, Maurer a Karluk egyik túlélője volt. Galle-t és Crawfordot a hírnév reménye hajtotta a Silver Wave-re, utóbbi pedig csak azért lehetett a csapat vezetője, mert kanadai volt, vagyis brit állampolgár. Az egész vállalkozást szervező Stefansson nem vett részt az úton.

A csapat hathavi élelmet és szegényes felszerelést vitt magával. Stefansson úgy tervezte, hogy miután az expedíció eljut a szigetre, a következő nyáron hajót küld értük, addig pedig a helyi élővilágból is szerezhetnek élelmet. A Vrangel-sziget nagyjából 400 kilométerre van Alaszkától, de a Silver Wave egy hét alatt elérte a célját. Ahogy partra szálltak, Ada meg is bánta az egészet: a sziget fenyegetően nagy és kopár volt.

„Az első gondolatom az volt, hogy visszafordulok, de aztán úgy döntöttem, az nem lenne igazságos a fiúkkal szemben”

írta később a naplójába.

Miután Crawford kitűzte a brit lobogót a Vrangel-szigeten, az első hónapok jól teltek. Bár a csapat felszerelése szegényes volt, és a körülmények jóval zordabbak annál, mint amit Stefansson ígért, hamar tábort vertek. A férfiak vadászni is tudtak, igaz, eleinte nem túl hatásosan, mert nem volt gyakorlatuk benne, és megfelelő csónakjuk sem volt. Adának az egyéves szerződésében benne foglaltatott, hogy kap ételt és szállást, de nehezen is tudott volna vadászni, mert rettenetesen félt a jegesmedvéktől. Ő a ruhákat és sátorszöveteket javítgatta, tisztán tartotta a tábort, és főzött – a fókazsírban sült jegesmedvesteakje különösen népszerű volt.

A tábor 1921 őszén. A fősátor előtt Ada Blackjack áll – Kép: The Adventure of Wrangel Island / Internet Archive Public Domain

Társai az első hónapokban lekezelően bántak vele, különösen Knight gyalázta rendszeresen, amiért Ada félni kezdett a férfitól. Egy alkalommal a táborból is kiszaladt, amikor Knight a kését élezte, ugyanis az inuit sámán korábban arra figyelmeztette a nőt, hogy ha a szigetre utazik, vigyáznia kell a késekkel. Több órába telt, mire a férfiak megtalálták. A szokatlan helyzet egyre jobban megviselte Adát, előfordult, hogy zokogásban tört ki, később beleszeretett Crawfordba (vagy legalábbis ezt írták le róla utastársai). A négy férfi válogatott büntetésekkel reagált, amikor a nő „hisztériázott”, több alkalommal megvonták tőle az ételt, egyszer pedig még a sátorrúdhoz is hozzákötözték, hogy nyugton legyen. Később azért normalizálódott a helyzet, és Knighton kívül mindenki megbarátkozott a nő jelenlétével.

Szibériai pokol

Idővel egyre romlottak a kilátások a Vrangel-szigeten. Előbb az október végétől január végéig tartó sarki éjszaka és a téli hónapok néha mínusz 45-48 fokot is meghaladó hidege ült az expedíció tagjainak lelkére, majd az élelmiszerhiány miatt aggódhattak. Mivel Stefansson mentőhajójára számítottak, nem tartalékolták az élelmet, viszont a hajónak 1922 nyarán vissza kellett fordulnia, mert a sziget elé fagyott sűrű jégfal nem engedte, hogy megközelítse a célját. Stefanssonnak nem volt B terve – és különösen pénze – az öt ember hazahozatalára, így menet közben próbált megszervezni egy másik retúrjáratot Alaszkába. Ez nem sikerült neki idejében: mire kijárta a kanadai kormánynál a támogatást egy hajóútra, már augusztus vége volt, túl késő ahhoz, hogy további heteket felemésztő szervezőmunka után elindulhasson egy hajó az expedícióért.

Ahogy a Vrangel-szigeten beköszöntött a sarki ősz, Adáék rádöbbentek, hogy senki nem fog értük jönni, még egy évet a szigeten kell tölteniük. Stefansson közben otthon azzal nyugtatta Galle családját, hogy a váratlan helyzet csak a honvágy és a kommunikáció hiánya miatt probléma, mert a csapat vígan eltölt még egy évet a Vrangel-szigeten, és „nincsenek kannibálok a közelben”.

A valós helyzet ennél sokkal drámaibb volt. Galle fekélyektől szenvedett, Knighton kezdtek kiütközni a skorbut jelei, Crawford ujjai lefagytak.

Ráadásul az élelmiszerük szinte teljesen elfogyott, a téli hidegben pedig nem lehetett vadászni. 1923 januárjára nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogják már kihúzni nyárig. Mindannyian éheztek már, Knight pedig szinte az ágyból sem tudott felkelni a skorbut miatt.

Ekkor a csapat végzetes döntést hozott: január 28-án Crawford, Maurer és Galle hátrahagyták Adát, hogy ápolja Knightot, vigyázzon a táborra, és útra keltek. Az volt a tervük, hogy a jégen elgyalogolnak a nagyjából 160 kilométerre levő Szibériáig, és onnan hoznak élelmet és segítséget. Miután elindultak, heves hóvihar csapott le a táborra és környékére. A három férfit sosem látta többé senki, minden bizonnyal odavesztek a sarkvidéki fagyban.

Crawford, Maurer és Galle vadászni indul – Kép: The Adventure of Wrangel Island / Internet Archive Public Domain

A táborban tehát Ada maradt a súlyos beteg Knighttal. A férfi megpróbálta megtanítani Adát puskával vadászni, de ő félt a fegyvertől, és túl nehéz is volt a puska az apró termetű nőnek. Ezért bottal és kövekkel, illetve csapdákkal próbált élelmet szerezni. Ez egyre jobban ment neki, főleg sarki rókákat sikerült elejtenie. Később fabrikált egy puskatartó állványt, ami lehetővé tette, hogy ne kelljen önerőből megtartania a puskát. A fegyvert idővel megtanulta használni, 1923. május 25-én először sikerült lelőnie egy madarat. Ezután még egy csónakot is készített uszadékfából és bőrökből, és fókákra kezdett vadászni.

Eközben rákapott arra, hogy Galle írógépén naplóbejegyzéseket ír. Egyre kétségbeesettebb gondolatokat vetett papírra, például egy ponton azt, hogy biztos abban, többet már nem láthatja a kisfiát. De nem adta át magát a kétségbeesésnek, hanem lassan megtanult egyedül boldogulni a kopár szigeten, elvégezve azokat a munkákat is, amik korábban a négy férfi feladatai voltak. Sőt, még a fekvőbeteg Knightot is ápolta, annak ellenére, hogy Knight folyton kritizálta őt. A férfi úgy gondolta, hogy Ada nem gondoskodik róla eléggé, és olyanokat vágott a fejéhez, hogy biztosan az alkalmatlansága miatt hagyta el a férje és halt meg két gyereke is. A nő a naplójában fakadt ki Knightra, de amúgy szótlanul tűrte a megaláztatásokat, forgatta a férfit, hogy ne legyenek felfekvései, homokzsákokat melegített neki, hogy ne fagyjanak le az ujjai, főzött rá, és tisztán tartotta őt. Fél évig ápolta a megfelelő táplálékok és orvosi felszerelés hiányában egyre romló állapotú férfit, aztán megírta a következő jelentést Galle írógépén:

„A nap, amikor Mr. Knight meghalt

Június 23-án halt meg. Nem tudom, pontosan mikor halt meg, de leírom a napot. Csak hogy Mr. Stefansson tudja, melyik hónapban halt meg és a hónap melyik napján.

Lejegyezte: Mrs. Ada B. Jack”

A jég hátán is

Ezután Ada Blackjack két hónapig egyedül élt a táborban. Knight holttestét nem tudta volna egyedül eltemetni a fagyos földbe, ezért a fekhelyén hagyta a férfit, és dobozokból falat épített köré, hogy megóvja a holttestet a sarki rókáktól. Amikor a tetem büdösödni kezdett, a nő átköltözött a raktárként használt sátorba. Közben továbbra is vadászott, és épített egy magaslatot, hogy előbb észrevegye a jegesmedvéket. Többször is találkozott a veszélyes ragadozókkal, de a medvék vagy inkább az Ada által elejtett fókából lakmároztak, vagy a nőnek félelmei ellenére sikerült elkergetnie puskalövésekkel az állatokat. Néha dokumentálta a történteket, és még az expedíció fényképezőgépével is csinált magáról pár szelfit. Később úgy emlékezett vissza erre az időszakra, hogy ha a fia gondolata nem tartja benne a lelket és nincs vele Vic (a macskának ugyanis nem esett baja), biztosan beleőrül a magányba.

Ada Blackjack 1923 végén – Kép: Rauner Special Collection Library

Közben Stefansson szorult helyzetbe került. Pénzszűkében volt, a sajtó és az expedíció családtagjai is ellene fordultak, de végül magánadományokból sikerült szerveznie egy mentőexpedíciót, aminek vezetésével egy Harold Noice nevű kalandort bízott meg. Noice 1923. augusztus 2-án indult útnak a Donaldson nevű hajón, 19-én elérte a Vrangel-szigetet, és egy nappal később megtalálták a tábort. Ada saját maga varrta kabátban, mosolyogva rohant megmentői elé, és rögtön azt kérdezte, hogy van Crawford és a többiek. Azt hitte ugyanis, hogy a három férfi célba ért, és ők küldték Noice-t a nő megmentésére – ekkor derült ki, hogy már csak Ada él az expedíció tagjai közül. Másnap Noice emberei eltemették Knightot, fakeresztet állítva a sírjára.

Noice-t lenyűgözte, hogy a nő milyen találékonyan rendezkedett be a táborban, és később úgy nyilatkozott róla, hogy akár még egy évet is simán elélt volna a Vrangel-szigeten. Adának az a 703 nap is elég volt, amit ott töltött (ebből 57-et teljesen egyedül), és hazaindult. Noice a hazaúton elolvasta Ada feljegyzéseit és Knight naplóját, és elborzadt. Megdöbbentette az expedíció tagjainak felkészületlensége, a rossz döntések, amiket hoztak, a megannyi bénázás írott krónikája. Azok a részek pedig különösen felzaklatták, ahol Knight Adát gyalázta, részletezve a nő érzelmi állapotát, Crawfordhoz fűződő vélt szerelmét, az éheztetéseket és a kikötözést. Noice úgy vélte, hogy ezek a történetek rossz fényt vetnének az expedícióra (aminek a mentőjárat vezetőjeként ő is tagja lett), ezért egyszerűen kitépte az inkriminált oldalakat a naplóból.

Szörnyű hírek

1923 ősze sűrű időszak volt a 25 éves Adának. Miután hazajutott Nome-ba, és újra találkozott a kisfiával, sajtószenzációvá vált. Egyrészt azért, mert csodálatos megmenekülésére mindenki kíváncsi volt, a lapok csak „a női Robinson Crusoe-nak” nevezték. Másrészt azért, mert a sajtó egy része Adát hibáztatta Knight haláláért, ennek oka pedig főleg az volt, hogy Noice elkezdte keverni a szószt a háttérben. A kitépett lapokkal zsarolta Stefanssont, hogy nyilvánosságra hozza, mennyire amatőr módon készítette fel az expedíciót, Knight családjának és a sajtónak pedig azt hazudta, hogy Ada téphette ki a lapokat.

Stefansson igyekezett a lehető leginkább elbagatellizálni az expedíció balsikerét, és Ada megmenekülését hangsúlyozni. Eközben a legnagyobb anyagi hasznot próbálta hajtani az egészből, és már az járt a fejében, milyen kalandkönyvet ír az utazásból. Crawford családjának egyetlen szűkszavú és konkrétumokat nélkülöző táviratot küldött:

„A legmélyebb együttérzésem a szörnyű hír miatt.”

Maurer és Galle családja ennyit sem kapott, az újságból tudták meg, hogy szerettük meghalt valahol Szibériában. A családok természetesen nagyon felháborodtak, és igyekeztek a saját lehetőségeikkel kideríteni az igazságot. Ebben Knight családja járt élen, végül azt is elérték, hogy előkerüljön a hiányzó naplólapok egy része. Knight apja mindent megtett, hogy tisztázza Adát, és közleményben állt ki mellette: hősnek nevezte őt, és hálával írt a nőről, aki ápolta Knightot az utolsó hónapjaiban. Ada amennyire csak lehetett, kerülte a médiacirkuszt, és ezután 50 évig nem adott interjút senkinek.

Bennett és Ada újra együtt, kép a Los Angeles Timesból – Kép: ECU Digital Collections

Az inuit nőt szinte kisemmizték a kaland után. A naplójából és történetéből Stefansson csinált pénzt, amiből Ada egy centet sem látott, ráadásul a bére is jelentősen kevesebb lett annál, mint amit a kalandor ígért. A pénz így is elegendő volt ahhoz, hogy a nő újrakezdje az életét. Jack Blackjack meghalt, amíg ő a Vrangel-szigeten volt, és semmi nem tartotta már vissza Adát, hogy fia javát szolgálja: Seattle-be utaztak, hogy egy ottani klinikán kúrálják ki Bennettet a tuberkulózisból. Később a nőnek született még egy fia, Billy, és visszaköltözött a gyerekekkel Alaszkába, de ott újra elszegényedtek, és Ada megint kénytelen volt árvaházba adni mindkét gyerekét. A család csak 9 év után tudott újraegyesülni.

Bennett sosem gyógyult ki teljesen a tbc-ből, 1972-ben, 58 évesen meghalt. Ada 1983-ban követte: 85 évesen, egy alaszkai idősotthonban hunyt el. Utolsó éveiben már nyilatkozott az életéről, így került a története újra a köztudatba, és miután 2004-ben megjelent egy, a kalandos expedíciót feldolgozó könyv is, még többen megjegyezték Ada Blackjack nevét. Stefanssont a Vrangel-kudarc után Roald Amundsen csak úgy nevezte: „a legnagyobb élő humbug”. A férfi a történtek ellenére szorgos pr-munkával helyreállította a reputációját, és 1962-ben megbecsült felfedezőként halt meg.

A Vrangel-sziget ma Oroszországhoz tartozik. 1916-ban került orosz fennhatóság alá, vagyis öt évvel az előtt, hogy Stefansson a britek nevében útnak indította az expedíciót. Erről azonban csak nem sokkal az után szerzett tudomást, hogy Ada Blackjack visszatért az útról.